Espolarte - Tengeri emlősök - Úszólábúak - Medvefókák

Medvefókák

A medvefókák az úszólábúak (Pinnipedia) rendjén belül a fülesfókák (Otariidae) családjába tartoznak. Kilenc fókafajt szokás magyarul medvefókának nevezni. Közülük nyolc az Arctocephalus nemzetség tagja; a kilencedik, az északi medvefóka (Callorhinus ursinus) önálló nemzetséget alkot. Az Arctocephalus nemzetségnév jelentése "medvefejű" (valószínűleg innen ered a magyar medvefóka szó is).

A kilenc faj testalkata hasonló. Akárcsak az oroszlánfókák, a medvefókák is viszonylag ügyesen mozognak a szárazföldön; uszonyaikon úgy járnak, hogy hasuk közben nem érinti a talajt. A hímek hosszabbak és főleg nehezebbek, mint a nőstények. A hímek felsőteste és nyaka rendkívül erőteljes, nyakukat hosszú, dús szőrzet borítja. Színezetük általában barnás, feltűnő mintázatuk nincs. A nőstények világosabb színűek, mint a hímek. Az újszülött kölykök feketék, és 3—4 hónapos korukban nyerik el végleges barnás színüket.

A medvefókáknak kisebb fejük és hegyesebb orruk van, mint a hasonló alkatú oroszlánfókáknak. Szőrzetük, az oroszlánfókákéval ellentétben, kétrétegű, a hosszabb, durvább fedőszőrök között rendkívül sűrű, rövid, finomabb pehelyszőrökből álló szőrzet nő. Ezért a medvefókák prémje értékes; angol nyelven a fur seal ('prémes fóka') névvel illetik őket.

A medvefókák általában kisebb termetűek az oroszlánfókáknál. A legtöbb faj hímjei elérik a kétméteres hosszat és a 200 kg súlyt, míg a nőstények csak 120—150 cm hosszúak, és ritkán nehezebbek 50 kg-nál. Az újszülött állatok súlya fajok szerint változik, 3—8 kg.

Mivel szaporodásuk nem kötődik a jéghez, a medvefókák élettere nem korlátozódik a hideg térségekre. A kilenc faj különböző földrajzi területeken él; többnyire nevük is élőhelyükre utal. A szaporodási időszakban hatalmas lélekszámú telepekben élnek. Egyes fajok egész évben szaporodási helyük közelében tartózkodnak; mások a szaporodási időszakon kívül több ezer kilométerre is elvándorolnak onnan.

Dél-afrikai medvefókák telepe

Rajokban élő, kisebb nektoni halakkal (tőkehal, hering, szardella, szardínia, makréla), tintahalakkal, néha tengeri madarakkal táplálkoznak. Táplálékukért 200 m mélyre is lemerülnek.

Szaporodási időszakuk nyáron van. A vándorló életmódú fajok hímjei előbb érkeznek a szaporodási helyekre, mint a nőstények, és folytonos verekedésekkel igyekeznek maguknak minél nagyobb területet kisajátítani. A nőstények megérkezésük után néhány nappal világra hozzák kicsinyeiket. Ellés után néhány nappal a nőstény ismét fogamzóképes állapotba kerül. A hím territóriumot alakít ki a parton, ahonnan agresszíven igyekszik a többi hímet távoltartani, majd minden, a territóriumon tartózkodó fogamzóképes nősténnyel párzik; egy erős hím egy idényben 40 nősténnyel is párosodhat. A hímek a szaporodási időszakban egyáltalán nem táplálkoznak.

Az anya több hónapig gondoskodik kölykéről. Ezalatt több napra távol marad, hogy táplálékot keressen magának, majd egy-két napig intenzíven szoptatja kölykét, majd ismét eltávozik.

A medvefókák 4—5 éves korukban válnak ivaréretté. A nőstények ebben az életkorban el is kezdenek szaporodni, a hímeket viszont erősebb társaik nem engedik a nőstényekhez jutni. Ők csak 8—9 éves korukra erősödnek meg annyira, hogy párosodni tudjanak. 25 éves korukig élhetnek, de a hímeknek a folyamatos marakodás miatt nemigen van erre esélyük.

Természetes ellenségeik a cápák és a kardszárnyú delfinek. Ahol a medvefókák az oroszlánfókákkal együtt élnek, ott gyakori, hogy az újszülött kölyköket az oroszlánfókák széttépik. Néhol a szárazföldi ragadozók is vadásznak fókakölykökre.

Az értékes prémű medvefókáknak a 17.—18. században gyűlt meg igazán a bajuk az emberrel. Milliós nagyságrendben gyilkoltak le fókákat, elsősorban fiatal hímeket, és ennek következtében több faj a kihalás széléig jutott.

Északi medvefóka (Callorhinus ursinus)



Fotó: M. Boylan. Szabad felhasználású

Az északi medvefókát Linné írta le 1758-ban. A Callorhinus név jelentése 'szép bőrű', az ursinus fajnévé 'medvéhez hasonló'.

Az északi medvefókák legnagyobb kolóniái a Bering-tengeren, a Pribilof-szigeteken (Alaszka) és a Parancsnok-szigeteken (Oroszország) vannak; ezenkívül szaporodnak a Bogoslof-szigeten (az Aleut-szigetek egyike), a Kuril-szigetek némelyikén, Szahalin partjainál, valamint a kaliforniai San Miguel-szigeten is.

Különféle halakkal, lábasfejűekkel, rákokkal táplálkozik, néha madarakat is elfog; 75-féle zsákmányállata ismert. Gyakran éjszaka keres táplálékot.

A hímek májustól július végéig, a nőstények júniustól novemberig tartózkodnak a kolóniákon. Télen az állatok a Bering-tengerből Japánig vagy Dél-Kaliforniáig is elvándorolnak. Mind a hímek, mind a nőstények évről évre pontosan ugyanarra a helyre térnek vissza.

A nőstények júniusban, 2 nappal a kolóniára érkezésük után világra hozzák utódaikat, majd átlagosan 5 nappal később párosodnak. A nőstény utódját októberig vagy novemberig szoptatják; ezalatt eleinte 4—5 napos, később 8—10 napos táplálékszerző utakat tesz, és több száz kilométerre is eltávolodik a kolóniától. A fiatal állatok négyhónapos korukban kelnek útra, és kétéves korukban térnek vissza a szigetre, ahol születtek; ezt a másfél éves tengeri utazást csak 40 százalékuk éli túl.

Az aleut őslakosok ezt a fókafajt ősidők óta vadászták. Az európaiak számára a Parancsnok-szigeteken élő állományt Georg Wilhelm Steller fedezte fel 1741-ben, és az állatokat szinte azonnal irtani kezdték prémjükért. 1786-ban Geraszim Pribilov orosz fókavadász felfedezte a Pribilof-szigeteki kolóniákat is. 1799-ben már észlelhető volt a fókaállomány csökkenése, ezért az orosz állam megtiltotta a nőstények elejtését. 1911-ben nemzetközi szerződés tiltotta meg a medvefókáknak a tengeren való megölését. 1956-ban az amerikai szakhatóságok arra jutottak, hogy a medvefókák túlszaporodtak, és drasztikus selejtezésre van szükség, ezért 1968-ig összesen 330.000 nőstény fókát elpusztítottak. 1968-ban az amerikaiak megszüntették a kereskedelmi célú fókavadászatot, de a Pribilof-szigetek lakosai önfenntartási céllal ma is elejthetnek fókákat, és az orosz területeken is van bizonyos mértékű vadászat.

Ma a világon mintegy 1,2 millió északi medvefóka él; létszámuk a Pribilof-szigeteken a vadászati tilalom ellenée csökken, a többi szaporodási helyen viszont növekszik. A fajt természetvédelmi szempontból a sérülékeny (vulnerable) kategóriába sorolják.

Rudyard Kipling A fehér fóka című meséjének hőse Kotik, az albínó északi medvefóka. — A mese szövege magyarul — A mese rajzfilmváltozata 1 2 3

Dél-amerikai medvefóka (Arctocephalus australis)



Szabad felhasználású (Creative Commons)

A dél-amerikai medvefókát egy bizonyos Zimmerman írta le 1783-ban. Ez a faj Dél-Amerika déli részén él. A csendes-óceáni partvidéken legészakibb előfordulási helye a perui Paracas-félsziget. Chile, Argentína, Uruguay partjai mentén sokfelé vannak telepei; az atlanti partvidéken Brazília déli részén van elterjedésének északi határa. Kolóniái többnyire a partközeli szigeteken vannak. A Falkland-szigeteken egy külön alfaja (Arctocephalus australis australis) él.

Halakkal (szardínia, szardella, makréla), valamint lábasfejűekkel, rákokkal, csigákkal él. 7 percig is a víz alatt maradhat, és 170 m mélyre tud lemerülni. A nőstények egész évben a telepek környezetében tartózkodnak. Kicsinyeiket október és december között hozzák világra. Ellés után 5—8 nappal ismét párosodnak valamelyik hímmel. Utódaikat egy évig vagy tovább is szoptatják. A nőstények 4 éves korukban válnak ivaréretté; 21 évig is élhetnek.

Dél-Amerika indián őslakói prémjéért és húsáért évezredek óta vadászták. Az európaiak 1724-ben kezdték vadászni, elsősorban Uruguayban, ahol a legnagyobb számban élt; a vadászat itt folytatódott a legtovább, az 1990-es évekig. A 20. század első felében Peruban is intenzíven vadászták: 1925 és 1946 között 800.000 fókát gyilkoltak le. Ezt az öldöklést alig 40 fóka élte túl. Ma a faj mindenütt védelem alatt áll, bár illegális vadászata előfordul. Teljes létszáma 235.000 és 285.000 között van, és a perui állomány is több tízezerre nőtt. Így nem tekinthető veszélyeztetettnek, az IUCN a least concern kategóriába sorolja.

Új-zélandi medvefóka (Arctocephalus forsteri)

Az új-zélandi medvefóka Új-Zéland két szigetén, a környező kisebb szigeteken, valamint Dél-Ausztrália egyes partszakaszain szaporodik.

Galápagosi medvefóka (Arctocephalus galapagoensis)



Fotó: Kelly J. Kane. Szabad felhasználású

Ez a legkisebb testű fülesfókafaj: a hímek átlagosan 64 kg, a nőstények pedig mindössze 27 kg súlyúak. Kizárólag az Ecuadorhoz tartozó Galápagos-szigeteken él, tudományos nevét is a szigetcsoportról kapta. A faj leírását Heller készítette el 1904-ben.

Főleg tintahalakkal táplálkozik. Képes 170 m mélységbe lemerülni, és 8 percig a víz alatt maradni. Természetes ellensége nemigen van. A nőstények augusztus és november között érkeznek a telepekre, 2—3 nappal később megellenek, majd újabb 8 nap múlva párosodnak valamelyik hímmel. Kicsinyüket 2 évig vagy még tovább is szoptatják, akkor is, ha közben újabb utódot hoztak a világra.

Prémjéért a 19. század elejétől vadászták. 1934-től védelem alatt áll. Fennmaradását éghajlati jelenségek veszélyeztetik: 1983-ban az El Niño miatt olyan táplálékhiány alakult ki, hogy a felnőtt fókák 30 %-a elpusztult, az utódok közül pedig talán egyet sem sikerült felnevelni. Veszélyt jelentenek rájuk az elvadult kutyák is, amelyeket minden igyekezet ellenére sem sikerült kiirtani a szigetekről. Ma a galápagosi medvefókák létszáma 12 ezerre tehető, és viszonylag stabil; ennek ellenére a fajt az IUCN a veszélyeztetett (endangered) kategóriába sorolja.

Antarktiszi medvefóka (Arctocephalus gazella)

Általában barna színű, de előfordulnak teljesen fehér szőrzetű (de nem albinó) példányai is.

Az antarktiszi medvefókák nem az antarktiszi kontinensen élnek, hanem többségük a Dél-Amerika déli csücskénél fekvő Déli-Georgián; emellett előfordulnak a Déli-Orkney-, Déli-Shetland-, Déli-Sandwich-, Bouvet-, Heard és MacDonald-, Kerguèlen- és Macquarie-szigeteken is.

A fiatal állatokra leopárdfókák is vadásznak.

Juan Fernández-szigeti medvefóka (Arctocephalus philippii)

A Juan Fernández-szigeti medvefókát egy Peters nevű zoológus írta le 1866-ban; a tudományos név R.A. Philippi nevét őrzi, aki a santiagói természetrajzi múzeum igazgatójaként begyűjtötte a leírás alapjául szolgáló koponyát és bőrt.

A faj egyetlen élőhelye a Csendes-óceán délkeleti részén található, Chiléhez tartozó Juan Fernández-szigetcsoport, amely egyébként arról híres, hogy egy Alexander Selkirk nevű matróz hajótörése után évekig itt élt teljes elszigeteltségben, és ez szolgált a Robinson-történetek alapjául.

A nőstények november és január között hozzák világra utódaikat, és 7—10 hónapig szoptatják őket.

Az európaiak először 1687-ben vadásztak erre a fókafajra. A vadászat a 19. század elején volt a legintenzívebb: 1801-ben egyetlen hajó egymillió fókabőrrel tért vissza a szigetekről. 1898-ban csak az vetett véget a gyilkolásnak, hogy a vadászok nem találtak több eleven fókát. A szakemberek évtizedekig azt hitték, hogy a faj teljesen kihalt; Kipling is megemlékezik fent említett meséjében a mazafuerai Elpusztult Nemzetségről. 1965-ben a kutatók Más Afuera szigetén mintegy 200 állatot találtak; létszámuk azóta szépen növekszik, és ma már 10.000 körül jár. Az IUCN jelenleg a 'majdnem veszélyeztetett' (near threatened) kategóriába sorolja.

Dél-afrikai medvefóka (Arctocephalus pusillus)


Az Afrikában és az Ausztráliában élő medvefókák igen közeli rokonok: egyazon faj két alfaját alkotják. A dél-afrikai alfaj Arctocephalus pusillus pusillus, az ausztráliai Arctocephalus pusillus doriferus néven ismert. A tudományos névben szereplő pusillus jelentése 'kicsi'. Ez a név azonban nem találó, hiszen ez a legnagyobb testű medvefóka-faj: az ausztráliai alfaj kifejlett hímjei átlagosan 280, a nőstények pedig 76 kg súlyúak. Genetikai kutatások szerint a ma élő medvefókák közös őse ehhez a fajhoz hasonlíthatott leginkább.

A dél-afrikai alfaj élőhelye Namíbia és a Dél-afrikai Köztársaság. Az ausztráliai alfaj a kontinens délkeleti részén, elsősorban Victoria állam és Tasmania partjai mentén él.

Természetes ellenségeik a cápák. A parton tartózkodó kölyköket oroszlánok vagy sakálok is elragadhatják.

A dél-afrikai alfajt Namíbiában kereskedelmi céllal vadásszák.

Guadalupei medvefóka (Arctocephalus townsendi)



Fotó: NOAA. Public domain

A guadalupei medvefóka a Mexikó csendes-óceáni partjától 200 km-re fekvő Guadalupe szigeten szaporodik; néhány vállalkozó kedvű hímnek sikerült tanyát vernie a kaliforniai San Nicolas-szigeten is.

A nőstények általában júniusban érkeznek a kolóniákra, 3—6 nap múlva világra hozzák kölykeiket, majd 7—10 nappal később ismét párosodnak. Utódaikat a következő tavaszig szoptatják, eközben 2—6 napos táplálékszerző utakat tesznek a tengeren. A hímek a téli időszakban nem látogatják a kolóniát.

A guadalupei medvefókát a 18. század végén kezdték kereskedelmi céllal vadászni; akkoriban a mainál nagyobb területen fordult elő. A 19. században legalább 50 ezer fókát öltek meg, és ezzel a fajt annyira megritkították, hogy az 1890-es években azt hitték, hogy végleg kipusztult. Ebben az időben készítette el a faj tudományos leírását Clinton Hart Merriam amerikai zoológus; a tudományos névvel kutatótársa, C.H. Townsend előtt kívánt tisztelegni. 1926-ban egy halász kéttucatnyi állatra bukkant Guadalupe szigetén. Kettőt közülük elevenen befogott, és eladta őket a San Diegó-i állatkertnek. Mivel azonban nem volt megelégedve a kapott fizetséggel, visszament a szigetre, és az összes ott talált fókát lelőtte. 1949-ben derült csak ki, hogy neki sem sikerült kiirtania ezt a fajt. Ma mintegy 7000 guadalupei medvefóka él; a fajt az IUCN a 'majdnem veszélyeztetett' (near threatened) kategóriába sorolja.

Szubantarktikus medvefóka (Arctocephalus tropicalis)

Torka és mellkasa sárgás vagy aranyszínű.

Ez a faj a Tristan da Cunha-, Amsterdam-, Saint Paul-, Crozet-, Gough-, Marion-, Prince Edward- és Macquarie-szigeteken szaporodik.