Espolarte - Tengeri emlősök - Cetek - Szürke bálna

Szürke bálna

A szürkebálna-félék (Eschrichtidae) családjának egyetlen ma élő tagja a szürke bálna (Eschrichtius robustus).

Az állat, mint az könnyen kitalálható, szürke színéről kapta magyar nevét. Több más európai nyelvben is a színre utal az állat neve (grey whale, ballena gris), más nyelvekben viszont a bálna hátán látható púpokat örökítették meg így (francia baleine à six bosses, "hatpúpú bálna"). Tudományos neve a jeles koppenhágai zoológiaprofesszor, Daniel Eschricht nevét őrzi.

A szürke bálna a nagy testű cetfélék közé tartozik: átlagos hossza meghaladja a 12 métert, de a legnagyobb példányok a 15 métert is elérik. A hímek átlagos súlya (jól van, tudom, hogy tömeg, de én csakazértis a súly szót fogom használni) 26 tonna, a nőstények ennél nagyobbak, 31 tonnásak. A szürke bálna viszonylag karcsú testű, feje aránylag kicsi. Hátuszonya nincs, de hátán kisebb púpok sora (7—15 db) látható. Torkán 2 (néha 4) hosszanti barázda húzódik. Bőre szürkés színű, sötét alapon világosabb foltokkal. Akárcsak a simabálnákon, a szürke bálnák bőrén, sőt szilalemezeiken is kagylók telepednek meg. Az állat fején elszórva rövid szőrszálak nőnek.

A gerinc 56 csigolyából áll; a hét nyakcsigolya közül öt olvad össze egy egységgé. A szürke bálnának 14 pár bordája, és egy melluszonyon 4 ujja van. A szilák 40—50 cm hosszúak, szélesek, szürke színűek; 160—180 pár szilalemez van.

A szürke bálnák a Csendes-óceán északi részén élnek. Két (keleti és nyugati) populációjuk különíthető el; ezek nem keverednek egymással. A keleti populáció tagjai minden évben 20 ezer kilométeres vándorutat tesznek meg, többet, mint bármely más emlős, leszámítva egyes embereket. Nyáron a Bering- és a Csukcs-tengerben tartózkodnak, majd szeptemberben vagy október elején megindulnak dél felé. Az Alaszkai-öblön átkelve november végén, december elején érik el az Egyesült Államok partvidékét. A karácsonyt San Diego térségében töltik. Januárban érkeznek meg párzási helyeikre: többségük e célból a Kaliforniai-félsziget nyugati partjának lagúnáit keresi fel, de egy részük beúszik a Kaliforniai-öbölbe. Dél felé haladtukban a bálnák 180 km-t is megtesznek naponta. Februárban megindul a vándorlás észak felé. Ekkor az állatok lassan haladnak, részint, mert újszülött borjak is vannak köztük, részint, mert az áramlási viszonyok is kedvezőtlenebbek: csak 80 km-t tesznek meg naponta. Az utolsók májusban hagyják el az amerikai vizeket.

A nyugati populáció vándorlási menetrendjét nem ismerjük ilyen jól, mert a japánokat nem érdeklik annyira a bálnák, mint az amerikaiakat, vagy ha igen, az még rosszabb. Azt mindenesetre tudjuk, hogy ezek a bálnák is vándorolnak: nyáron az Ohotszki-tengerben tartózkodnak, télen pedig a Kyushutól délre fekvő területen.

A párzásra a téli hónapokban, sekély vízben kerül sor. Ilyenkor a bálnák hármas, két hímből és egy nőstényből álló csoportokat alkotnak. A két hím közül csak az egyik akar a nősténnyel párosodni; ez melluszonyát függőlegesen a víz fölé emelve jelzi szándékát. A nőstény melluszonyával simogatja a hímet, majd hasukkal összesimulnak, és egy órán át is így maradnak. Ezalatt több alkalommal is közösülnek; egy-egy aktus 2 percig tart. A másik hím mindvégig a párral marad, és hátát a nőstény hátának vetve segíti a párt a megfelelő testhelyzet fenntartásában.

A vemhességi idő 12 hónap, tehát a borjú a következő év azonos időszakában és ugyanazon a helyen születik meg, ahol a gruppenszexet megrendezték. Egy újszülött szürke bálna négy-öt méter hosszú, és körülbelül egy tonnát nyom. A borjú egy évig marad az anyjával, s vele tart a hosszú vándorúton. Ha baj van, az anya bátran védelmezi kicsinyét. Megfigyeltek egy esetet, amikor egy anyabálna uszonyaival teljesen a víz fölé emelte borját, így védelmezve őt a kegyetlen kardszárnyú delfinek támadásától.

Különleges a szürke bálna táplálkozásának módja. A bálna feltúrja a sekély tengerfeneket, beszívja a felkavart laza üledéket, és sziláival abból szűri ki az apró rákokat, puhatestűeket, férgeket. E tevékenység közben a bálna a jobb oldalán fekszik. Munkája nyomán jellegzetes alakú mélyedések maradnak az aljzaton. Mint más nagytestű bálnák, a szürke bálnák is a koplalás művészei: gyakorlatilag csak a nyári hónapokban, a sarkvidéki területeken táplálkoznak, vándorlás közben csak akkor, ha egy szerencsétlen hal éppen az orruk elé kerül.

A szürke bálnák utazósebessége óránként 7—10 km. Ha kis mélységbe akarnak lemerülni, előtte 10—20 másodperces időközökben háromszor-négyszer vesznek lélegzetet, majd 3—4 percre lebuknak. Hosszabb (7—10 perces) mélymerüléseik előtt 5—6 alkalommal vesznek lélegzetet. Fújásuk három-négy méter magas, jól látható felhőt alkot.

Nyugodt természetű állatok. Szeretnek a víz felszínén mozdulatlanul fekve napozni; máskor a mélyebb, hűvösebb vízrétegekben hűsölnek. Az ember jelenlétéhez könnyen hozzászoknak; azt is szívesen veszik, ha a turisták megsimogatják őket. A hajók jelenlétére a bálnák gyakran úgy reagálnak, hogy függőlegesen állnak a vízben, fejüket a felszín fölé emelik, és hossztengelyük körül körbefordulnak. Ezt egy vagy több ugrás is követheti.

Sokáig azt hitték, hogy a szürke bálnák nem adnak hangot. Később felfedezték, hogy az anyák hangokkal tartják a kapcsolatot borjaikkal. A nyílt tengeren a bálnák egy 12 kilohertz frekvenciájú fémes hangot bocsátanak ki; ennek talán a tájékozódásban lehet szerepe.

A szürke bálnát a régi cetvadászok sovány bálnának (scrag whale) nevezték. Ilyen testalkata ellenére a szürke bálna teste tekintélyes mennyiségű zsiradékot tartalmaz, ezért elejtése után fennmarad a víz felszínén. Emiatt a régi cetvadászok egyik kedvenc zsákmányának számított. Az Atlanti-óceánból az 1700-as évek elejére teljesen ki is irtották. A 19. század végén az volt a tudósok véleménye, hogy a faj hamarosan az egész Földről el fog tűnni, s 1900 körül egy darabig azt hitték, hogy ez már be is következett. Szerencsére néhány száz bálna túlélte a több évszázados mészárlást. 1946-tól a szürke bálnák világszerte védelem alatt állnak. A keleti populáció örvendetesen szaporodik, s létszámuk ma már eléri a 25 ezret. Ezzel szemben a Csendes-óceán nyugati részén ma is csak néhány száz példány él; ezt a populációt a kipusztulás veszélye fenyegeti.

A legnagyobb cet, amelyet sikerült hosszabb ideig fogságban tartani, egy szürke bálna volt. Gigit, az öt és fél méter hosszú, kéttonnás, alig néhány hetes nőstény bálnaborjút 1971-ben a mexikói Scammon-lagúnában fogták be, és a San Diegó-i állatkertbe vitték. A bálna gyorsan növekedett: egyéves korára meghaladta a 8 métert és a 6 tonnás súlyt. Mivel sorra kinőtte az egyre nagyobb medencéket, 1972-ben szabadon engedték. Gigi csatlakozott egy észak felé tartó bálnacsapathoz, és sikeresen alkalmazkodott a tengeri élethez. Hét évvel később látták újból, egy újszülött bálna társaságában. Gigi történetének egy teljességgel helytelen értelmezése olvasható Michael Ende Momo című regényében.