Espolarte - Tengeri emlősök - Cetek - Simabálnák

Simabálnák

Rendszertani helyük

A simabálnák (Balaenidae) családjába négy faj tartozik: az északi simabálna (Eubalaena glacialis), a japán simabálna (Eubalaena japonica), a déli simabálna (Eubalaena australis) és a grönlandi bálna (Balaena mysticetus). Ez a fejezet a három Eubalaena fajjal foglalkozik.

A simabálnákat idősebb Plinius Historia Naturalis című híres művében balaena néven említi. 1776-ban O. S. Müller német természettudós megállapította, hogy a bálnavadászok által nordkaper néven ismert cet nem azonos a Linné 1758-ban megjelent rendszertani művében leírt grönlandi bálnával, és ennek a fajnak a Balaena glacialis ("jeges bálna") nevet adta. 1818-ban Lacépède egy japán művész rajza alapján újabb fajt írt le Balaena japonica néven. 1822-ben Antoine Desmoulins francia tudós egy Dél-Afrikában talált csontváz alapján egy harmadik fajt is leírt, s annak a Balaena australis ("déli bálna") nevet adta. Az Eubalaena ("jó bálna") nemzetségnevet Gray alkotta meg 1864-ben.

Sokáig nem volt egyetértés arról, hogy valóban három különálló fajról van-e szó, vagy egyetlen faj alfajairól, esetleg két fajról (északi és déli simabálna). Azon is sokat vitatkoztak a szakemberek, hogy ezek egyazon nemzetségbe tartoznak-e a grönlandi bálnával. Az International Whaling Commission 2001-ben azt az álláspontot fogadta el, hogy az északi simabálna, a japán simabálna és a déli simabálna különálló fajok, a grönlandi bálna pedig a különálló Balaena nemzetségbe tartozik.

Elnevezéseik

A magyar simabálna szó arra utal, hogy az állatok torka és hasa - szemben a barázdás bálnákéval - sima, nem barázdált. Az angol név (right whale) gyakorlati alapú: a bálnavadászat hőskorában ezeket tekintették a "megfelelő", azaz elejthető bálnáknak, mivel lassú mozgásúak voltak, és elejtésük után nem süllyedtek el. Ezt jelenti az Eubalaena, "jó bálna" nemzetségnév is; ugyanez a görög szóelem ismerhető fel az eufémizmus és az euthanázia szavakban is, az Európa névhez viszont nincs köze. Más európai nyelvekben az állat neve az északi simabálna élőhelyeire, az Északi-fokra vagy a Vizcayai-öbölre utal. A magyar szakirodalomban is találkozunk a vizcayai bálna és az északfoki bálna elnevezésekkel. A Magyar Nagylexikonba az egyáltalán nem találó észak-afrikai bálna név került be.

Az északi simabálna elnevezései az egyes nyelveken, zárójelben az atlanti- és a csendes-óceáni alfaj nevével:

A déli simabálna elnevezései:

Leírásuk

A három bálnafaj külső alakjában gyakorlatilag megegyezik, csak a DNS elemzése alapján, illetőleg földrajzi elterjedésük révén különíthetők el.

A simabálnák hatalmas termetű állatok, a bálnák közt is nagynak számítanak. Egy átlagos déli simabálna 15 m hosszú és 55 tonna súlyú, de a legnagyobb példányok a 18 méteres hosszat és a 96 tonnás súlyt is elérhetik. Egy újszülött simabálna 5 m hosszú lehet.

Testük zömök, kövér. Hátuszonyuk nincs. Fejük hatalmas, a teljes testhossz negyedét teszi ki. Ívelt felső állkapcsukból 200 - 270 db, 2 - 2,8 m hosszú szilalemezek lóg.

Alapszínük fekete. Alsó ajkukon és hasukon (a köldök körül) szabálytalan alakú fehér foltok vannak. A fiatal borjak világosabbak a felnőtteknél, néha majdnem fehérek. A szilalemezek szürkék, az állat korosodásával egyre sötétebbekké válnak.

Fejükön elszarusodott, durva felületű kinövések vannak, amelyek 10 cm-re is kiemelkedhetnek a bőrből. Minden egyes bálnánál különböznek kicsit ezek a kinövések, ennek alapján meg lehet különböztetni az egyes példányokat. A kinövéseken apró kagylók, élősködő rákok ("bálnatetvek", Cyamis) telepednek meg.


Déli simabálna, bőrén a jellegzetes kinövésekkel. Fotó: Michaël Catanzariti. Public domain

Elterjedési területük

Az északi simabálna az Atlanti-óceán északi részén, közepes földrajzi szélességeken él. Napjainkban Észak-Amerika keleti partjai mentén, Floridától Új-Skóciáig figyelhető meg viszonylagos rendszerességgel. Nagyon ritkán az Atlanti-óceán keleti részén is találkoznak vele, de nem egyértelmű, hogy egy állandóan ott élő populációról van-e szó, vagy a nyugati példányok kóborolnak-e el arra. Mielőtt a vadászat megritkította volna, az északi simabálna Grönland, Izland, Norvégia térségében és a Vizcayai-öbölben is előfordult.

A japán simabálna valaha mindenütt előfordult az Északi-Csendes-óceánban; elterjedési területe délen Japánig és Mexikóig, északon a Bering-szorosig és Alaszkáig nyúlt. Napjainkban az Ohotszki-tengerben és a Bering-tenger keleti részén lehet találkozni vele.

A déli simabálna a déli mérsékelt övben, a 30. és 60. szélességi körök között, mindhárom óceánban megtalálható. Legnagyobb és legalaposabban tanulmányozott állományai Argentína, Dél-Afrika és Ausztrália térségében élnek.

Mindhárom faj vándorol: télen a melegebb területekre húzódnak és ott hozzák világra borjaikat, nyáron magasabb szélességekre vándorolnak, ahol több táplálékot találnak. Táplálkozási időszakban a partmenti zónát és a selfeket részesítik előnyben. Szaporodási területeiket nem ismerjük kielégítően. Az északi simabálna esetében egyetlen szaporodóhelyet sikerült azonosítani: ez Georgia és Észak-Florida atlanti partjai mentén húzódik. Itt a borjak általában 13 - 19 m mély, 13 - 16 fokos vízben jönnek világra. További szaporodóhelyek lehetnek vagy lehettek a Cod-foknál, az észak-afrikai Cintra-öbölben, Madeira és az Azori-szigetek közelében, valamint a Vizcayai-öbölben. A déli simabálna ismert vagy feltételezett szaporodóhelyei Argentína, Brazília, a Falkland-szigetek, Tristan da Cunha, Namíbia, Dél-Afrika, Mozambik, a Kerguèlen-szigetek, Ausztrália, Új-Zéland, az Auckland-szigetek és Chile sekély partmenti vizeiben vannak. Alacsony földrajzi szélességű területeken zajlik a bálnák párzása is, de e tevékenység földrajzi eloszlásáról még kevés ismeretünk van.

A déli simabálna legkönnyebben a déli félteke telén figyelhető meg; legnépszerűbb megfigyelőhelyek Argentínában a Valdés-félsziget, Dél-Afrikában Fokváros környéke és ott is Hermanus városa, Brazíliában a Santa Catarina állambeli Imbituba. A sokkal ritkább északi simabálna megfigyelésére Észak-Amerika keleti partjai mentén, Massachusettstől Newfoundlandig van lehetőség.

Felismerésük

Mindhárom fajnak sima, fekete háta van. Hátuszonyuk nincs, ennek alapján könnyen megkülönböztethetők a hasonló termetű barázdás bálnáktól. Többnyire jól láthatók a fejükön levő bőrkeményedések is. Két orrnyílásukon át egyszerre két, akár 5 m magas párafelhőt fújnak ki, ezek szemből V alakban látszanak. Merülés előtt farkukat mindig a víz fölé emelik.

Az északi simabálnát esetleg össze lehet téveszteni a grönlandi bálnával. Azonban csak a Bering-tengerben fordul elő mind a két faj, és az északi simabálna csak nyáron, a grönlandi bálna pedig csak télen szokott ott tartózkodni; továbbá a grönlandi bálnának nincsenek bőrkeményedései. Az Eubalaena nemzetség három faját, mivel földrajzilag elkülönülő területeken élnek, egymással nem lehet összetéveszteni.

Életmódjuk, viselkedésük

Lassan mozognak, sebességük ritkán haladja meg az óránkénti 10 km-t. Gyakran hátukon vagy oldalukon fekve napoznak a víz felszínén. Jellemző rájuk, hogy farkukat a víz fölé emelik, vagy hogy a vizet mell- és farokuszonyaikkal csapkodják. Szívesen ugranak, egész testükkel a víz fölé emelkednek, és hanyatt zuhannak vissza.

A simabálnák kiváló búvárok, 60 percig képesek a víz alatt maradni. Ilyen hosszú merülésekre azonban csak ritkán kerül sor: általában 10 - 20 percre merülnek le, ezután 5 - 10 percig a felszín közelében tartózkodnak, ezalatt percenként vesznek levegőt; majd újabb hosszabb merülés következik. Megfigyelték, hogy gyakran percekig mozdulatlanul hevernek a tengerfenéken.

Planktoni állatokkal táplálkoznak, leginkább apró rákokkal, de krillel, apró csigákkal és a kacsakagylók szabadon úszó lárváival is. Nyitott szájjal úsznak a rákok rajain keresztül, és néhány percenként, amikor már elég rákocska gyűlt össze sziláikon, becsukják szájukat és lenyelik az állatkákat. Néha közvetlenül a vízfelszín alatt, máskor nagyobb mélységben, esetleg a tengerfenéken táplálkoznak.

A simabálnák lehetséges természetes ellenségei a kardszárnyú delfin, esetleg a kis kardszárnyú delfin, valamint a nagyobb cápák. A ragadozók támadásai igen ritkák, és főleg a fiatal állatokat veszélyeztetik.

A párzási idény télen van. A bálnák hevesen udvarolnak egymásnak, eközben nagyokat ugranak, farkukkal a vízfelszínt csapkodják, uszonyaikkal simogatják egymást. Egyetlen nősténynek egyszerre több, akár 20 hím is udvarolhat. A hímek közötti verekedések azonban ritkák. Ide tartozik, hogy a simabálnák heréinek súlya külön-külön elérheti a 900 kg-ot; ezzel ők a csúcstartók az egész állatvilágban. Ezt azzal magyarázzák, hogy egy nőstény rövid időn belül több hímmel is párosodik, így az lehet a legnagyobb valószínűséggel apa, akinek a legtöbb spermája volt.

A vemhesség 12 hónapig tart. A nőstények védett, sekély öblökben hozzák világra borjukat, amely ezután egy évig szopik, és 9 - 11 m testhosszat ér el, majd további két-három évig anyja mellett marad. A nőstények többnyire csak háromévenként hozhatnak utódot a világra, bár van példa a két év utáni sikeres szaporodásra is. Tudunk egy északi simabálna nőstényről, amely 5 éves korában már utódnak adott életet, de a legtöbb nőstény csak 9 - 10 éves korában szaporodik először. A simabálnák legalább 70 évig elélhetnek; tudunk ugyanis egy nőstényről, amelynek 1935-ben már volt egy borja (melyet akkor a cetvadászok kilőttek), majd az anyát újra látták 1959-ben, 1980-ban, 1985-ben, 1992-ben, végül 1995-ben, amikor is elütötte egy hajó, és valószínűleg elpusztult. A grönlandi bálnákról megállapították, hogy ennél jóval magasabb kort is megérhetnek, így feltehető, hogy az Eubalaena fajok maximális élettartama is több 70 évnél.

A legfeljebb 5 - 6 bálnából álló csoportok tagjai általában egy családhoz tartoznak. Mielőtt a vadászat megritkította volna őket, a grönlandi bálnák 50 - 100 tagú csapatokat is alkottak. A családtagok a bajban is kitartanak egymás mellett. Feljegyeztek egy olyan esetet, amikor spanyol bálnavadászok elejtettek egy északisimabálna-borjút, mire az anyabálna a szigonykötelet elszakítva elvitte a tetemet a hajó közeléből. Másnap a bálnavadászok megtalálták a víz felszínén lebegő borjút, és bevontatták San Sebastián kikötőjébe. Az anyaállat oda is követte elpusztult kicsinyét, és 6 órán át mellette maradt annak ellenére, hogy puskával többször rálőttek és megsebesítették.

A simabálnák morgó, böfögő, valamint kattogó hangokat bocsátanak ki. Ezek funkciója nem tisztázott.

A simabálnák otthonosan mozognak a sekély vízben, ezért szerencsére nem gyakori, hogy a partra sodródnának.

Természetvédelmi helyzetük

Az északi simabálna volt az első bálnafaj, melyre az európaiak (mégpedig a baszkok a 11. században) vadászni kezdtek. A 17. század elejétől az amerikaiak (elsősorban Massachusetts és New York állam lakosai) is vadásztak erre a fajra. Az amerikai simabálna-vadászat a 18. század elején érte el csúcspontját; a század közepére állománya annyira lecsökkent, hogy nem lehetett rá gazdaságosan vadászni, s a vadászok átszoktak az ámbráscetre. 1900 körül Norvégia, Izland és Skócia térségében volt intenzív simabálna-vadászat.

A japán simabálnát a japánok a 16. század végén kezdték el vadászni. Az amerikai bálnavadászok 1820 körül jelentek meg a térségben. Az igazi nagy pusztítást a 20. század első évtizedei hozták, amikor mintegy 15 ezer példányt öltek meg ebből a fajból.

A déli simabálna kereskedelmi célú vadászata 1775 körül kezdődött, és a 20. század elején érte el csúcspontját. Ebből a fajból összesen mintegy 78 ezer példányt ejtettek el.

Az 1930-as évektől nemzetközi egyezmények védik az akkorra a kihalás szélére jutott simabálnákat. Illegális elejtések azonban később is előfordultak japán, brazil és orosz (szovjet) részről. 1970 körül ezek is visszaszorultak.

Több évtizedes szigorú védelem után a déli simabálnák létszáma örvendetesen nő; becslések szerint 15 ezer példány élhet belőlük. Ezt a fajt ma a 'védelemtől függő' (conservation dependent) kategóriába sorolják.

Az északi simabálnák száma csupán 400-ra tehető. Fennmaradásukat veszélyezteti a hajók általi elütés, amely miatt az 1970 és 2005 közötti időszakban 24 példány pusztult el, valamint a halászhálókban való fennakadás, amely ugyanebben az időszakban 6 - 19 példány életét követelte. További veszélyeztető tényezők a környezetszennyezés, a zaj, a zsákmányfajok túlhalászása, valamint a genetikai erózió. Ezt a fajt a veszélyeztetett (endangered) kategóriába sorolják.

A japán simabálna ugyancsak igen ritka, meglehet, hogy az északi simabálnánál is ritkább. Ez a faj is a veszélyeztetett (endangered) kategóriába sorolható.