Espolarte - Utazás - Útleírások - Dél-Afrika - 3. rész

Utazás a Dél-afrikai Köztársaságban

Vissza az 1.2. részre

3. rész: Fokváros

A Garnisch házaspár a fokvárosi repülőtéren várt ránk. Beültünk egy büfébe, ittunk egy-egy gines kólát. Elmondták, milyen programot találtak ki nekem. Autóbuszos körutazás a Garden Route mentén, öt nap teljes ellátással, mindössze 6000 randért (200 ezer forint). Sokallottam az árat, meg hát nem is szeretem az autóbuszos társasutazásokat. Ajánlották a "csináld magad" megoldást is, elég sok látnivaló van Fokváros környékén is, Robben Island, Jóreménység foka, Simon's Town, Táblahegy, Kirstenbosch Garden, ezeket be lehet járni egyénileg is.

Bevittek az autójukkal a városba. Útközben felhívták a figyelmemet arra a kórházra, ahol 1966-ban Christian Barnard a világon az első szívátültetést elvégezte. Elvittek a backpackers-szállodába, ahol előzőleg telefonon már foglaltam szállást. Elfoglaltam a szálláshelyet: teljesen egyszerű egyágyas szoba, mosdókagylóval, WC, zuhany a folyosón.

Ezután közös esti városnézésre mentünk. Autóval felmentünk a Signal Hill-re (Lion's Rump, Oroszlán Fara a másik neve ennek a helynek), és lenéztünk a kivilágított városra. Így is látható volt, hogy Fokváros valóban a világ legszebb fekvésű nagyvárosai közé tartozik. A Waterfront kikötőnegyedben, egy pizzériában vacsoráztunk. Garnischék azt mondták, hogy a következő hétvégére, péntekre és hétfőre megpróbálnak szabadságot kivenni, és négy napra együtt elmehetnénk Knysna környékére. Ez végül nem sikerült. Helyette később ajánlottak egy társasutazást, négy nap 3500 randért, étkezések nélkül; ez nem tetszett.

Visszavittek a szállásra; többé nem láttam őket.

Augusztus 24. A szállodában megismerkedtem egy francia újságíróval és marokkói feleségével, akiknek bérelt kocsijuk volt, Camps Bay-be készültek, és felajánlották, hogy magukkal visznek. Úgy alakult azonban, hogy először Hout Bay-be mentünk el. Az út a Kloof's Neck-en, a Táblahegy és a Lion's Head közötti hágón vezet át, utána látni lehet a Tizenkét Apostol sziklacsúcsait, gyönyörű a panoráma. Hout Bay egy elegáns tengerparti üdülőhely, központjában halászkikötővel. Itt megálltunk. A parkolót egy Szaddam Husszein külsejű ember őrizte. A kikötőből rendszeresen indulnak sétahajók a közeli Duiker Island-hez (másik nevén Seal Island). Ezen a szigeten, mint azt a neve is mutatja, rengeteg fóka él, meg elég sok él a duiker nevű tengeri madárból is (a duiker egy antilop neve is, de ez az állat nem fordul elő a szigeten; ha egy vetélkedőn azt kérdeznék, tud-e repülni a duiker, bajban lennék). Mindhárman jegyet váltottunk a Calypso nevű hajóra. Ez természetesen csak névrokona Cousteau kapitány nevezetes hajójának.

Hout Bay fölött két meredek, sziklás hegy áll, a Sentinell (őrszem) és a Chapman's Peak. Utóbbinak oldalában egy híres panorámaút vezetett, de ez néhány évvel ezelőtt beleomlott a tengerbe.

Hout Bay látképe
Az Őrszem

A tenger viharos volt, úgy mozgott a hajó, hogy nem volt könnyű állva maradni a fedélzeten, és a hullámok is gyakran átcsaptak a hajó orrán. Végül csak megérkeztünk a szigethez. A sziget talán ötven méter átmérőjű, csupasz szikla, talán két-három méterre emelkedik a vízszint fölé. Körülötte a víz hemzseg a fókáktól. A lustábbak a sziklán heverésznek.

Ez a fókafaj csak Dél-Afrikában és Namíbiában él, hárommillióra becsülik a számukat. Erősen urbanizálódott állatfaj, hiszen a hárommillió példány mindössze 24 telephelyen él, azaz százezres lakosságú fókavárosok vannak. Dél-Afrikában 1989 óta védik őket. Sokan pedzegetik, hogy a védelmet fel kellene oldani, mert a faj már nincs veszélyben, és a fókák fontos gazdasági nyersanyagot jelentenének. Igaz, hogy a fókák folyamatos marakodásukkal maguk gondoskodnak arról, hogy bőrük értéktelen legyen, és a fókahús iránt sincs nagy kereslet a világpiacon, viszont a megszárított fóka-nemiszerveket a Távol-Keleten igen jó áron veszik át. A fókának ugyanis csont van a hímvesszőjében, és a keletiek talán azt gondolják, hogy ha ezt porrá törve lenyelik, akkor nekik is lesz. Hasonló okból keresik a rinocérosz-szarvat is. A ritka rinocéroszok védelmében bizonyos körök elterjesztették azt a nézetet, hogy a gyakori tatárantilop szarva is jó ilyen célra. Ennek nyomán a tatárantilop is a kihalás szélére jutott.

A fókák, úgy tűnik, teljes tudatában vannak a védelemnek, mert a Hout Bay-i kikötőben is teljes nyugalomban úszkálnak, egyesek a mólóra is kifekszenek. A halászok a frissen kifogott halakat a parton árulják. Kedvenc zsákmányuk a "snoek", ennek a magyar nevét nem tudom. A halak használhatatlan részeit visszadobják a tengerbe, aminek a fókák nagyon örülnek.

A kikötői gyorsbüfében ki van írva, hogy "halaal", azaz hogy az ételek megfelelnek az iszlám előírásainak. Én hot dogot ettem, útitársaim rántott snoekot.

Innen Camp's Baybe mentünk, ez egy elegáns tengerparti üdülőhely a Tizenkét Apostol lábánál. Csak rövid időt töltöttünk itt. Azután a fokvárosi Waterfronthoz mentünk, ahol én kiszálltam.

Táj Camp's Bay környékén

A Waterfront Fokváros kikötői negyede. A közhiedelem szerint egy tengerparti városban a kikötői negyed a legveszélyesebb, de Fokvárosban ez nem így van, sőt, itt a legjobb a közbiztonság. Nagy áruházak, éttermek vannak itt, van egy nagy tengeri akvárium, egy hajózási múzeum, népművészeti kiállítások stb. És innen indulnak a különböző kirándulóhajók a börtönszigetre, bálnákat-fókákat nézni, vagy egyszerűen csak a napnyugtai fénnyel megvilágított Táblahegyet megcsodálni. Mindezeknek köszönhetően a Waterfront mindig tömve van emberrel, így a reménybeli rablóknak, akik tevékenységüket lehetőleg tanúk nélkül akarják kifejteni, nem sok esélyük marad. Viszont, éppen a tömeg miatt, a Waterfront alkalmas célpont terroristák számára. Néhány éve már felrobbant itt egy bomba, és előbb-utóbb jön a következő is.

Most elég késő volt már, így nem volt érdemes bemenni az akváriumba. Kicsit nézelődtem a kikötőben.

Augusztus 25. Erre a napra a tengeri akvárium meglátogatását tűztem ki célul. Gyalog indultam el a Waterfront felé. Induláskor még éppen csak csöpögött az eső. Negyedóra múlva kitört egy igazi trópusi zápor. A feketék fejvesztve rohangáltak az eső elől. Kénytelen voltam taxiba szállni.

Fokvárosnak elég vad időjárása van. Egyik nevezetes szele a kelet felől, a Tábla-hegy és a Devil's Peak közötti völgyön keresztül fújó Cape Doctor, amelynek nevét talán fokorvosnak fordíthatnánk. Ez a szél kifújja a városból a meleget és a füstöt, így orvoslást jelent sok kellemetlenségre, de ez a viharos fokorvosi kezelés maga is elég kellemetlen.

A Waterfronton működik a Két Óceán Akvárium. Akik látták a televízióban a "Gyilkos Cápák II" című filmet, azokat tájékoztatom, hogy ez NEM az az akvárium, amelyben a film szerint a cápa megette az állatgondozót és megszökött. Mindenesetre vannak benne cápák, négy nagy fehér cápa, nagyobbak, mint Nagytétényben. Amikor a cápákat néztem, egyszer csak leereszkedett a medencébe négy búvár. Ez is az akvárium szolgáltatásai közé tartozik: cápákkal lehet együtt merülni. Vannak továbbá fókák, négy nőstény. Pingvinekből kétféle látható, az itt őshonos afrikai pingvin, és a szép sárga bóbitájú sziklaugró pingvin. Vannak másféle tengeri madarak is, például egy csigaforgató; Afrikában nemcsak az emberek feketék, hanem a csigaforgatók is. Tengeri kígyó, színes trópusi halak, csalánozók. Útmutató a partra sodródott alkatrészek felismeréséhez. Van egy őslénytani kiállítás is.

Az akvárium után megnéztem a hajózási múzeumot is, ahol nevezetes hajók modelljei láthatók, és egy tengeralattjáró pilótafülkéje. Ezután elmentem az Exploratoriumba, ahol különféle fizikai kísérleteket lehet kipróbálni, nagyon érdekes. A beléptidíjban az Internet használata is benne foglaltatik, így végre megnézhettem az e-mailjeimet, de borzalmasan lassú volt a kapcsolat.

További felfedező utam során megtudtam, hogy mindennap délután 1-kor indul bálnanéző hajó a kikötőből. Láttam egy útjelző táblát, ahol a világ nagy városainak a távolsága van kiírva, Budapest nincs köztük. Láttam az óratornyot, amely állítólag ferde, de ezt nem lehet észrevenni.

Az óratorony alatt van a fókák pihenőhelye, ezen a vagy 40 négyzetméteres placcon mindig heverészett néhány fóka (17 volt a legtöbb, amennyit megszámoltam). Akkor jönnek-mennek, amikor akarnak. A kikötőben másutt is lehet találkozni velük, az ütközőnek kitett autógumikon, a kevésbé forgalmas mólókon pihennek.

Egy fickó megkérdezte tőlem, hogy ezek a heverésző állatok fókák-e, vagy pingvinek. Kiderült, hogy ő Ruandából érkezett; ott bizony nem lehet ilyen állatokkal találkozni. Egyébként el volt tőlük ragadtatva. "Hű, micsoda fogaik vannak! Vajon megharapnának, ha bemennék hozzájuk?" Egy fiatal lány meg is próbálkozott a fókasimogatással, de nem járt sikerrel, sikoltozva menekült el a kétszáz kilós jószág elől.

Augusztus 26. Reggel elmentem a Bo-Kaapba, a város muszlimok lakta negyedébe, hogy megnézzem a velük foglalkozó múzeumot. De az zárva volt. Akkor elmentem a Company's Gardensbe, a Dél-afrikai Nemzeti Múzeumba. Itt zárva volt a történeti és néprajzi kiállítás, de a természetrajzi gyűjtemény megérte a látogatást. Óriási gyűjteményük van kitömött afrikai madarakból és emlősökből, csontvázakból. A madárkiállítás egyik legérdekesebb darabja a társas szövőmadár fészke, amely több méter átmérőjű, és több száz madár él benne, köztük néhány más fajú potyautas is. Az emlősök közül kiemelném a kvaggát. Ez a zebra-alfaj már kipusztult, de a leginkább kvaggaszerű zebrák keresztezésével megpróbálják újra kitenyészteni. A kvaggának csak a feje és a nyaka volt igazán zebracsíkos, hátrafelé egyre halványodtak a csíkok, az állat fara teljesen egyszínű volt. Láthatóak a legígéretesebb tenyészállatok fényképei, némelyiknek a fenekéről tényleg sikerült eltüntetni a csíkokat. Egy több emelet magas teremben különféle cetek csontvázai, illetve műanyagból kiöntött másolatai lógnak a mennyezetről. Mindegyiknél fel van tüntetve, hogyan került a múzeum birtokába. Egy fiatal ámbráscet például kardszárnyú delfinek támadása elől menekült ki a partra; szörnyű sebeit az öntvényre már nem másolták fel. Viszont közvetlenül mögé akasztották a kardszárnyú delfint; az eredetit bálnavadászok lőtték a Saldanha-öbölben. Van egy olyan terem, ahol a legkülönösebb testrészek vannak összegyűjtve. Van egy érdekes kiállítás a denevérekről is. A geológiai kiállítás nem igazán magas színvonalú. Érdekes módon, a cetfélék terméből nyílik a nyomdászat történetét bemutató kiállítás, meg a busmanokkal foglalkozó terem. A múzeumhoz planetárium is csatlakozik, de éppen nem volt előadás.

A múzeumból ismét kimentem a Waterfrontra, és jegyet váltottam a következő bálnanéző túrára, a Condor fedélzetére. Tízen-tizenöten lehettünk utasok. Rajtunk kívül még huszonnégy pingvin is tartózkodott a hajón, őket leromlott állapotban vagy különféle sérülésekkel gyűjtötték be a környező partokon, feljavították, meggyógyították őket, és most érkezett el szabadonengedésük ideje. Elindultunk a kikötőből. A tenger túlságosan hullámzott, és a kapitány úgy ítélte meg, hogy ilyen időben veszélyes a tengeren tartózkodni, ezért a pingvinek tengerbe dobálása után visszatértünk a partra. A jegyeket kívánságra visszaváltották, vagy kicserélték a következő napra szólókra; én az utóbbit választottam.

Dobozos pingvinek
Dobozos delfinek és fókák

Augusztus 27. Ezúttal reggel kilenckor indult a bálnanéző túra. Az előző napi vendégek többsége most nem jött el, így például az a japán sem, aki esetleg kárt tehetett volna a bálnákban. Pingvinek most nem utaztak velünk. Észak felé indultunk el. A Robben-sziget közelében meg is láttuk a bálnákat, egy déli simabálna párt. A bálnáknál ilyenkor van az udvarlási időszak, így az állatok egymással voltak elfoglalva, velünk nemigen törődtek. Néha hanyatt fordultak a vízben, fehér hasukat mutatták, melluszonyukat a víz fölé emelték. Később még két párt láttunk. Visszafelé jövet tengeribeteg lettem. Néhány Heaviside-delfin is mutatkozott a hajó mellett, de mire odanéztem, eltűntek. Nagyon sajnálom, mert szerettem volna látni ezt a ritka delfinfajt, amely kizárólag a Fokföld térségében él.

A hajón egy doboz ennivalót is kaptunk: chipset, sósmogyorót, mentolos cukorkát és egy adag biltongot. Gondolkoztam, hogy a biltongot a fókáknak kellene adnom, de végül nem kockáztattam meg, hogy esetleg kárt tegyek az érzékeny gyomrú állatokban.

Amikor magamhoz tértem a tengeribetegségből, taxival elvitettem magam az erődig. A taxis portugál volt, és nagyon megörült annak, hogy én is értek portugálul. Az erődöt a hollandok építették a 17. század közepén, később többször átalakították, így nem igazán ódon épület. Egy részében ma is laktanya működik, más részeiben kiállítások vannak. Viszont kivételesen szép volt az idő, a hegyek nem voltak felhőben, így végre rendesen tudtam fényképezni őket.

Augusztus 28. Az előző napi szép időn felbuzdulva úgy döntöttem, hogy felmegyek a Tábla-hegyre. Sajnos, reggel már nem volt olyan szép az időjárás, a hegytető felhőben volt, de lehetségesnek tűnt, hogy a felhők később eloszlanak. A hegy tetejére vezető kötélvasút is elindult. Néhány spanyol fiatal velem együtt figyelte a hegyet a szálloda erkélyéről, de ők végül nem szánták el magukat az indulásra.

Kigyalogoltam a lanovka alsó állomásához. A kötélvasút néhány percenként jár, egy nagy kabin van, amely emelkedés közben lassan körbefordul. Odafent ragyogó kék volt az ég. Fokváros központját összefüggő felhő takarta, de dél és kelet felé szép volt a kilátás.

A felső állomáson meglepő módon ismerősökkel találkoztam: Furnysszal és feleségével. Ők részt vettek a konferencia rendezői által Szváziföldre és a Krueger Nemzeti Parkba szervezett kiránduláson, azután repülőgéppel jöttek Fokvárosba. Furnys elmondta, hogy az ICA új elnöke a cseh Milan Konecny lett.



A Platteklip-völgy felső kijárata
A Maclear's Beacon, a Tábla-hegy legmagasabb csúcsa
Kilátás a Tábla-hegyről

Fent a platón nem könnyű járni, csupa szikla, tele van kisebb kiemelkedésekkel, mélyedésekkel. Elmentem a Tábla-hegy legmagasabb pontjára, a keleti részén emelkedő Maclear's Beacon-ra (1088 m). Itt várakoztam egy ideig, hátha a Devil's Peak kibontakozik a felhőkből. Egy másik útvonalon mentem vissza a lanovka állomásához.

A lanovka közelében szirtiborzokkal találkoztam. Ez az állatka a mormotához hasonlít, de valójában az elefánttal áll rokonságban. Ügyesen ugrálnak a sziklák között. Rengeteg mászkál belőlük az állomás környékén.

Augusztus 29. Ez a nap az előzőnél sokkal alkalmasabb lett volna a táblahegyi kirándulásra, mert ragyogó szép idő volt. Én azonban a Robben Island-re, a nevezetes börtönszigetre akartam elmenni. A kikötőben sajnos kiderült, hogy az aznapi hajókon már nincs hely. Ismét találkoztam Furnysszal és feleségével. Ők egy sétahajó fedélzetén ültek, míg én a parton álltam, így beszélgetésre nem nyílt lehetőség.

Hosszabb partitúrát tettem a tengerparton, Sea Point és Clifton érintésével egészen Camps Bayig mentem el.

A Cape Peninsula

Augusztus 30. Fokváros után most már a félsziget egyéb részeit is meg akartam ismerni. Ezért a helyiérdekű vasúttal (itt metrónak nevezik, de nincs földalatti szakasza) elutaztam Simon's Townba. A jegyet már előző nap megvettem, mert nem akartam a pénztárnál hátizsákkal idétlenkedni. Az út körülbelül 40 km, valamivel több, mint egy órán át tart. A vonat megkerüli a Tábla-hegyet, a hegy keleti előterében, rendezett, gazdag elővárosokon át halad, Muizenbergnél éri el a tengerpartot. További tengerparti települések Saint James, Kalk Bay, Fish Hoek, Simon's Town. Fish Hoeknál egy simabálnát láttam a tengerben úszkálni. Ezt se hittem volna: bálnanéző túra vonattal!

Simon's Town a félsziget keleti oldalán, a False Bay partján épült. A keleti parton ez a legdélebbi település: innen a Jóreménység fokáig már nincs több lakott hely. Hosszú, keskeny város, az üzletek, éttermek, látnivalók mind a főutcán vannak, amely egyben a Jóreménység fokához vezető országút is. Ez egy rendezett, gazdag város, szegénynegyed nincs. A városképet meghatározza a haditengerészet kikötője a hatalmas, szürke hadihajókkal, az utcákon rengeteg katona járkál.

Simon's Townban is van backpackers-szálló, jóval olcsóbb a fokvárosinál, így itt szálltam meg. Vagy harminc vendégnek van hely a szállodában, de most én voltam az egyetlen vendég. Hiába, nincs szezon. Kicsit úgy éreztem magam, mint a viccbeli ember, akinek a nadrágjából megél a birkatenyésztő, a gyapjúfeldolgozó, a szövőüzem, a szabó, a kereskedő, annak ellenére, hogy ő nem fizeti ki a nadrágot. Most hát az én napi kétezer forintomból kell megélnie a legalább hat alkalmazottnak.

Délután mindjárt elmentem a Boulders városnegyedbe, ahol afrikai pingvinek élnek. Az első pingvinek 1985-ben telepedtek le itt. Azóta évről évre növekedett a pingvinkolónia mérete, ma már talán ezren is vannak. A pingvintelepet kerítéssel vették körül, fahidakat építettek ki, hogy a turisták az állatok zavarása nélkül közlekedhessenek. A pingvinek azonban már kinőtték a telepet, és a villák közötti mediterrán dísznövények között fészkelnek. Az embertől nem félnek. Ha valaki túl közel megy hozzájuk, jobbra-balra ingatják a fejüket, ez náluk a fenyegetés jele.

(Állatkerti felvétel. Simon's Townban szabadon csak a háttérben álló afrikai pingvinekkel lehet találkozni, a sárga bóbitájú sziklaugró pingvinekkel nem).

Még több kilométert gyalogoltam dél felé. Közben más madarakat is láttam, kormoránokat (duiker), vadlibákat és egy csigaforgatót. Voltam a polgári kikötőben is, ahol egy fókát láttam úszkálni.

Augusztus 31. A False Bay közepén van egy Seal Island nevű sziget. Száz évvel ezelőtt még lakatlan volt, de ma már 75 ezer lakosa van, valamennyien fókák. A sziget leghíresebb szülöttei Pepito és Christobald voltak. 1960-valahányban Cousteau kapitány és legénysége meglátogatták a szigetet, és magukkal vittek két kamasz fókát, akiket Pepitónak és Christobaldnak neveztek el. A két fóka hamar megszokta az életet a hajón. Később a búvárok merüléseikre is magukkal vitték a két állatot, persze pórázt tettek rájuk. Amikor azonban Puerto Rico közelében jártak, Christobaldnak sikerült megszöknie. Kilenc nap múlva Christobald találkozott egy halásszal, aki hallal becsalogatta a hajójába, majd kötelet tett a nyakába, és eladta egy Puerto Ricóban élő gazdag amerikai asszonynak, aki a kerti úszómedencében tartotta. Amikor Cousteau kapitány megtudta ezt, visszautazott Puerto Ricóba, és visszavásárolta Christobaldot. Később a történet tragikus fordulatot vett: Christobald megbetegedett és elpusztult. Pepitót Peru partjainál, a Paracas-félsziget közelében, ahol sok fóka él, szabadon engedték.

A fókák Dél-Afrikában védelem alatt állnak (Namíbiában viszont évi tízezres nagyságrendben lőnek le fókákat). Ennek ellenére a szigetlakók élete nem fenékig tejfel, mert a nagy fehér cápák kedvelik a fókahúst, és gyakran meglátogatják a sziget környékét. Helyi utazási irodák olyan szolgáltatást nyújtanak, hogy a bátor turistát búvárruhában, fémketrecben leengedik a cápák közé. Hogy a turisták akkor se maradjanak hoppon, ha a fókák illata éppen egyetlen cápát sem csalogatna a hajó közelébe, véres húsdarabokat dobálnak a vízbe; ennek egyetlen cápa sem tud ellenállni. Sokan támadják ezt a gyakorlatot. A cápák ugyan végtelenül ostoba állatok, de hosszas munkával mégis meg lehet tanítani nekik, hogy "ahol az ember, ott az eleség". És, ha más alkalommal ketrec nélküli búvárral találkoznak, magukat is ki tudják szolgálni.

A cápás kirándulások állítólag Fish Hoekból indulnak. Simon's Townban is van azonban egy vállalkozó, aki a turistákat hajóján kiviszi a szigethez. Reggel kimentem a kikötőbe, megnéztem a hirdetést, gondolkoztam, hogyan találhatnám meg a kapitányt, kérdezgettem a járókelőket, melyik hajó megy a szigethez. Azután a kikötői kocsma teraszáról megszólított egy férfi. Ő volt a kapitány. Úgy is nézett ki: fehér ember, magas, sovány, hosszú, őszülő szakállal. Nem titkolom a nevét: David Hurwitz. Egy órával később indult a hajó, a Déli Simabálna. Ez a hajó tizenkét utasra van méretezve, de most csak hatan voltunk utasok. Egy utas megkérdezte a kapitányt, hogy nem leszünk-e vizesek. Fölösleges aggodalmaskodni, felelte a kapitány, mert ha a víz becsap a hajóba, akkor elsősorban a hajó hátsó részébe kerül, ahol ő áll, tehát ha vizesek leszünk, ő lesz a legvizesebb.

Hurwitz kapitány tudta, hogy aznap reggel déli simabálnákat láttak Fish Hoek környékén, ezért arrafelé vettük az irányt. Csakugyan meg is találtuk az állatokat. Először azt láttuk, amint egy bálna a farokuszonyát emelte a víz fölé. Azután viszont azt is láttuk, amint egy bálna teljes tömegével kiugrott a vízből, háromszor vagy négyszer. Fényképeznem sajnos nem sikerült.

Megközelítettük Seal Islandet. Akkor már erősen hullámzott a tenger. A hajó orrhulláma rendszeresen becsapódott az utastérbe, mindannyian csuromvizesek lettünk, de az előzetes programnak megfelelően a kapitány lett először vizes. A szigethez nem is tudtunk igazán közel menni, a fókákat nem láttuk, sőt még a szagukat sem éreztük (utóbbiért nem is kár).

Érdekes látvány lehettem, amint a napsütéses időben csuromvizesen mentem vissza a szállásra. Ott lezuhanyoztam, száraz ruhába öltöztem, és újabb bálnanéző kirándulásra indultam. Ezúttal gyalogosan, a parton.

A vasútállomás melletti strandnál meg is láttam a bálnát. Alig ötven méterre úszkált a parttól. Olyan közel volt, hogy már amiatt aggódtam, esetleg fennakad a homokban. Egymás után háromszor láttam felbukkanni. Azután az országúton elindultam Fish Hoek felé. Az első néhány száz méteren párszor az útról is láttam a bálnát: ő is Fish Hoek felé tartott. Egy sziklás partszakaszon, ahol az út elég magasan vezet a tenger felett, van egy kifejezetten a bálnanézők számára kiépített kilátóhely. Itt több bálnanéző emberrel is találkoztam, de aznap egyikük sem látott bálnát. Egészen Fish Hoekig elgyalogoltam, de több bálna már nem került elém. Vonattal mentem vissza Simon's Townba.

Szeptember 1. Esett az eső, ezért a városi múzeumba mentem. Itt többet tudhattam meg Simon's Town történetéről, mint amennyit szerettem volna. Simon's Town leghíresebb polgára Just A Nuisance (Csak Egy Kis Kellemetlenség) volt, a második világháború idején aktív dán dog. Egy egész falat megtöltenek az okos kutyáról szóló újságcikkek, illetőleg a tragikus halála alkalmával megjelent nekrológok. A város lakói közül kiemelkedik még egy szintén hősi halált halt kecske, valamint egy disznó, aki viszont disznóknál szokatlan módon aggkori végelgyengülésben múlt ki. Simon's Town polgármesterei közül ketten is a Gay családnevet viselték, és utca is van róluk elnevezve. Ennek ellenére az ilyen szexuális berendezkedésű emberek nem itt, hanem a félsziget nyugati partján található Sandy Bay-ben (Homokos-öböl) szoktak tartózkodni.

Just A Nuisance-ről hajó is van elnevezve; ha jól sejtem, ezt is David Hurwitz kapitány üzemelteti.

A városi múzeum után felkerestem a szomszédos tengerészeti múzeumot is.

Délután javulni látszott az idő, ezért elindultam dél felé a tengerparton, hátha látok valami érdekeset. Találkoztam páviánokkal. Azután elkapott egy igazi trópusi zápor. Ezúttal több mint egy órát kellett csuromvizesen gyalogolnom.

Jóreménység fóka

Szeptember 2. Most szép volt az idő, így elindultam a Jóreménység foka felé. A Fokhoz Simon's Townból taxival vagy utazási irodával szokás ellátogatni, én azonban az ilyen utazási módban nem látok fantáziát, ezért gyalog indultam el. A távolság 25 km, végig műút van, de szerencsére elég kevés autó jár rajta. Nagyon szép a táj.

Az út első felében a tengerparton haladtam, sokat néztem a vizet látcsővel, de bálnákat nem láttam. Azután beléptem a nemzeti park területére. Itt a félsziget már csak egy-két kilométer széles, és az út a tengelyében vezet. A nemzeti parkban veszélyes állatok nincsenek, ezért gyalog is szabad közlekedni. Vannak viszont antilopok, zebrák. Én patásokat nem láttam, csak néhány napmadarat, meg még a park bejárata előtt két sakált, bár lehet, hogy csak kóbor kutyák voltak.

A félsziget végén van a látványos, sziklás Cape Point, tetején két világítótoronnyal. A Jóreménység foka nevet viszont nem ez a látványos szirt viseli, hanem egy kevésbé feltűnő fok. Az afrikai kontinens legdélebbi pontja nem is a Jóreménység foka vagy a Cape Point, hanem az Agulhas-fok, ami innen vagy kétszáz kilométerre keletre található.

Én a Jóreménység fokához mentem ki először. Innen egy kiépített turistaút vezet a Cape Point autóparkolójához, ahonnan lanovkával lehet felmenni a világítótoronyhoz. A parkoló gyakori látogatói a páviánok, akik elszedik az emberektől az ennivalót, én is így jártam. A túlságosan szemtelen majmokat a parkolóőr bottal szokta kergetni.

Cape Pointtól visszafelé nincs tömegközlekedés, de sikerült megállapodnom az emléktárgyüzlet alkalmazottaival, akik zárás után mikrobusszal mentek Fokváros felé, és engem is elvittek Simon's Townig.

Szeptember 3. Átköltöztem Simon's Townból Fish Hoekba. Itt még jobb szállást kaptam, mint Simon's Townban, egyedül voltam a többágyas szobában, és saját fürdőszobám is volt.

Fish Hoek közelebb van a nagyvároshoz, mint Simon's Town, és ez meg is látszik rajta. Leromlott részei nincsenek, de elég sok koldussal lehet találkozni az utcán, fehérek is vannak köztük.

A szállodából lementem a tengerpartra, ahol mindjárt láttam is egy bálnát. A bálna a parttal párhuzamosan észak felé tartott. Elindultam a nyomában. Bár az utam korántsem volt olyan sima, mint a simabálnáé, legalább három kilométeren át követtem. Közben beértem Kalk Bay-be, ahol az út nem közvetlenül a tengerparton vezetett, házak takarták el előlem a tengert. A Kalk Bay-i kikötőben ismét megláttam a bálnát. Saint James vasútállomás közelében vesztettem el végleg szem elől.

Visszagyalogoltam Fish Hoekba. Estig távcsöveztem a tengert, de több bálnát nem sikerült látnom. Valami állatot láttam mozogni, de nagyon messze volt; talán delfin volt vagy cápa.

Szeptember 4. Az előző napi bálnanézés sikerén felbuzdulva még egy napot maradtam Fish Hoekban. Most azonban nem volt szerencsém, egyetlen bálnát sem láttam, csak néhány fóka lubickolt a kelp között. Fish Hoekban nincs kikötő.

Szeptember 5. Visszamentem vonattal Fokvárosba. A délutánt azzal töltöttem, hogy megfelelő ízléstelen ajándéktárgyakat kerestem az otthonmaradottak számára.

Ugyanabban a backpackersben szálltam meg, mint korábban, és ugyanazt a szobát is kaptam. Találkoztam egy helybelivel, aki megkérdezte, honnan jöttem. Magyarországról. Hát akkor te cigány vagy?! Milyen nyelven beszélnek Magyaroszágon? Magyarul! Nem cigányul? Néhány évvel ezelőtt Spanyolországban már volt egy hasonló beszélgetésem.

Szeptember 6. Délelőtt még egyszer elmentem a természettudományi múzeumba. Délutánra sikerült helyet szereznem egy, a Robben Island-re induló kirándulásra. A hajó a ferde toronytól indult. Több hajó jár ki a szigetre, én az Autshumato-val utaztam, amely egy helyi törzsfőnökről kapta a nevét, aki a szigeten élte le utolsó éveit, nem önszántából.

A Robben Island körülbelül tíz kilométerre van Fokvárostól. A név jelentése "fóka-sziget", de itt már több száz éve kiirtották a fókákat (persze semmibe nem kerülne visszatelepedniük). Az 1990-es évek elejéig működött itt az ország legszigorúbb fegyenctelepe.

A Robben Island látképe

A szigeten politikai és köztörvényes elítélteket egyaránt őriztek, de csak feketéket és színesbőrűeket. Fehér ember, akármilyen szörnyűséget követett is el, nem kerülhetett a szigetre. A színesbőrűeknek (ázsiai és kevert származásúaknak) nagyobb élelmiszeradag és jobb bánásmód járt, mint a feketéknek. A rabok a sziget kőbányájában dolgoztak. A kibányászott követ a szigeten nem volt mire hasznosítani, hajóval követ szállítani pedig nem lett volna gazdaságos, tehát a munkának semmilyen értelme nem volt.

1964 és 1981 között a szigeten raboskodott Nelson Mandela, a későbbi dél-afrikai elnök is. 1981-ben egy, a szárazföldön levő börtönbe szállították át. 1990-ben szabadult ki végleg. Utódja, a mostani elnök, Thabo Mbeki, szintén volt börtönben.

A szigetet csak szervezetten lehet látogatni. A hajón érkező turistákat bepakolják egy buszba. A buszban egy idősebb, indiainak kinéző férfi beszélt hozzánk. Végigkérdezte, ki melyik országból jött, és minden országról mondott valami szellemességet, pl. hogy az angolok az egyetlenek, akik nem megszöktek egy szigetről, hanem direkt odaköltöztek; az amerikaiakat megnyugtatta, hogy őszes szakálla ellenére sem ő Oszama bin Laden. Még az ugandai látogatónak is tudott mit mondani, egyedül Magyarországról nem jutott eszébe semmi. Autóbusszal körbejártuk a szigetet, közben láttunk nyulakat, gyöngytyúkokat, pingvineket. Az indiai megmutatta a házat, ahol lakik. A börtönhöz érve egy másik idegenvezető vette át a csoportot. Őt 1985-ben politikai okokból 14 évre ítélték, 1990-ben kegyelemmel szabadult. Végigjártunk az üres folyosókon, megnéztük a cellákat, az ebédlőt, a mosdókat. Messziről láttuk egy, a börtönben meghalt mohamedán vallási vezetőnek a síremlékét. Azután a hajóval visszamentünk a szárazföldre.

Megállapodtam a portugál taxisofőrrel, akivel már korábban is találkoztam, hogy másnap kivisz a repülőtérre.

Szeptember 7. A taxis pontosan érkezett, negyedóra alatt kiértünk a repülőtérre. Útközben a sofőr felhívta a figyelmemet a kórházra, ahol 1966-ban Christian Barnard a világon az első szívátültetést végezte. Rendben ment az utazás. Durbanben öt óra volt a csatlakozásig, és a csomagot csak két órával indulás előtt lehetett feladni, ezért három órát kellett hátizsákkal együtt üldögélnem. Johannesburg volt a következő átszállás. Reggel érkeztünk Frankfurtba, onnan dél körül Budapestre.

Vissza az 1.-2. részre
Vissza az utazások kezdőlapjára