"Hajnalban gyülekeztünk — ó, már öreg vagyok!
Szikrázva, nyári fényben dörögtek a habok.
Dalunk túlbőgte a tengert! Zengtek tűzzel teli
kétmillió hangon Lukannon öblei.

Sós zátonyok közt úszni, heverni — jó világ!
Domblejtőkön lecsúszni, zúgva, mint trombiták!
Vízi táncunktól éjjel a tajték csupa láz
Lukannon öblein — de jött a fókavadász.

Hajnalban gyülekeztünk — ó, már többé soha!
Leterültünk, elsötétült tőlünk a part foka.
A foltos tenger árján, ameddig a hang futott,
dalunk kísérte mind, ki jött és távozott.

Ó, lukannoni öblök! Fű a kövek között,
kanyargó, fodros zuzmó és lágy tengeri köd!
Játszóhelyünk sziklái, mind testünktől sima!
Lukannon öblei, mindnyájunk otthona!

Hajnalban gyülekeztünk — megtört, szétszórt sereg,
ránk lődöztek a vízben, s kihúztak az emberek,
vagy élve tereltek sóba — vonultunk jámborul!
Ó, Lukannon hajdan! Nem ember volt az úr!

Kerekedjetek délnek! Repülj, repülj, sirály!
Hadd hallja bánatunkat a mélyvízi király!
Üres cápatojásként, mit a vihar partra vitt,
tátongjon Lukannon, ne lássa fiait!"

(Rudyard Kipling: A fehér fóka. Részlet)