Espolarte - Tengeri emlősök - Úszólábúak - Elefántfókák

Elefántfókák

Az elefántfókák a valódi fókák családjába tartoznak. Két fajuk van: az északi elefántfóka (Mirounga angustirostris) és a déli elefántfóka (Mirounga leonina).

Angol nevük elephant seal vagy sea elephant, spanyol nevük elefante marino. Nemcsak hatalmas méretük miatt hasonlítják őket az elefánthoz (ők a legnagyobbak az úszólábúak rendjében), hanem a hímek orrán növő felfújható ormányszerű képződmény miatt is. A Mirounga nemzetségnév az ausztráliai őslakosok nyelvéből ered. Az angustirostris jelentése "keskeny csőrű", s ez a név arra utal, hogy az északi elefántfóka ormánya déli rokonáénál keskenyebb, míg a leonina elnevezés onnan származik, hogy az elefántfóka ordítása az oroszlánéra hasonlít.

A déli elefántfókák a világ legnagyobb fókái. A hímek 5 m hosszúra és 5000 kg súlyúra is megnőnek. A nőstények sokkal kisebbek, legfeljebb 800 kilósak. Az északi elefántfókák kisebb termetűek: a kifejlett hímek 4 méteres testhosszat és 2000 kg-os súlyt érnek el, míg a nőstények 3 m hosszúak és 600 kg súlyúak lehetnek. Az újszülött borjak hossza 120—130 cm, súlyuk az északi fajnál 35 kg, a délieknél 40—50 kg körüli.

Feltűnő testrészük a felnőtt hímek fején látható ormány. Ez a szerv az északi elefántfókáknál fejlettebb, mint a délieknél. A hímeknek hatalmas, 15 cm-es szemfogaik vannak, ezekkel marják egymást. Többi foguk viszont egészen apró, és a táplálkozásban már nemigen van szerepe. Felsőtestük bőre durva, sebhelyek borítják a többi hímmel folytatott verekedések folyományaként.

Az elefántfókák szőrzete ritkás és durva. Az újszülött borjak feketék, de már 3—4 hetes korukban ezüstszürkévé válnak. Végleges, barnás színezetük 3—4 hónapos korukra alakul ki. A hímek sötétebbek, mint a nőstények, és az állatok háta is sötétebb színű hasuknál.

Az északi elefántfókák a Csendes-óceán északi részén élnek. Telepeik, ahol kicsinyeiket a világra hozzák, Kalifornia és Mexikó partjai mentén, elsősorban szigeteken vannak. Legnagyobb közösségük a mexikói Guadalupe szigeten él. A szaporodási időszakon kívül több ezer kilométeres távolságra is elvándorolnak. Északi elefántfókákat láttak már Hawaii, az Aleut-szigetek és Japán térségében is.

A déli elefántfókák a déli mérsékelt és hideg övben mindhárom óceánban megtalálhatók. Szaporodási helyeik főleg szigeteken vannak, például Déli-Georgián, a Falkland-, Déli-Shetland-, Déli-Orkney-, Déli-Sandwich-, Kerguèlen-, Gough-, Marion-, Crozet-, Heard és McDonald-, Macquarie-, Campbell- és az Ellenlábas-szigeteken. Egy szépen fejlődő kolóniájuk van a dél-amerikai szárazföldön, az argentínai Valdés-félszigeten is. Valamikor éltek a Juan Fernández-szigeteken és Tasmania térségében is, de ott kiirtották őket. A szaporodási időszakon kívül ők is nagy távolságokra elvándorolnak, látták őket Chile, Angola, Ausztrália partjainál is. 1982-ben egy nőstény a Dél-afrikai Köztársaságban hozta világra kölykét. 1989-ben egy másik nőstény, a déli elefántfókák közül elsőként, eljutott az északi féltekére is. A felfedező út ez esetben szomorúan végződött: a bátor fókát egy ománi halász lelőtte.

A kaliforniai San Miguel-szigeten végzett vizsgálatok során a következők derültek ki az északi elefántfókák vándorlási szokásairól. A hímek december végén, a nőstények egy-két héttel később érkeznek a telepre. Fajfenntartási feladataik ellátása után március végén, április elején távoznak. Vándorlásaik során a hímek 4000, a nőstények 2000 km-es távolságra is eljutnak. A nőstények június elején, a hímek július folyamán térnek haza vedlés céljából. Második vándorutukra a nőstények augusztus elején, a hímek szeptember végén indulnak el. Egy hím elefántfóka egy év alatt húszezer kilométert is megtehet; ezen a téren az emlősök között csak a szürke bálnák vetélkedhetnek velük.

A déli féltekén a hímek augusztusban, a nőstények szeptemberben vagy októberben érkeznek a szaporodási helyekre és hozzák világra kicsinyeiket. A nőstények csak egy hónapig, a hímek három hónapig maradnak itt. Ezután néhány hónapot halászattal töltenek, ezalatt nagy távolságokat tesznek meg, majd három turnusban hazatérnek vedleni. A fiatal állatok novemberben és decemberben, a felnőtt nőstények januárban és februárban, a hímek márciusban és áprilisban vedlenek.

Ugyancsak a San Miguel-szigeten tanulmányozták az északi elefántfókák táplálkozását. A kiválasztott fókákon gyomormosást hajtottak végre, ami kellemetlen ugyan, de a fókák még mindig jobban jártak így, mintha a halállal járó hagyományosabb vizsgálati módszert alkalmazták volna náluk. A kiokádott anyagban 13 féle tintahal és kétféle polip, valamint különböző halak, köztük kisebb cápák maradványait találták meg. Hasonlóak a déli elefántfókák táplálkozási szokásai is. Mindkét fajra jellemző, hogy a szaporodási és a vedlési időszakban hónapokig nem esznek semmit.

Kitűnő búvárok. Egy hím északi elefántfóka, amelyre elektronikus mérőműszert szereltek, 1581 m mélyre merült le. A hímek 80 percig is a víz alatt maradhatnak. A nőstények kevesebbet bírnak, általában 400—500 méteres mélységig mennek le, és 15—20 percig maradnak a víz alatt. A déli elefántfókáknál viszont a nőstények a jobb merülők: egy példány 1255 m mélyre merült le, egy másik pedig 120 percig maradt a víz alatt.

A nőstények a szaporodási telepre való megérkezésük után átlagosan 6 nappal hozzák világra borjukat. Az északiak 4 hétig, a déliek néhány nappal rövidebb ideig szoptatnak. Azok az anyák, amelyeknek a kicsinye megdöglött, hajlandóak egy másikat is szoptatni; ezek azután egészen léggömbszerű testalkatot érnek el. Ezután még több mint egy hónapba telik, amíg a kölykök megtanulnak úszni és halat fogni, és mivel az anyjuk már nem eteti őket, ezalatt testsúlyuk kétharmadát is elveszíthetik.

Az elválasztás után a nőstények készek a párosodásra. A hímek vetélkednek egymással a párzás jogáért. A déli elefántfókák ordítva fenyegetik vetélytársaikat, majd minden erejüket bevetve egymásnak esnek. Csak a legerősebb állatok jutnak nőstényhez, egy-egy adott évben a hímek 2—3 százaléka. Egy nagyon erős bika száz nősténnyel is párosodhat. Boldogsága nem tart sokáig, a következő évben többnyire legyőzi egy trónkövetelő. Nem ritka, hogy egy ilyen címmérkőzés után a vesztes a kimerültségtől és a vérveszteségtől ki is múlik. Az északi elefántfókák mérsékeltebben viselkednek. Fejüket magasra emelik, ormányukat felfújják, és erős, kattogó hangot bocsátanak ki. Náluk ez a nemes vetélkedés csak ritkán torkollik verekedésbe. A nőstények is sokat marják egymást.

Az északi elefántfókák nőstényei már kétéves korukban ivarérettek, de általában csak négyéves korukban kezdenek szaporodni. A hímek 6—7 évesen válnak ivaréretté, de csak 9—10 évesen jutnak nőstényhez. A déli hímek már 3—4 évesen ivarérettek, de csak 10—12 évesen érik el azt a súlyt, amikor győztesen kerülhetnek ki a szumómeccsekből. Ezt a kort azonban csak néhány százalékuk éri meg. A legöregebb ismert korú elefántfóka, egy déli nőstény, 23 éves volt.

Az elefántfókák életének elég ronda velejárója a vedlés, amikor bőrük felső rétege szőrzetükkel együtt lehámlik. Ilyenkor kénytelenek hosszú hetekig a szárazföldön tartózkodni. Mélyedéseket ásnak a vizenyős talajba, és abba fekszenek; az üregeket hamarosan sár, vizelet és ürülék keveréke tölti ki. Kevés olyan állat van, amely akár döglötten is olyan büdös tudna lenni, mint egy eleven elefántfóka vedlés idején. Megtörténik az is, hogy a fókák a saját mocskukkal kevert sárba fulladnak.

A ragadozókkal nem sok bajuk van, bár a kardszárnyú delfinek és a fehér cápák néha széttépnek egyet-egyet közülük. Annál többet szenvednek az élősködőktől.

Az északi elefántfókákat az indiánok ősidők óta vadászták. Kereskedelmi célú vadászatuk 1818-ban indult meg. Az állatok bőre nem volt értékes, de bőséges zsírjuk igen; ötven év alatt gyakorlatilag ki is irtották őket. Az 1880-as években néhány tudós nyolc elefántfókára bukkant. Mivel azt gondolták, hogy ezek a faj utolsó képviselői, és egy kihalt állat bőréért vagy csontvázáért a gyűjtők sok pénzt fizetnének, lelőtték az állatokat (egynek sikerült elmenekülnie). Szerencsére nem ezek voltak a faj utolsó példányai. A 20. század elején mind Mexikóban, mind az Amerikai Egyesült Államokban védelem alá helyezték a megmaradt elefántfókákat.

A nehezebben megközelíthető területeken élő déli elefántfókák jobban jártak, mert intenzíven csak Déli-Georgia szigetén vadászták őket. Itt a 19. század végén kezdődött meg a vadászat. A század vége felé a fókák annyira megritkultak, hogy a vadászat gazdaságtalanná vált. A fókák leöldösése, szabályozott körülmények között, 1909-ben indult újra, és 1964-ben fejeződött be véglegesen. A 20. században összesen 260 ezer déli elefántfókát, szinte kizárólag felnőtt hímeket, lőttek le Déli-Georgián.

Napjainkban az elefántfókák szigorú védelem alatt állnak. A déli elefántfókák ma több, mint félmillióan vannak. Az északi elefántfókák állománya is meghaladja a százezret.

Vissza a tengeri emlősök kezdőoldalára