Espolarte - Tengeri emlősök - Kardszárnyú delfinek - Keiko története

Keiko, a kardszárnyú delfin, valószínűleg 1977-ben vagy 1978-ban született. 1979 novemberében fogták be négy társával együtt; társai közül ma már csak Nootka V van életben. Keiko csaknem három évig az izlandi Hafnarfjörðurban maradt, azon a telepen, ahol a befogott kardszárnyú delfineket tartják addig, amíg nem találnak számukra végleges tulajdonost.

1982-ben Keikót megvásárolta a kanadai Niagara Fallsban, a Niagara vízesés közelében működő állatkert, ahol több kardszárnyú delfint tartanak ma is. Az újonc delfin a Kago nevet kapta. Megkezdődött különféle mutatványokra való betanítása. Hamar kiderült, hogy Kagónak nincs sok tehetsége az állatkerti delfinek szokásos mutatványaihoz, ezért 1985-ben 350 ezer dollárért eladták a mexikóvárosi Reino Aventura állatkertnek.

Mivel Mexikóváros több, mint 2000 méter tengerszint feletti magasságban épült, Kago minden idők legmagasabbra jutott kardszárnyú delfinje lett. Itt a delfin a Keiko nevet kapta. Ez a név japán eredtű, jelentése "szerencsés". Találóbb nevet nemigen kaphatott volna. A Keiko Japánban népszerű keresztnév. Keiko delfin fiú, de a japán Keikók lányok szoktak lenni.

Keikót 1992-ben vette szárnyára a világhír, amikor megkapta a Free Willy című film főszerepét. A film egy sanyarú körülmények között élő állatkerti kardszárnyú delfinről szól, akit a rokonszenves gyerekhősök sok kaland után kiszabadítanak. Mivel az USÁ-ban működő delfináriumok egyike sem járult hozzá a forgatáshoz, a filmesek Mexikót választották helyszínül. A filmet Magyarországon Szabadítsátok ki Willyt címmel vetítették. A Willy delfint alakító Keiko világszerte népszerű lett. Később elkészült a film második, majd harmadik része is, ahol Willynek és barátainak egy tankhajó okozta olajszennyezéssel, majd gonosz bálnavadászokkal kellett szembeszállniuk. Az animációs technika fejlődése miatt azonban ezekhez már nem volt szükség Keiko személyes közreműködésére.

A népszerű művész rajongói előtt nem maradhatott titokban, hogy Keiko életkörülményei alig különböznek a filmben látottaktól. Világszerte kampány indult Keiko kiszabadításáért. 1994-ben létrehozták a Free Willy alapítványt; a 4 millió dolláros kezdőtőke nagyobb részét a film producere, a Warner Bros adta. A HSUS (Humane Society of the United States) egymillió dollárral járult hozzá a költségekhez. 1995-ben a Reino Aventura Keikót odaajándékozta az alapítványnak, és helyébe nem szerzett be másik delfint.

1996. január 7-én Keikót az Oregon állambeli Newport újonnan épült tengeri akváriumába szállították. A közönség látogathatta, de nem kellett cirkuszi mutatványokban szerepelnie. Esténként filmeket vetítettek Keikónak; kedvence a Gyaloggalopp volt. Keiko érkezésekor olyan sovány volt, hogy kilátszottak a bordái. Szíve és tüdeje sem volt jó állapotban. Lélegzetét alig 3 percig tudta visszatartani. Newporti tartózkodása alatt csaknem egy tonnát hízott. Bőrelváltozásai, amelyek Niagara Falls óta elkísérték, nyomtalanul eltűntek.

Keikót kisgyerekkora óta fagyasztott hallal etették. Most kellett megtanulnia, hogy az élő halat is meg lehet fogni és meg lehet enni. Az első időben az élő halakat Keiko megfogta ugyan, de nem ette meg, hanem odavitte a gondozóknak, és várta a mutatvány jutalmaként járó fagyasztott halat. Persze ez is valami. Winnie - ő volt az első delfin, akit alkalmam nyílt személyesen is meglátogatni - nem volt ilyen válogatós, és minden konzervdobozt és más szemetet lenyelt, amit a kedves látogatók bedobtak neki. Nyugodjék békében.

1997 nyarán Keiko már lelkesen falta az eleven acélosfejű pisztrángokat. Úgy látszik, ez az izlandi kardszárnyú delfinek kedvenc tápláléka. Nagy szerencse, hogy Keiko nem az észak-amerikai tranziens vagy a patagóniai populációból származik, mert a medencébe bedobált fókák nemcsak a költségeket növelték volna meg, de sok állatvédő lelkén is nehezen gyógyuló sebet ütöttek volna.

1998. szeptember 9-én Keiko végső búcsút vett az amerikai kontinenstől, és repülőgépen Izlandra utazott. Az izlandi partoktól néhány kilométerre fekvő Heimaey szigetén alakították ki új otthonát. Itt már nem beton medencében kellett élnie, hanem egy, a tengeren elkerített karámban. Később a karámot is kinyitották, és Keiko szabadon úszkálhatott a több száz méter széles Klettsviki-öbölben, amelynek kijáratát hálóval zárták el.

Ez az öböl egyébként igen szép hely, három oldalról függőleges sziklák veszik körül, a víz szintjében barlangok vannak, szemközt egy vulkánra látni (1973-ban volt kitörése). A környék tele van tengeri madarakkal. Keiko itt már nem unatkozott, egyre hosszabb időket töltött a víz alatt, hiszen a sima beton helyett ott is sok érdekes dolgot láthatott. Néhány vakmerő madár, aki Keiko orra elől próbálta elhalászni a halakat, kellemetlen kirándulást tehetett a víz alá.

Forrás: www.orcahome.de

Keiko - egy hajó kíséretében - hosszabb kirándulásokat is tehetett a nyílt tengeren. E túrák során találkozhatott fajtársaival is. Eleinte félt tőlük, később egyre inkább megszokta társaságukat. Azok nem bántották, rácáfolva ezzel egyes szakértők véleményére, mely szerint Keikót a vad kardszárnyú delfinek, mint idegent, azonnal széttépnék.

2001-ben Keiko gondozói azt remélték, hogy a filmsztár véglegesen csatlakozik egy delfincsapathoz. De nem így történt, Keiko minden séta után visszatért az öbölbe. A halászok halnevelő telepet akartak létesíteni az öbölben, s felmerült, hogy a halak által hordozott baktériumok árthatnak Keiko egészségének. Szóba került az is, hogy a delfint Izland egy másik részére kell elszállítani. Sokan attól tartottak, hogy Keikónak egész hátralevő életét (ami 30 további évet is jelenthet) mesterséges körülmények között kell leélnie.

2002. július 7-én Keiko megcáfolta ezeket az aggodalmakat, amikor egy csapat delfin társaságában több napra eltűnt. Néhány nap múlva visszatért, elbúcsúzott a barátságos Heimaeytől, majd július 17-én nekivágott az Atlanti-óceánnak. Így, amikor néhány nappal később magam is megérkeztem Vestmannaeyjarra, már nem találkozhattam Keikóval. Itt olvasható az én izlandi utazásom története.

Keiko mégis kissé unalmas delfin út;titársait, mert szeptember 2-án megjelent a norvég partoknál, a Skaalvik-fjordban. Az emberek lelkesen fogadták, a fjord felé megindult a turisták áradata. Mindenki Keikót akarta látni, meg akarta simogatni, együtt akart úszni vele.

Keiko népszerűségének sokat használt egy Niels Oeien nevű norvég szakértő segítsége. Oeien kijelentette, hogy ő mindenekelőtt szívén viseli Keiko sorsát. S a jelen pillanatban az lenne a leghasznosabb a kiváló delfin számára, ha a szeme közé lőnének, véget vetve ezzel szenvedéseinek. Hiszen hamarosan úgyis éhen pusztul, vagy belefagy a fjord vizébe. De meg azért is le kellene lőni, mert árt a fjordban működő halnevelő telepek lakóinak. A halakhoz ugyan nem tud hozzáférni, de a halak ezt nem tudják, így félelmükben nem hajlandók enni.

A világ felhördült. Többen pedzegették, hogy inkább Oeiennek kellene a szeme közé lőni (ez takarékosabb megoldás is, neki kisebb kaliberű golyó is elég). Végül a hivatalos szervek kijelentették, hogy Keikót nem fogják agyonlőni (és Oeient sem). Keikóra az sem jelent veszélyt, hogy a norvégok ma is foglalkoznak cetvadászattal, mert a vadászat kizárólag a Minke-bálnára irányul, azt pedig még egy rövidlátó bálnavadász is képes megkülönböztetni egy kifejlett kardszárnyú delfintől. Ha nem tudja megkülönböztetni, eltalálni sem tudja. Tehát Keiko sikerekben gazdag pályafutása nem egy kutya- és macskaeledeleket gyártó üzemben fog végetérni.

Ettől kezdve Keiko ismét emberi gondozás alatt állt. A hatóságok megtiltották, hogy az emberek a közelébe menjenek. Október 15-én átvitték egy másik fjordba, amely télen sem fagy be, hogy ott addig maradjon, ameddig akar, akár élete végéig is, de ha szabadságra vágyik, bármikor elmehet.

Keiko soha többé nem akart visszatérni a nyílt tengerbe, nem vágyott más delfinek társaságára. Ő már az embereket tekintette családjának. Látogatóit hiába próbálták távol tartani tőle: Keiko minden alkalmat megragadott, hogy emberek között lehessen.

Keiko életének norvégiai szakasza alig egy esztendeig tartott. Egy decemberi napon gondozói lehangoltnak látták, és nem akart enni. Az állatorvos tüdőgyulladást állapított meg nála, és antibiotikumokat adott neki. Keikót azonban gyorsan legyűrte a betegség. 2003. december 12-én — Antall József halálának tizedik évfordulóján, és egy nappal azelőtt, hogy Szaddam Husszeint letartóztatták — a világhírű delfin kiúszott a partra, és meghalt. 26 éves volt.

A norvég előírások szerint a partra került elhullott nagytestű állatokat ki kell vontatni a nyílt tengerre, és ott elsüllyeszteni. Most azonban engedélyt adtak az e szabálytól való eltérésre. Keiko nem került sem múzeumba, sem fehérjefeldolgozóba. Sírját a tengerparton ásták meg, néhány méterre attól a helytől, ahol kimúlt. Éjszaka, titokban temették el.

Nyugodj békében, Keiko.

Légy szabad, mint a delfinek.

Keiko történetét először 2003 januárjában tettem közzé az Interneten, amikor még nem tudtuk, hogy a nevezetes delfin sorsa ilyen hamar szomorú véget ér. Ez a szövegváltozat, változtatás nélkül, itt olvasható.