Espolarte - Utazás - Útleírások - Dél-Afrika - 2. rész

Utazás a Dél-afrikai Köztársaságban

Vissza az 1. részreTovább a 3. részre

2. rész: A Krueger nemzeti Park

Augusztus 20. Reggel ötkor keltünk, összepakoltunk, akartunk indulni. Sajnos, a kapu zárva volt. Próbáltuk megkeresni az esti őrt, de nem akadtunk a nyomára. Dudáltunk, bezörögtem minden házba, de csak két fehér turistát sikerült felzavarnunk. Nekik azután sikerült kinyitniuk a kaput.

Még csak hajnalodott, amikor a Numbi kapunál elértük a Krueger Nemzeti Parkot. Befizettük a fejenként 120 randos természetvédelmi díjat, felírták az adatainkat, a kocsi rendszáma már benne volt a számítógépben, nyilván az előző bérlő is itt járt vele. A vadőr tisztelgett, és beléptünk a nemzeti parkba.

A Krueger Dél-Afrika legnagyobb nemzeti parkja. Területe 20 ezer négyzetkilométer, azaz akkora, mint az egész Tiszántúl. Észak-déli irányban hosszan nyúlik el a mozambiki határ mentén. Hasonló nagyságú nemzeti parkot akarnak létrehozni a mozambiki oldalon is. A nemzeti parkban nincsenek állandó települések. Van vagy tíz kemping, este hattól reggel hatig ezekben kell tartózkodni, aki éjszaka megy a kocsival, azt megbüntetik. Nem szabad kiszállni az autóból, kivéve a kijelölt helyeket, például ahol ki van téve egy emléktábla, hogy itt tépett szét valakit az oroszlán.

A parklátogatás úgy megy, hogy az ember lassan megy az autóval, azután ha valami érdekeset lát, megáll fényképezni. Aszfaltúton 50, földúton 40 km-rel szabad haladni. Mi először elmentünk a Skukuza kempinghez, feliratkoztunk, hogy ott akarunk megszállni, megreggeliztünk, azután elmentünk észak felé. Elmentünk egészen Timbavati-ig, ott megfordultunk, és egy másik úton mentünk vissza Skukuzába. 300 km-t tettünk meg ezen a napon.

Vettünk egy ismertető füzetet a parkról. Angol nyelvű nem volt, csak francia és afrikaans, mi az utóbbit választottuk. A füzet szerencsére elég részletes térképet is tartalmazott, meg voltak jelölve a különböző növényzeti típusok, és hogy melyik állatfajt merre lehet megtalálni. A füzet szerint elefánkok főleg a park északi részében találhatók, azért vettük arrafelé az irányt.

Persze az állatok szabadon járnak az egész parkban, oda mennek, ahová nekik tetszik, azért kiszámíthatatlan, melyikkel hol találkozunk.

Az Afrikába utazó turisták többsége az öt nagyvadat, a "Big Five"-ot akarja látni. Ebbe a csoportba az elefánt, az orrszarvú, a kafferbivaly, az oroszlán és a leopárd tartozik.

Az elefánt az útmutató szerint inkább a park északi részében szeret tartózkodni, ezért arrafelé indultunk. Timbavati közelében láttuk meg az első elefántot, az úttól vagy kétszáz méterre legelészett. Egy későbbi alkalommal megálltunk, hogy Uranys lefényképezhessen egy szarvcsőrű madarat, ekkor vettem észre, hogy az út másik oldalán, vagy tíz méterre egy elefánt eszegeti egy fa lombját. Szegénynek hiányzott az egyik agyara. Ezen a napon csak két elefántot láttunk, de a parkban összesen tizennégyezer elefánt lakik. Ez a létszám jóval meghaladja a park eltartóképességét, és nagy viták folynak arról, hogyan lehetne a helyzeten segíteni. A vérmesebbnek szerint négyezer elefántnak kellene a szeme közé durrantani (szegény félagyarú biztosan közöttük lenne), a szelídebbek az elefántok más területekre való áttelepítését szorgalmazzák. A park vezetése megígérte, hogy nem fegyverrel fogják megoldani a kérdést. Egy másik dél-afrikai nemzeti parkban (Temba) éppen most lövettek le négy elefántbikát sportvadászokkal.

Az első elefánt

Két kafferbivalyt is láttunk, nagy, kövér fekete zsákokként heverésztek a fűben. Ugyanezen a helyen egy turista felhívta a figyelmünket két oroszlán jelenlétére, de akárhogyan keresgéltük őket látcsővel is, nem akadtunk a nyomukra.

Hol az oroszlán?

Tekintélyes méretei ellenére sem sorolják a Big Five közé a zsiráfot. Ebből az állatból több tucatot láttunk. A parkban folynak bizonyos tudományos kísérletek azzal kapcsolatban, milyen hatással vannak az elefántok és a zsiráfok a növényzet fejlődésére. Ezért egy kisebb területről kitiltják az elefántokat és zsiráfokat. Ez a művelet rendkívül szellemes módon egy két méter magasan kifeszített szögesdróttal oldható meg. Nehezebb problémát jelentene, ha a pávián és a vízibak ökológiai szerepét akarnák vizsgálni.

Szintén nem sorolják a Big Five közé a vízilovat. Egyetlen vízilovat láttunk, a kedves jószág némileg a "zsiráf megy el az ablak előtt" rejtvényekre emlékeztetett, mert csak a gömbölyű háta és a kidülledő szeme állt ki a vízből.

A parkban a leggyakoribb vad vitán felül az impala, egy szép kis antilop, a hímeknek S alakú szarvuk van. Nagyon szép ugrószámokat tudnak bemutatni.

Egy impala pár

Egy jóval nagyobb, kb. szarvas nagyságú antilop a kudu. A bikának 900 foknyi szinuszhullám alakú szarva van. Nagyon szép, méltóságteljes állat, és ebből is jó néhány elénk került.

Egy kevésbé szép, és némileg fejnehéz antilopfajta a gnú, ebből is láttunk néhányat.

Még egy kisebb antilopfajta került elénk, ezt sziklaugró antilopként (klipspringer) azonosítottam. De lehet, hogy tévedek, mert a könyvben három teljesen egyformán kinéző különböző fajtájú antilop képe van egymás alatt, és ez a jószág talán csak azért emlékeztetett a klipspringerre, mert szemből láttuk, és a klipspringer is szemből volt lefényképezve.

Fentebb már esett szó a kutyának nézett páviánról és a macskának nézett cerkófmajomról. Ezúttal egy nagydarab fekete embert láttam az út közepén menni, bő köpenyben, széles karmozdulatokkal. Jobban megnéztem, hát nem zebra volt?! Ennél rosszabb állatfelismerő képességet csak akkor mutattam, amikor báránynak néztem egy autógumi külsőt.

Páviánt sokat láttunk, teljes nyugalommal járkáltak az úttesten. Állítólag bent a kempingben is előfordulnak. Táblák hirdetik, hogy a páviánokat nem szabad etetni, mert rászoknak erre az életmódra, veszélyessé válnak a turistákra, és végül le kell őket lőni.

Cerkófmajmot egyetlenegyet láttunk, mégpedig a baobab-fánál, ahol ki szabad szállni az autóból, és ki is szálltunk. Semmi értelme sincs egyébként ezeknek a kiszállási szabályoknak. Az oroszlán éppen olyan könnyen vagy nehezen téphetné szét az embert a baobab-fánál is, mint kétszáz méterrel távolabb.

A baobab-fa

Varacskosdisznót csak egyet láttunk ezen a napon.

A park madarai talán háttérbe szorulnak a nagytestű emlősök mögött. Talán a legszebb közülük egy seregélyféle, gyönyörű csillogó, színjátszó sötétkék tollazata van, a Skukuzában a hazai verebekhez hasonlóan repkednek az asztalok közül, morzsára vadászva. További érdekesebb madarak a különféle ibiszek, az óriás jégmadár, a kígyászdaru, a dögevő marabugólya.

A kitömött jégmadarat egy csöpp epokittal ragasztottam a híd korlátjához
Halászsas
Kókad, gunnyad, marja bú, szomorú a marabu

Augusztus 21. Ezen a napon elég korán elindultunk, és tovább folytattuk az afrikai nagyvadak fényképezőgépes vadászatát, ezúttal a park délkeleti részére, Lower Sabie és Berg-en-Dal ("hegy-völgy") környékére koncentrálva.

Az elefántok nyomait most sem volt nehéz megtalálni, hiszen úton-útfélen ott hevernek azok a gombócok, amelyek egyetlen más állat fenekén sem férnének ki. Az útmutatók szerint ezekre a gombócokra lehetőség szerint nem kellene ráhajtani, mert azzal nemcsak az autót piszkítjuk be, de az érdekes trágyabogarakat is szétnyomjuk. Az elefántoktól eltérően az oroszlánok a sajátjuk helyett mások fenekét használják nyomjelzésre: láttunk egy zebrát, amelynek a farán vagy fél méter hosszú, frissnek látszó seb húzódott. Ettől eltekintve jól tartotta magát szegény jószág.

Az elefántokból szerencsére többet láttunk ennél. Először két elefántot láttunk, több száz méterre voltak az úttól. Távcsövön keresztül láttuk, hogy két bika az. Azután a Lower Sabie tábortól alig néhány kilométerre egyszerre tíz elefánttal találkoztunk: ketten az út jobb oldalán, heten baloldalt álltak, egyikük pedig éppen az úton. Egy darabig fényképezgettük őket, azután elkezdtünk tanakodni, hogy most hogy megyünk tovább? Az autó ugyan még elfért volna az elefánt mellett, de féltünk, hogy ezt támadásnak tekintené az állat. Az elefánt gyanakodva figyelt minket. Rükvercbe kapcsoltam, hátramentem vagy száz métert, azután vártunk, hogy elterelődjön az elefánt figyelme, esetleg odébb is menjen. Az elefánt az út mellett álló fa lekopasztásával volt elfoglalva, esze ágában sem volt elmenni, de egy idő után farral fordult az út felé. Gyorsan egyes, padlógáz, elszáguldottunk az elefánt mellett. Alaposan meglepődött az elefánt, gyorsan meg is fordult, de nem indult utánunk. Később egy itatóhelyen még két elefántot láttunk, de ott volt velük még több varacskosdisznó, zebra, impala és pávián is. Láttuk, amint egy fiatal elefánt megkergetett egy disznót, iszkolt is szegény rendesen. Tehát összesen 14 elefántot láttunk, azaz minden ezrediket a park lakói közül. Számolhattuk volna az impalákat is, most tudhatnánk, hányan laknak a parkban.


Az itató

Erről jut eszembe, nemrég meghallgattam egy holland térképészprofesszor előadását egy holland iskolai atlaszról. Az atlasz egyik kiadásában a kelet-afrikai tóvidéket ábrázoló lapon volt egy grafikon, amely azt mutatta be, hogyan csökkent a tigrisek száma a területen száz év alatt. Megrázóak az adatok, csak a tigrisek tizede maradt életben. Az csak a probléma, hogy Afrikában valójában sohasem éltek tigrisek.

Az oroszlánokkal sem volt szerencsénk, egyet sem láttunk, és tigrist sem. Ez annál inkább sajnálatos, hogy mindenki, akivel utam során beszéltem, látott oroszlánokat a Krueger-parkban, sőt olyan is volt, aki oroszlánszexet is látott. Ezt a tevékenységet egyébként az oroszlánok minden más állatnál gyakrabban űzik.

Viszont elénk került egy másik nagyvad, az orrszarvú. Ezen a vidéken kétféle orrszarvú él, a fehér és a fekete orrszarvú. A fekete orrszarvúak rendkívül ideges természetűek, mindennek nekirohannak, ami mozog, sőt néha annak is, ami nem mozog, például döglött elefántoknak. A fehér orrszarvúak viszont szelíd és nyugodt állatok. Sajnos, ezek nem RGB-színek, a fehér és a fekete orrszarvú színe között valójában alig van különbség, úgyhogy máig sem tudom, milyen orrszarvúval találkoztunk. A motort mindenesetre nem mertem leállítani. Az orrszarvú nem követte a közlekedési szabályokat, mert az út menetirány szerinti jobb oldalán közlekedett. Lehúzódtunk előre az út szélére. De ő udvarias volt, lement az útról, úgy került ki minket, azután visszajött az útra, kicsit nézegetett bennünket, majd továbbment.

A többi állat sem igen tartja be a KRESZ-t, mindenütt átkelnek az úton, pedig elég sok helyen van zebra is.

Kafferbivalyokat is láttunk, de most is ugyanolyan lustán heverésztek a fűben. Pedig igen agresszív állatok, akik már sok vadászt agyontapostak. Persze, mint Uranys megállapította, jogos önvédelemből tették, bármelyik független bíróság igazat adna nekik.

A vízilovakkal nem volt több szerencsénk, mint előző nap. Van egy mocsaras rész, ahol vízilovak szoktak tanyázni. Itt ki lehet szállni az autóból, és gyalogosan lehet megközelíteni az állatokat egy fegyveres vadőr kíséretében, aki lelövi a támadó oroszlánt vagy vízilovat, ha végképp nincs más megoldás. De ez szerencsére ritkán fordul elő; van olyan park, amelyik azzal dicsekszik, hogy náluk már 17 éve egyetlen vadat sem kellett jogos önvédelemből kivégezni. Most elénk jött a vadőr, és elmondta, hogy egyetlen vízilovat sem látott, úgyhogy nekünk már ki sem érdemes szállnunk.

Varacskos disznót az előző napi eggyel szemben rengeteget láttunk. Azután persze zsiráfot, impalát, kudut, zebrát. A ritkább antilopok közül elénk került a hosszú szőrű waterbuck; ezt "vízibak"-nak fordíthatnám, csak az a probléma vele, hogy az összes látott vízibak nőstény volt. Reedbuckot (nádibak) is láttunk.

Vissza Durbanbe

Délután öt óra körül hagytuk el a park területét a Malelane kapunál, és elindultunk nyugat felé. Kénytelenek voltunk felmenni az útdíjas N4-es főútra, és húsz kilométeres szakaszért kifizetni vagy ezer forintot. Pedig ez még csak nem is osztottpályás út. Azután lekanyarodtunk Barberton felé.

Az útdíjon kívül gondunk volt a benzinnel is. Bent a parkban nem volt tankolási lehetőség, és sokkal többet mentünk, mint számítottuk. 800 km-t mentünk a legutóbbi tankolástól, és bizony ezeken az utakon többet fogyaszt az autó, mint a sima országúton kilencvennél. Azután találtunk egy benzinkutat, de a búr benzinkutas szomorúan mondta, hogy csak ólmozott benzin és gázolaj van. Szerencsére elértük Barbertont, ahol 59,2 litert tankoltunk a 60 literes tankba.

Barbertonban bementünk egy üzletbe vásárolni. Utána a parkolóban odajött hozzánk egy euroafrikai egy gyerekkel, elmondta, hogy ő misszionárius, és kérte, hogy vigyük el egy darabon. Mondtuk, hogy csak a néhány száz méterre levő kempingig megyünk, de így is be akart szállni, és nagyon meg volt sértődve, hogy nem vettük fel. A kemping dél-afrikai stílusú volt, kerítéssel, sorompóval, fegyveres őrrel; a kőházak között a miénk volt az egyetlen sátor.

Augusztus 22. Korán elindultunk, mert ezen a napon csaknem Durbanig el kellett jutnunk, ami Barbertontól hétszáz kilométer. Uranys tagja egy nemzetközi egyesületnek, amelynek a tagjai kölcsönösen ingyenesen szállást nyújtanak egymásnak, és egy másik tag valahol Durban és Pietermaritzburg között lakott.

Az első száz kilométer megtétele négy órába került. Ezen a vidéken folyik a Komati folyó, amelynek mentén a hárommilliárd éve keletkezett komatiit, a Föld egyik legidősebb kőzete található. Uranys mindenképpen akart mintát gyűjteni belőle. Elindultunk hát a 40 km-re levő szvázi határ felé. Az aszfaltút hamarosan elfogyott, hepehupás földúton mentünk tovább. Egyszer egy duiker szaladt át előttünk. Közvetlenül a határ előtt egy még kisebb útra fordultunk le. Ez a vidék a Songimvelo természetvédelmi területhez tartozik, zord, de szép hegyes vidék. Elértünk egy rendezett települést. A falu határánál sorompó, rendőr. Azt hittük, hogy kötekedni fog velünk, ugyan mit keresünk erre idegenek, ahol a madár sem jár, de szó nélkül felemelte előttünk a sorompót. A Komatii hídjánál gyűjtöttünk köveket.

Azután kiértünk a főútra, ahol már gyorsabban haladhattunk. Ermelo városban ebédeltünk. Volksrust után láttunk egy felborult kamiont.

Dundeenál láttuk, hogy már öt óra van, egy óra múlva besötétedik, és még kétszáz kilométer hátravan úticélunkig. Sötétben pedig nem kellemes ezeken az utakon járni. A szürkületben egyre lehangolóbbá vált a vidék. Át kellett haladnunk egy, az egykori zulu autonómiához tartozó és annak megfelelő állapotú területen, amelynek a legnagyobb települése a harmadikvilágbeli jellegű Tugela Ferry volt. Szerencse, hogy a város neve nem igazán találó, mert már van híd a Tugela folyó fölött.

Mire teljesen besötétedett, kijutottunk a bantusztánból. Greytown és New Hanover viszonylag rendes városok voltak. Egy helyen láttuk a "Schröders Wartburg" feliratú útjelző táblát; ki hinné, hogy a német kancellár ilyen alantas autóval jár.

Az esti vendéglátókkal úgy volt megbeszélve, hogy amikor megérkezünk Pietermaritzburgba, onnan felhívjuk őket, és elmagyarázzák, hogyan találunk hozzájuk. Ezzel is gondok voltak. Az én mobilom már régen lemerült, mert nem volt olyan csatlakozóm, amelyik az itteni konnektorokhoz illeszkedett volna. Uranys mobilja működött ugyan, de csak SMS-t lehetett róla küldeni, telefonálni nem. Az, hogy egy nagyvárosban éjszaka utcai telefont használjunk, nem tűnt kecsegtető lehetőségnek. Szerencsére SMS-ben megkaptuk a házigazdáktól, a Rustband családtól az útbaigazítást. Menjünk fel az N3-as autópályára, a 61-es km-nél jöjjünk le, menjünk 18 km-t, látunk egy benzinkutat, menjünk még 10 km-t, és az ott látható házhoz csöngessünk be.

Az eligazítást követve egy táblához értünk, amelyen az volt olvasható: "Rustband Farm". Lekanyarodtunk egy földútra, és bementünk a néhány száz méterre álló házhoz. Az elektromos kapu előtt megálltunk, és SMS-t küldtünk a házigazdáknak, hogy megérkeztünk, nyissák ki a kaput. Néhány perc múlva megjött a válasz: nem látnak, dudáljunk. A dudálásra kijött két ijesztő külsejű fekete ember. A feketékre, mint meleg éghajlathoz alkalmazkodott emberekre, jellemző, hogy a hideget rosszul tűrik, és sokkal jobban felöltöznek, mint azt mi indokoltnak tartanánk. Ezek sísapkát viseltek, csak a szemük látszott ki. Magyaráztuk, hogy Rustband úrhoz jöttünk látogatóba, de nem nagyon hitték. Végül beengedtek az udvarba, de a házba nem. A házból kijött a szobalány és a szakácsnő, ők sem hitték el, hogy jogosan vagyunk itt. Végül kiderült, hogy ez a ház nem a mi vendéglátónké, hanem az unokatestvéréé. A szobalány telefonált a mi Rustbandunknak. Néhány perc múlva megjelent egy terepjáró, nem szállt ki belőle senki, az őrök mondták, hogy kövessük az autót. Vagy két kilométer után elértük a másik Rustband-farmot.

A farmon három idősebb házaspár fogadott bennünket. Olyan unalmas az élet egy ilyen farmon, európai vendégek érkezése ritka esemény, így Rustbandék áthívták a szomszédaikat is. A nappali szobában, állva beszélgettünk, elmondtuk, kik vagyunk. Azután vacsorához ültünk. A vacsora sütőtöklevesből, sült csirkéből és karácsonyfadíszből állt (végül is ez Natal, itt mindig karácsony van). Sokáig beszélgettünk az asztalnál. Elmondták, hogy nem örülnek a változásoknak, de elfogadják; tudják, hogy ennek előbb-utóbb meg kellett történnie. Nem lehet fenntartani egy olyan állami berendezkedést, ahol a lakosság 90 százaléka jogfosztott.

A gazda meg a felesége

Éjfél körül a vendégek hazamentek. A házigazda megmutatta a szállásunkat. Uranysszal külön-külön szobát kaptunk.

Augusztus 23. Reggeli után Rustband az ő terepjáró autójával körbevitt minket a birtokon. A birtok 1500 hektáros. Mezőgazdasági termelést az egyik felén folytatnak, főleg cukornádat termelnek. Láttuk, ahogy a cukornádat aratják. Ez igen piszkos munka, mert a cukornádat aratás előtt fel szokták gyújtani, hogy a száraz részek leégjenek, a munkásokat tetőtől talpig belepi a hamu és a korom. 70 munkás dolgozik a farmon, valamennyien zuluk, nem is mindenki ért angolul. Találkoztunk a munkafelügyelővel, aki néhány zulu mondatot váltott a gazdával, majd felült az isidududura, és elberregett. A gazda elmondta nekünk, hogy lehetne gépesíteni a farmot, csak hát akkor mi lenne ezekkel a szegény munkásokkal. Megkóstoltuk a cukornádat. Megrágni nem lehet, csak szopogatni, édes íze van.

Cukornádat arató munkás

Egy kisebb részen a gazda fákat ültetett, valami olajosmagvú termésük lesz, de még nagyon fiatalok, nem teremnek. Láttuk a melegházat, ahol a palántákat nevelik. Azokon a részeken, ahol éppen pihentetik a földet a cukornád után, marhákat legeltetnek. Ezeket vágóhídra szánják.

Érdekesebb a farm másik fele. Ezt egy meredek oldalú völgy, a Remény Völgye foglalja el. A völgynek csak a fele Rustbandé, a másik fele egy másik gazdáé, de a birtokhatáron nincs kerítés. Az egész völgyben vadállatokat tartanak. Van orrszarvú, víziló, zebra, impala, gnú, springbok, blesbok, duiker, zsiráf. Többségüket láttuk is. Az orrszarvút sajnos nem sikerült megtalálni. Az állatok közül csak a víziló van kerítéssel elválasztva a többiektől. A hím víziló néhány hete megdöglött, az özvegy pedig úgy elbújt a mocsárban, hogy nem sikerült ráakadnunk. A gazda új vízilovat akar vásárolni.

Az antilopok természetes körülmények között is élnek ezen a vidéken, de a nagyobb állatokat a gazda vásárolta. Egy orrszarvú 250 ezer randba (8 millió forint), egy zsiráf 15 ezer randba (500 ezer forint) kerül. Ez a vadfarm nem hoz jövedelmet a gazdának. Ha jön egy-egy turista, akit érdekelnek az állatok, szívesen megmutatja őket, de nem reklámozza magát és nem szed belépti díjat. Nem vadászik, és nem is fogad vadászokat.

Ide közel van a repülőtér, egy óra alatt odaértünk az autóval. Leadtuk az autót a kölcsönzőnek. Megállapították, hogy semmi kár sem esett benne. Uranys elutazott Johannesburg és Európa felé; az én fokvárosi gépem egy órával később indult. Ablak mellett ültem, szép havas hegyeket láttam Fokváros környékén.

Vissza az 1. részre-Tovább a 3. részre