Espolarte - Tengeri emlősök - A tengeri emlősök és az ember - Vadászatuk

A tengeri emlősök vadászata

Az ember több ezer éve vadászik a tengeri emlősökre. Fókák és partközeli életmódú cetek maradványait 8500 éves hulladékrétegekben is megtalálták. A cetek és a fókák vadászata sok tengerparti népcsoport életében fontos szerepet játszott. Közülük első helyen az eszkimókat kell említenem. Ezek a népcsoportok azért vadásztak a tengeri emlősökre, hogy húsukat megegyék, bőrüket, zsírjukat, csontjukat felhasználják. Az elejtett állatok száma viszonylag alacsony volt, így a vadászat hosszú távon sem csökkentette az érintett fajok létszámát. Ezt nevezzük önfenntartási célú vadászatnak (subsistence hunting).

Amikor azonban az egyes közösségek már nem saját szükségleteik kielégítésére vadásztak cetekre és fókákra, hanem azért, hogy a belőlük nyert nyersanyagokat eladják, az ember komoly veszélyt kezdett jelenteni a tengeri emlősökre. A kereskedelmi célú vadászatot Európában a 12. században a baszkok kezdték meg; a 16. századtól csatlakoztak hozzájuk az angolok, hollandok, norvégok és más tengerparti népek is. Ekkor a vadászat Észak-Amerika partvidékére is kiterjedt. Szintén a 16. századra nyúlnak vissza a japán bálnavadászat gyökerei. A 19. század elején az Amerikai Egyesült Államok is cetvadászati nagyhatalommá vált. Hajóik ekkor már keresztül-kasul bejárták az Indiai- és a Csendes-óceánt is, elejthető állatok után kutatva.

A tengeri emlősöket a vadászok számára különösen kívánatos zsákmánnyá tette a belőlük nyerhető nyersanyagok nagy tömege. Hiszen egyetlen bálna több tíz tonna súlyú. A fókák, bár kisebb méretűek, kis területen nagy tömegben élnek: egy néhány kilométeres partszakaszon több százezer fóka is összezsúfolódhat. Elejtésük sem nehéz, hiszen a szárazföldön nagyon ügyetlenek, még lőszert sem kell rájuk pazarolni, egyszerűen agyon lehet őket verni.

A cetek és a fókák húsát az európaiak többnyire nem találták ízletesnek, így ennek nem is igen volt piaca. A növényevő sziréneket viszont húsukért is vadászták. Az 1741-ben felfedezett Steller-féle tengeri tehén gasztronómiai képességeiről a korabeli források ódákat zengtek; ennek köszönhetően ezt a fajt alig 27 év alatt ki is irtották. Fontosabb nyersanyagot jelentett az állatok zsírja, amelyet elsősorban lámpaolajnak dolgoztak fel. Az, hogy a bálnák és a fókák nem tűntek el teljesen, nagymértékben a kőolaj még időben történt felfedezésének köszönhető. Egyes fókafajoknak értékes prémje is van. A 19. században fontos nyersanyagot jelentettek a sziláscetek szilái is, amit például ruhák merevítésére, esernyők vázaként használtak fel.

Ezekben az évszázadokban a nagytestű cetfajok közül csak néhányat vadásztak: azokat, amelyek egyrészt elég lassúak voltak ahhoz, hogy vitorlás hajókkal és evezős csónakokkal utol lehessen őket érni és kézi szigonyokkal meg lehessen őket ölni, másrészt elég kis sűrűségűek voltak ahhoz, hogy megölésük után a víz felszínén maradjanak mindaddig, amíg a hős matrózok a szükséges hentesmunkát elvégzik. Ezek a fajok az északi és a déli simabálna, a grönlandi bálna, az ámbrás cet és a szürke bálna voltak. Az úszólábúak közül azokat vadászták, amelyek jól megközelíthető partszakaszokon nagy tömegben éltek, elsősorban az értékes prémű medvefókákat, az elefántfókákat, a hólyagos fókát és a rozmárt.

Az 1860-as években a cetvadászatot is elérte az ipari forradalom. Ekkor találta fel a norvég Svend Foyn a szigonyágyút, amellyel robbanó szigonyt lehetett az állatokba lőni. Ugyancsak ebben az időben terjedt el a bálnavadászatban a gőzhajók alkalmazása. Ezáltal a gyorsan úszó barázdás bálnák is elejthetővé váltak. Ekkorra a simabálnák és a szürke bálna már nagyon megritkultak, és a cetvadászok lelkesen vetették magukat az újfajta zsákmányra.

Az elejtett barázdás bálnákat eleinte a partra vontatták, és az ott létesített üzemekben (parti állomások) dolgozták fel. 1910 körül azután megjelentek a bálnafeldolgozó hajók. Egy-egy ilyen úszó gyárat több kisebb bálnaölő hajó szolgált ki. A barázdás bálnák vadászata 1931-ben érte el tetőpontját: ekkor 37 ezer bálnát, főleg kék bálnát ejtettek el, elsősorban az Antarktiszt körülvevő tengerekben.

Az 1940-es évek elején a bálnák némi haladékot kaptak, mert ekkoriban az emberek egymás legyilkolásával voltak elfoglalva. A háború után, 1948-ban létrejött az International Whaling Commission (IWC) nevű nemzetközi szervezet, amely a cetek vadászatát volt hivatva szabályozni. Az IWC időről időre meghatározta az egyes fajokból elejthető példányok számát.

A második világháború után, mivel a kék bálnák is megritkultak, a bálnavadászok figyelme a közönséges barázdás bálna felé fordult; az 1950-es években évi 25 ezer példányt öltek meg ebből az állatból. 1960-ra ennek a fajnak az állománya is lecsökkent, így a tőkebálnák kerültek sorra. 1965-ben 20 ezer tőkebálnát mészároltak le, a teljes állomány egyharmadát. 1970 körül a még kisebb csukabálnák lettek a bálnavadászok fő zsákmányai, emellett megindult egyes nagyobb fogascetfajok, a kacsacsőrű cet, a gömbölyűfejű delfin és a kardszárnyú delfin iparszerű vadászata is. Míg a 19. században az elejtett cetekből főleg ipari nyersanyagokat nyertek, a modern cetvadászok húsukért vadásszák az állatokat. A húst részben emberi fogyasztásra, részben állateledelként hasznosítják.

1986-ban az IWC bálnavadászati moratóriumot vezetett be, azaz elrendelte a bálnák vadászatának felfüggesztését. A vadászat ennek ellenére nem szűnt meg teljesen. Japán és Norvégia továbbra is vadászik cetekre, elsősorban csukabálnákra, azzal az ürüggyel, hogy tudományos kutatásokhoz van szükség bizonyos számú állat megölésére. Az elejtett állatok húsát azonban értékesítik. 2003-ban Izland is ismét megindította a bálnavadászatot. Emellett továbbra is lehetőség van az önfenntartási célú cetvadászatra is, amit fejlett országokban is gyakorolnak.

A fókákat nem védi hasonló nemzetközi szervezet. Vadászatuk mértéke mégis csökkent. Ennek oka, hogy sok faj annyira megritkult, hogy vadászatuk többé nem volt gazdaságos. A 19. század végén azt hitték, hogy az északi elefántfóka és a Juan Fernández-szigeti medvefóka végérvényesen eltűnt Földünkről. Ez a feltételezés, szerencsére, nem bizonyult igaznak. A karibi barátfóka azonban csakugyan kipusztult.

Ma a legtöbb ország védelemben részesíti a területén élő fókákat. Vannak azonban országok, ahol ma is vadásszák őket. Ennek legismertebb példája Kanada keleti partvidéke, ahol évente 300 ezer grönlandi fókát, többségükben néhány hetes kölyköket, ölnek meg. A fókákra is folyik önfenntartási célú vadászat.

Agyonvert fókakölyök

A szirénekre nem folyik kereskedelmi célú vadászat, de az őslakosok sok helyütt vadásszák őket, többnyire illegálisan. Az állatok háziasítására irányuló törekvések nem jártak sikerrel.

A halakkal táplálkozó fókákban és delfinekben a halászok megélhetésüket veszélyeztető vetélytársat látnak. Érdekképviseleteik nyomást gyakorolnak az illetékes kormányzati szervekre, hogy engedélyezzék ezen állatok vadászatát, és a kormányzat sok esetben nem zárkózik el az ilyen akciók elől. Kanadában, Norvégiában engedélyezett a fókák ritkítása. Japán halászok gyakran ezerszámra gyilkolnak le delfineket. Ha pedig a kormányzat nem áll kötélnek, a halászok maguk veszik kézbe az ügyet, és a törvényekkel nem törődve ledurrantják az útjukba kerülő fókákat, delfineket.

És vannak emberek, akik pusztán szórakozásból lövöldöznek az eléjük kerülő állatokra; az ilyeneket közhasználatú szóval sportvadászoknak nevezik. Norvégiában vagy Grönlandon sportcélú fókavadászatra is lehetőség van.