Espolarte - Utazás - Útleírások - Izland 2002 - 4. rész

Utazás Izlandon (4. rész)

Vissza az 1.2. 3. részre
Izland 2004

Dél-Izland

Innen Hveragerdhibe mentünk. Hveragerdhi az izlandi gyümölcs- és zöldségtermesztés központja. De mert az országnak elég hideg az éghajlata, csak üvegházakban terem meg bármi is. Az üvegházakat a melegforrások vizével fűtik. Az egyik melegház neve Édenkert, ez az egynapos Thingvellir-Gejzír-Gullfoss buszostúrák egyik fő attrakciója is. Egyik részében trópusi cserepes növények vannak kiállítva, másik részében emléktárgyüzletek, éttermek, presszók stb. vannak. Nem vettünk semmit.

Laugarás közelében vadkempingeztünk.

Július 24. Megnéztük Skálholtot. Évszázadokon keresztül ez volt az izlandi (eleinte katolikus, később evangélikus) egyház központja, valóságos izlandi Esztergom, Toledó, Brága vagy Csirkebőr; a település nagysága alapján inkább Csirkebőrre emlékeztet. A székesegyház nem élte túl az évszázadok viharait, ma egy modern templom tölti be ezt a funkciót. Éppen zenészek próbáltak benne.

Ezután az 1-es főúton elindultunk kelet felé, hogy felkeressük Izland legdélebbi szegmensének látnivalóit. Közülük az első a Seljalandhfoss vízesés volt. Vízhozamát és talán magasságát tekintve sem veszi fel a versenyt az eddig látottakkal, de érdekes annyiban, hogy egy túlhajló sziklafalról zúdul alá, így be lehet menni a vízfüggöny mögé, és még csak nem is nagyon ázik el az ember.

Itt aztán elromlott az idő, és két-három napig nem is fordult jobbra, esett, köd volt. Elmentünk a Skógarfoss mellett ("Erdei vízesés"), de nem is álltunk meg az eső miatt. Kimentünk a Dyrhólaey sziklákhoz. Ez egy meredek, abráziós partszakasz, egy, a tengerre messze kinyúló sziklafokkal, amely alatt egy több tíz méter magas sziklakapu van. Eleinte alig láttuk a sziklakaput az esőtől és a ködtől, azután valamennyit tisztult az idő. Láttunk lundákat, és halfarkasokat is.

Fotó: Tandys

Dyrhólaeytől már nincs messze Vík. Víket, Izland legdélibb városát, sokat emlegettük, azt terveztük, hogy majd ott veszünk ajándéktárgyakat stb. Úgy képzeltük, hogy Vík egy nagy város. Ehhez képest hirtelen azon vettük észra magunkat, hogy már túl is száguldottunk a városon. Ez volt Vík? Ez. Visszamentünk a városba, megnéztük a gyapjúpulóver-üzleteket, vettünk ennivalót, tankoltunk stb. Víknek valami 300 lakosa van, de mivel 60—80 km-es körzetben ez a legnagyobb hely, jó esélyük van arra, hogy a turisták megálljanak és itt költsék el felesleges koronáikat.

Víkből visszafordultunk nyugat felé. A part közelében emelkedő hegyeket már 600-800 méteres magasságtól jégsapka fedi, ez a Myrdalsjökull jégmező. A jégsapkát magát nem láttuk a felhőktől. Vannak azonban gleccserek, amelyek majdnem a tengerszintig lenyúlnak. Ezek egyikét, a Solheimajökullt meg is látogattuk. Nem szép a gleccserfront, nem ragyogó kék, hanem fekete a rárakódott vulkáni törmeléktől. Nem lehet megkülönböztetni a morénahalmokat a sáros jégtömböktől. Sikerült térdig belesüppednem a fekete sárba. Visszafelé jövet két termetes halfarkassal találkoztunk, éppen egy sirály széttépésével voltak elfoglalva.

Most megálltunk a Skógafossnál is. Az eső elállt, tisztább lett az idő, de a monumentális vízesés azért napfényben lett volna az igazi.

Seljalandhfossnál ment be a földút Thórsmörk felé. De nekünk tovább kellett mennünk egészen Hvolsvöllurig, hogy megtankolhassunk, mert a belföldi útnak nem mertünk fél tankkal nekivágni. Azután visszajöttünk Seljalandhfossig, és elindultunk befelé.

Thórsmörk felé egyre rosszabb lett az út. A részletes térkép szerint Thórsmörkig hat gázlón kellett volna átkelni, de jó pár olyan gázlót is érintettünk, amelyek nem voltak rajta a térképen. Az egyik gázló előtt tíz-tizenöt autó ácsorgott. Megijedtünk, hogy ez azt jelenti, hogy nem lehet átkelni a gázlón, de valójában egy filmforgatás stábja volt az. Azután valaki figyelmeztetett bennünket, hogy az egyik folyó nagyon meg van áradva, és ő nem mert nekiindulni. Átkeltünk még néhány folyón, találgattuk, melyikre gondolhatott. Egyszer az út villaszerűen kettéágazott, s a térképről láttuk, hogy a két ág a következő folyó után ismét egyesül. Ez azért jó, mert így a folyón két gázló van, és ki-ki eldöntheti, melyiken kísérli meg az átkelést. Mi a jobb oldali ágon indultunk el. A gázló elég ijesztőnek tűnt, meg már sötétedett is, ezért úgy döntöttünk, hogy csak reggel kíséreljük meg az átjutást.

Július 25. Éjszaka őrült szél volt. Tandysnak összedőlt a sátra, csúnyán elgörbültek a sátorrudak, és a hálózsákja tokja is elveszett, aminek az lett a következménye, hogy a hálózsák háromszor akkora helyet foglalt a csomagtartóban, mint eddig. A gázló nappal is ijesztő volt. De volt mellette egy fahíd a gyalogosoknak. Aki autóval jár, az csak menjen bele a vízbe. Nappal is megmaradt a szél, és sűrű, apró szemű hideg eső esett.

Táborhelyünk közelében volt az Eyjafjallajökull jégmezőnek az egyik gleccsernyelve, alatta az olvadékvízből szép tavacska gyűlt össze. Ebből a tóból eredt az a folyó, amelyiken nem mertünk átkelni. Egy félórás esőszünetben megközelítettem a gleccsernyelvet. Sokkal szebb volt, mint az előző napi, itt tényleg kékesen ragyogott a jég. A jégfront közelében roncsdarabokat találtam. Nemigen lehetett látni, mi volt újkorában, de talán repülőgép lehetett.

Délután kettőig vártunk az autóban, hogy javuljon az idő. Thórsmörk maga hat-nyolc kilométerre volt. Kettőkor úgy döntöttem, hogy egymagam is elindulok Thórsmörk felé. Átmentem a fahídon, azután találtam egy táblát, amely szerint itt kezdődik Thórsmörk. Azután elértem egy folyóig, amelyiken reménytelennek tűnt gyalogosan átgázolni. Elindultam felfelé a folyó mentén, és találtam is egy újabb fahidat. Átmentem a hídon, visszamentem a kocsiútra. Egy nagy völgybe értem. Olyan szél volt, hogy alig tudtam benne haladni. Láttam, hogy a táj még kilométereken keresztül nem változik, ezért visszamentem a második hídig, és az egyik mellékvölgyben elindultam felfelé. A völgy végénél egy gleccsernyelv volt. Elmentem a gleccsernyelv végében felhalmozódott morénahalmokig, onnan visszafordultam, és visszamentem az autóhoz. Ez a gyalogtúra körülbelül három órát tartott.

A Hekla

Társaimnak már elegük volt az autóban való ücsörgésből, ezért rögtön elindultunk következő úticélunk, a Hekla felé. Ehhez vissza kellett mennünk az 1-es főútra, amin elmentünk Helláig tankolni. Hellától indul a Felföldön átvágó Sprengisandur útvonal. Ezen az úton haladtunk körülbelül ötven kilométert; ez a szakasz műút. A vége felé a táj már az Askja környékéhez hasonlított, mindent elborított a horzsakő. Azután letértünk kelet felé a Landmannalaugarhoz vezető földútra, erről egy még kisebb földút vezet a Hekla felé. Magát a Heklát nem láttuk, mert ködben volt. Ez a vidék teljesen kopár, fekete sivatag, sehol egy növény, fekete lávatörmelék borít mindent. Az egyre meredekebbé váló úton 900 méteres magasságig jutottunk, tovább, mint azt a térkép alapján gondoltam. Itt lehetetlen szél volt. Egy mélyedésben felvertük a sátrainkat.

Július 26. Reggelre hó esett. Nem sok, és nem is maradt meg napközben. Délelőtt eső, havas eső, szélvihar váltogatta egymást. Meronysszal úgy döntöttünk, hogy nekiindulunk a csúcsnak. Felvettük az összes gúnyánkat, a vízhatlan köpenyegeket, Tandys szerint úgy néztünk ki, mint két különböző típusú ufó. Tandys a sátrában maradt.

Megjövök, megjövök, rövid útról jövök. Rövid út porába veszenyeget köpök.

Részletes térképünk volt, de a hegyet borító felhőben ennek nem vehettük hasznát. Szerencsére volt GPS-készülékünk, bemértük magunkat, hogy majd visszataláljunk az autóhoz.

A Hekla magassága 1491 m. Ez Izland egyik legaktívabb vulkánja, a XX. században 7 kitörése volt (1914, 1947, 1970, 1980, 1991, 1998, 2000). A kitörések nem ugyanabból a kráterből törtek elő, hanem több központból, amelyek egy vonal mentén helyezkednek el. A hegynek nincs is szabályos kúp alakja, inkább hoszan elnyúló gerincre emlékeztet.

Ösvények nincsenek. Ha a hegymászók ki is járnak egy ösvényt, azt a következő kitörés úgyis betemeti. Aki néhány éve már járt a hegyen, az az akkor szerzett helyismeretének ma már nem veheti hasznát. Teljesen érzésből mentünk, általában a "mindig felfelé" szabályt követve. Nem sokkal indulás után elértük a hóhatárt. Átkeltünk lávafolyásokon. Végig felhőben haladtunk, csak néhány másodpercre nyílt némi kilátás nyugat felé. Roppant erős szél fújt, esett a hó, a szél apró jégszilánkokat vágott az arcunkba. Háromórás gyaloglás után elértük a csúcsot. Útközben több kisebb krátert is érintettünk, de hogy a csúcson volt-e kráter, azt a ködben nem láttuk.

Úgy éreztük, hogy felfelé a szükségesnél jóval hosszabb utat tettünk meg, így lefelé más útvonalat választottunk. Tényleg rövidebb volt így, két óra alatt visszaértünk az autóhoz. Szétszedtük a sátrakat, és elindultunk következő úticélunk felé. A Haifoss vízesésnél vadkempingeztünk.

Július 27. A Haifoss nem éppen kellemes hangzású nevének jelentése "magas vízesés", és valóban ez Izland egyik legmagasabb vízesése. A vízesés felé lapos, dombvidéki tájon át haladtunk, nagyfeszültségű távvezetékek között, és a vidék egyáltalán nem olyan volt, mint ahol ekkora vízesésre lehet számítani. Ebbe a lapos vidékbe vágódott be egy hihetetlenül mély szurdokvölgy, s ebbe a völgybe zuhan alá a Haifoss. Amikor odamegyünk a szakadékhoz, látjuk, hogy a vízfüggöny eltűnik a semmiben, azután tovább közeledve csodálkozunk, hogy még mindig és mindig folytatódik lefelé a vízesés. A folyó három ágra szakadva zuhog alá. Reggel szépen látszott a Hekla is, megsütötte a nap.

A Haifoss vízesés. Fotó: Tandys

Innen a néhány kilométerre levő Gjáinhoz mentünk. Gjáin egy kis zöld oázis egy mélyedésben, a kopár vidék közepén. Sok kis vízesés zuhog le, köztük zöld törpenyírfák, színes virágok, moha lepte kövek. Ez a legbarátságosabb táj, amit Izlandon láttunk.

Gjáin. Fotó: Tandys

Hogy azért a barátságos Gjáin még mindig a félelmetes Hekla birodalmához tartozik, azt jelzi Stöng, amelyet az idegenforgalmi prospektusok izlandi Pompejiként emlegetnek. Az itáliai Pompejitől eltérően egyetlen házból álló Stöngöt 1104-ben temette be a Hekla kitörése horzsakővel. Mára kiásták az alapfalakat, s védelmükre egy faépületet emeltek föléjük.

Stöngtől a Landmannalaugar felé vettük az irányt. Előbb azonban még felkerestünk egy vadnyugati kinézetű benzinkutat a Sprengisandur úton.

Landmannalaugar

Landmannalaugar neve az én olvasatomban azt jelenti, hogy "a földi emberek fürdője", míg a Tandyséban "sok fürdő földje". Az én igazságom mellett szól az, hogy egyetlen kis zöld emberkét sem láttunk a meleg forrásban fürödni.

Ezúttal hivatalos kempingben szálltunk meg, és négy éjszakát töltöttünk ott. A kemping területén van az említett melegvizes fürdő, egy hideg vizű patak és egy forró forrás összefolyásánál. A víz majdnem térdig ér. Viszont a zuhanyozóban csak külön pénzbedobással lehet meleg vízhez jutni.

Július 28. Nem kellett sátort bontani, autót pakolni, így hamar elindultunk gyalogos túránkra. Landmannalaugart körbeveszik a színes hegyek, amelyek kopárak, de a kőzettörmelék nagyon változatos színű, főként sárga, vörös, de néhol zöldes, kékes árnyalatú. A sárgás hegyek gyűrűjében középen áll a Bláhnúkur, a "kék csúcs". A lábánál tényleg van némi kékes színű törmelék, de a hegy nagyobb része sötétszürke. Ez egyébként már a harmadik Kékestető, amelyet izlandi utunk során láttunk. Kicsit hátrább áll a vörös Brennisteinsalda csúcs, rajta egy jellegzetes, karomszerű szikla. A Brennisteinsalda vulkán, 1480-ban volt legutóbb kitörése, jól látható az a hely, ahonnan a láva előbukkant és szétterült a völgyben.

A kempingtől a Kékestető és a lávamező közötti kis völgyben indultunk el felfelé. Azután átvágtunk az össze-vissza dobált tömbökből álló lávamezőn, és elérkeztünk a Brennisteinsalda hegyhez. Itt forró gőzkitörések vannak. Délnyugat felé mentünk tovább, egyre magasabbra jutottunk, és egyre inkább kitárulkozott a különleges szépségű vidék. 900 méter fölött a völgyeket most, július végén is hó töltötte ki. Elmentünk a Stórihver hőforrásmezőig. Visszafelé ugyanezen az útvonalon jöttünk. Többet fényképeztünk, mint gyalogoltunk, egész napos túrázással tizenöt kilométert tettünk meg. De nagyon szép volt.



Fotó: Tandys

Este fürödtünk a Landmannalaugarban. Kellemes meleg a víz, de az esti hidegben kellemetlen kijönni belőle.

Július 29. Újabb gyalogtúrára indultunk, ezúttal észak felé, a Ljótipollur krátertóhoz. Eleinte a kijelölt turistautat követtük: ezt szándékosan úgy vezetik, hogy minden dombon és minden lávafolyáson keresztülmenjen, s a lehető legtöbb szintemelkedés legyen benne. Láttunk egy furcsa kis vulkáni kúpot, harminc méter magas lehetett, de tökéletes kis vulkán, teljes zárt kráterrel. Végül elértük a Ljótipollurt. Ennek a neve azt jelenti, hogy "csúnya tó", a vize az útikönyv szerint vörös, a valóságban nincs így, a csúnyaság azonban fennáll. A Ljótipollur maar típusú kráter, egyetlen robbanással keletkezett. A vulkán sokkal szélesebb, mint amilyen magas, messziről nézve egyáltalán nincs vulkán alakja.

Este, amikor visszaértünk a Landmannalaugarhoz, én még felmásztam a kék hegyre. Főleg törmelék, de a törmelék alól néhol kibukkan az obszidián, a fekete vulkáni üveg. A csúcson van egy korong, amely megnevezi a különböző irányokban látható hegyeket. Innen van a legjobb körpanoráma a Landmannalaugarról.

Azután odajött hozzánk a táborfelügyelő, megkérdezte, hogy fizettünk-e már. Mondtam, hogy most akartunk fizetni, három embernek három éjszakát. Erre felragasztott a sátorra egy cédulát, hogy július 29-től augusztus 1-ig maradhatunk, tehát nyerhettünk volna két ingyen éjszakát. Ebből végül csak az egyiket használtuk ki.

Július 30. Ezúttal autós kirándulásra indultunk. Úgy gondoltuk, hogy a Sacamatát terepjáró létére még nem nyúztuk elég sokat, ezért igen kegyetlen útvonalat választottunk: elmentünka Hrafntinnuskerhez, az obszidiánból álló üveghegyhez. Ez az út valóban csak terepjáróval járható. Az Üveghegy 1128 m magas. A tetején van egy kis gleccser. A gleccser negyven-ötven méter magas falban végződik, jégbarlangok nyílnak rajta, a barlangokban időnként nagy robajjal jégtömbök szakadnak le. A fal előterében pedig forró gőzforrások törnek a felszínre. Visszafelé jövet még számos gőzforrást láttunk.

Találkoztunk egy német asszonnyal, aki megijedt, mert a kocsija műszerfalán kigyulladt egy piros lámpa. Megnéztük a német nyelvű kocsikönyvet, és megmagyaráztuk neki, mi a teendő.

Ezután nyugat felől megkerültük a Raudhufossafjöll hegyet. Változatos a táj, láttunk szép móbergeket, haladtunk sík, fekete lávamezőn. Ez a vidék már ismét a Hekla birodalma, de a Hekla maga szokása szerint most is felhőbe burkolózott. Láttuk viszont az ijesztő alakú Krakatindur hegyet. Este még egyszer találkoztunk a német asszonnyal, és hosszabban beszélgettünk vele.

Eldgjá

Július 31. Kelet felé indultunk tovább a Landmannalaugartól, de szinte minden kilométernél megálltunk mohákat és gyapjúsást fényképezni. Láttunk egy tökéletes kőarcot, egy öregember arcát, volt szeme, orra, szája, füle, szemöldöke, mohából ősz haja, persze kicsit zöldes árnyalatú. Egy általunk jól ismert budapesti professzorra hasonlított. Egy Faxasund nevű magaslaton tibeti imazászlókat láttunk. Mint ismeretes, az imazászló az imádkozás automatizálásának hatékony módja, mert ahányszor a szél meglebbenti a zászlót, azt az istenek úgy tekintik, mint ha a rajta álló imádságokat elimádkozták volna. Persze ez az imádságok inflációjával jár együtt.

Fotó: Tandys

Már este hét óra volt, amikor megérkeztünk az Eldgjához. Nevének jelentése "tűz-szakadék". Nagyon szokatlan vulkán: egy húsz kilométer hosszú és néhány száz méter széles tektonikus árok, a vulkáni anyagok az árkot határoló két vető mentén törtek a felszínre. Legutóbb a X. században volt kitörése.

Az autóval először a völgy aljához érkeztünk. Innen még több kilométert kellett volna gyalogolni az Eldgjá fő látnivalójához, az Öfaerufoss vízeséshez. Ezért továbbmentünk az úton, átkeltünk két folyón (vagy harminc métert hosszában kellett haladni a folyóban), és felkanyarogtunk a völgy keleti oldalára. Innen már látható volt az Öfaerufoss vízesés, amely a nyugati oldalon zúdul le az Eldgjába. Az ösvényen le is ereszkedtünk a vízeséshez. Több lépcsőből áll, nagyon szép vízesés, kár, hogy szinte sohasem süti meg a nap. Az alsó lépcső fölött valamikor egy természetes bazalthíd ívelt át. Amikor Tandysék 1992-ben itt jártak, még látták. És bele is ejtették róla egyik fotóállványukat a vízesésbe. 1993-ban a híd leszakadt.

Amikor visszamentünk az autóhoz, találkoztunk egy amerikai nővel, aki csak egy hetet töltött Izlandon. Meronys beszélgetett a nő barátjával is, akiről kiderült, hogy ő Páll Stefansson, a híres izlandi fotóművész. 17x6 cm-es filmre fényképez. Bizonyára nem kedveli az erős fényeket, azért jött késő este fényképezni az Eldgjához.

Egy távvezeték mellett vadkempingeztünk.

Augusztus 1. Reggel még egyszer láttuk Páll Stefanssont. Ezután elmentünk egy Hánypufit nevű helyre (milyen szép értelmes magyar neve van), ami egy szép kis szurdokvölgy, benne vízeséssel. Innen dél felé mentünk tovább, egyre jobbá váló úton, egyre zöldebbé váló tájon. Később már tanyákat is láttunk. Megnéztük Gröf kedves kis templomát. Nyugaton jól látszott a Myrdalsjökull jégsapkája.

Kiértünk az 1-es főútra. Itt jól lehetett haladni, mert az út nyílegyenes, és sehol sincsenek lakott helyek, ahol lassítani kellene. Visszamentünk Víkig, mert ott volt a legközelebb benzinkút. Ismét meglátogattuk a spanyol turisták által elárasztott gyapjú- és emléktárgyüzletet. Víkben láttam egy fekete macskát, az egyetlen macskát az utazás során, ezt is pórázon vezette a gazdája.

Vík közelében még meglátogattunk egy kisebb vízesést. Azután továbbmentünk az 1-es úton. Egy helyen megálltunk pólingot fényképezni. Innen látszott a hófödte Hvannadalsnúkur is, Izland legmagasabb hegye.

Laki

A Laki 50 km-re van a főúttól, de már az út mellett is láthatóak a Laki lávájának maradványai. Ahonnan a Lakihoz vezető főút elindul, ott van a Fjadhrárgljúfur szurdokvölgy. Húsz-harminc méter magas függőleges sziklafalak, sziklatornyok. Nem lehet a szurdokvölgy alján menni, a völgy pereméről lehet lenézni.

Este megtettük a főút és a Laki közötti távolságnak több, mint felét. A földút mellett vadkempingeztünk.

Augusztus 2. Reggel elmentünk a Laki vulkánhoz. Sajnos, esős, ködös idő volt. A Lakinál 1783-ban a történelem egyik legnagyobb vulkáni katasztrófája játszódott le. A szétszóródott vulkáni hamu az ország legnagyobb részén tönkretette a legelőket, a háziállatok túlnyomó része megdöglött, s az emberek egynegyede éhen halt. Az Eldgjához hasonlóan a Laki sem központos, hanem hasadékvulkán, egy több tíz km hosszú hasadék mentén következett be a kitörés. A hasadék mentén most is látható a több száz pici vulkáni kúp. A kúpsor neve Lakagigar. Körülötte lávamezők, amelyeket mára már benőtt a moha. Ettől a Lakitelektől meg kell különböztetnünk a 800 m magas Laki-hegyet, amely szintén vulkán, de a történelmi időkben nem működött. Felmentünk a hegyre, ahonnan szép időben az egész krátersort be lehetne látni, de a ködös időben alig láttunk valamit. Nem láttuk a lakihegyi rádiótornyot sem, és Lezsák Sándorral sem találkoztunk.


Fotó: Tandys

Az üveghegyi tapasztalatokon felbuzdulva újabb erőpróbának tettük ki terepjárónkat, és egy még rosszabb úton indultunk el, amely részben a Lakagigar kis kráterei között, részben a lávamezőkön vezetett. Az idő kitartóan rossz volt. Később visszaértünk a valamivel jobb útra. Az eső elállt, a köd is felszállt. Megnéztük a Fagrifoss vízesést, a nevének jelentése "gyönyörű vízesés", és ez az elnevezés csakugyan találó.

Vatnajökull

Az 1-es útra visszatérve az első falu, amit érintettünk, a könnyen megjegyezhető nevő Kirkjubaejarklaustur volt (nem tévesztendő össze a feröeri Csirkebőrrel). Vík nagyságú falu, de mivel 80-100 km-es körzetben ez a legnagyobb hely, itt is mindenki megáll tankolni és bevásárolni. Mi is meglátogattuk a helyi vegyesboltot, itt láttunk hákarl konzervet. A hákarl az izlandi konyha specialitása, rothasztott cápahús, az útikönyv szerint íze (szaga) valahol a vizelet és az egy hete az országúton fekvő döglött kutya/macska között van. De mivel 1500 Ft-ba került belőle tíz deka, nem kóstoltuk meg. Kirkjubaejarklausturt azért is meg kellett látogatnunk, mert Tandys úgy emlékezett, hogy itt egy szép régi templom áll. Tandys tévedett, a templom teljesen modern. Kirkjubaejarklausturhoz az a legenda fűződik, hogy a Laki kitörése alkalmával a pap által bemutatott szertartás és a hívek buzgó imádsága közvetlenül a falu előtt megállította a lávafolyást.

Következő állomásunk Núpsstadhur volt. Itt tényleg van egy egészen kicsi templom, a tetején fű nő, mellette régi, fűtetejű házak. "A modern idők nyomaként Hawaiin autók is megőrződtek." (Karátson Dávid). De nem csak Hawaiin, hanem Núpsstadhurban is megőrződött egy szép régi autó, Willyx gyártmányú (hallott már valaki erről?), a piros-sárga karosszériát már csak a rozsda tartja össze, de újak a gumik, újak a fényszórók, és valószínűleg most is üzemképes az autó. Később egy fotóalbumban ugyanennek az autónak a fényképével találkoztunk.

Fotó: Tandys

Núpsstadhur mellett egy több száz méter magas szikla áll. A szikla tövében meglátogattunk egy fűtetejű birkaistállót. Állítólag a közelben van a Krossárfoss vízesés is, ezt azonban nem sikerült megtalálnunk.

Vadkempinghelyet a Skeidharársanduron kerestünk. Ezen a helyen ereszkedik le a Vatnajökull jégmezőről Izland legnagyobb gleccsere, a Skeidharárjökull, ami valami 15 km széles és majdnem a tengerszintig leereszkedik. Messziről láttuk is, de nem volt látványos, a jég fekete volt a rárakódott törmeléktől. A Skeidharárjökull vége 20 km-re van a tengertől, a közötte kialakult Skeidharársandur síkságot a gleccserpatakok által szállított finom hordalék töltötte fel. A hordalékkúp a tenger alatt is folytatódik, ezért itt nem is lehet hajóval kikötni vagy a partot megközelíteni, mert már a parttól kilométerre fennakadnak a hajók a hamuzátonyon. Aki pedig egy ilyen fennakadt hajóból gyalog indulna el a part felé, az elsüllyed a nedves hamuban.

Skeidharársandur teljesen kopár, lapos, fekete vidék. Itt vertük fel éjszakára a sátrainkat.

Augusztus 3. Reggel kimentünk az 1-es főúthoz, ahol az 1996-os jökulhlaup emlékműve áll. 1996-ban a Vatnajökull jégmező alatt kitört a Grímsvötn vulkán, és több milliárd köbméter jég megolvadt. Ez az óriási víztömeg vagy két hónapon át kóválygott a jégmező alatt, majd egyszer csak elérte a jég peremét és hatalmas erővel kizúdult, elborítva az egész Skeidharársandurt és elpusztítva az 1-es főút több mint tíz kilométernyi szakaszát, rajta három híddal. Szerencsére a forgalmat időben leállították, így halálos áldozatok nem voltak. Az emlékmű tulajdonképpen az egyik leszakadt híd roncsának egy darabja.

Ezután bementünk a Skaftafell nemzeti parkba, amely Izland három nemzeti parkja közül a legnagyobb. Túlnyomó része a Vatnajökull jégmezőn van. A Vatnajökull Izland legnagyobb jégmezője, BAZ-megye nagyságú, és állítólag ez a világ harmadik legnagyobb jégmezője az antarktiszi és a grönlandi után (ebben én nem vagyok biztos). A Skaftafell központja egy gleccserekkel körülfolyt hegyhát, amelyiken három-négy méter magas nyírfaerdő nő. A zöld nyírfák között meglátogattuk Izland egyik leghíresebb vízesését, a Svartifosst ("fekete vízesés"). A Svartifoss méreteiben elmarad a többi izlandi vízeséstől, inkább a lillafüredi Synvafosshoz áll közel, de fekete függőleges bazaltoszlopaival igen látványos. Azután kimentünk a hegyhát pereméhez, és felülről megnéztük a Skaftafellsjökull gleccsert. Sajnos, az idő itt is borús volt, a néhány kilométerre emelkedő Hvannadalsnúkur csúcsot nem láttuk. Van itt egy rendes múzeum is, amely bemutatja a vidék föld- és jégtörténetét, filmvetítések is vannak az 1996-os jökulhlaupról.

A Svartifoss vízesés. Fotó: Tandys

Továbbmentünk kelet felé az 1-es úton. Megálltunk Hof tanyánál, itt is van egy szép kis fűtetejű templom.

Ezen a részen a Vatnajökull pereme néhány kilométerre van a műúttól, és minden völgyben gleccserek ereszkednek le majdnem a tengerszintig. A Breidhamerkurjökull egy több mint tíz kilométer széles gleccser. A végénél egy tó alakult ki, amelyet egy néhány száz méter hosszú folyócska köt össze a tengerrel. A tavacska neve Jökulsárlón. Folyamatosan növekszik a gleccser rovására. A gleccserből állandóan jégtömbök szakadnak le, és a tó felszínén úsznak, olvadoznak, széttöredeznek, nagy robajjal felborulnak, végül elolvadnak. A tó tele van különösnél különösebb, kékes színű jégszobrokkal, amelyek öt-hat méterre emelkednek a vízszint fölé. Kisebb jégtömbök a folyón keresztül kijuthatnak a tengerre, de ott a nagy hullámzás miatt nem tudnak messzire elsodródni, hanem kivetődnek a partra és szétolvadnak. A Jökulsárlónt a tengerrel összekötő folyócska fölött a budapesti "Erzsébet híd"-ra emlékeztető híd ível át. A víz romboló munkája a folyócskát állandóan szélesíti, néhány éven belül a híd le fog szakadni, a Jökulsárlón pedig tengeröböllé fog válni.

Hosszabb sétát tettünk a tó nyugati partján, s fényképeztük a jéghegyeket. Mindegyikbe más-más formát lehet beleképzelni. Egy jégtáblán fókák heverésztek, de jégből voltak ők is. Az egyik jéghegy mammutra hasonlított, még szeme is volt. Más irányból ugyanezen a jéghegyen egy szomorú női arcot lehetett felismerni.

"Jégből vagyok, talán el sem olvadok"




Fotó: Tandys

A Breidhamerkurjökullnál nincs kemping. Egyetlen állandó épület van, itt üzlet és étterem működik. Három furcsa vízi jármű van itt rendszeresítve, a Dreki, a Jaki és a Klaki. Mivel nincs kikötő, a három hajónak nagy kerekei vannak, kigurulnak a szárazföldre, felveszik az utasokat, azután begördülnek velük a Jökulsárlónba, és hajókáznak a jéghegyek között. Mi nem vettünk részt ilyen hajókiránduláson. Megengedték, hogy az épület mögött felállítsuk sátrainkat. Mások is sátoroztak így.

Este meglátogattuk a közelben fészkelő halfarkasokat (szkuákat). Másutt is láttunk halfarkasokat, de a legnagyobb számban itt. A halfarkasok nagy testű, sötétbarna, ragadozó madárhoz (sas/ölyv/héja stb.) hasonlító madarak, és majdnem olyan agresszívek, mint a sarki csér. Madár ijesztő, mert szemmagasságban szemberepül az emberrel, s csak az utolsó pillanatban tér ki. Meronys fejéről lesodorta a sapkát.

Meronys halfarkasokat fényképez. Fotó: Tandys

Késő este valakik motorcsónakokkal bementek a tóra, és mécseseket helyeztek el a jéghegyeken. Nagyon szép volt, ahogy a sok lobogó láng megvilágította a jégszobrokat. Azután tűzijáték következett. Végül máglyát gyújtottak, de nem égettek el senkit.

Augusztus 4. Ezen a napon külön-külön mozogtunk a tó környékén. Reggel elindultam a tó keleti partján, mert el akartam jutni a jégfal közelébe. Ez nem sikerült, mert a tónak van két "karja", amely a jégfal közelében két irányba több kilométerre szétnyúlik. Azután ismét felkerestem a halfarkasokat, akik most is fenyegetően léptek fel.

Kimentem a tengerparta. Azt hiszem, láttam egy bálnát a tengerben úszni. Később egy fókát láttam a part felé közeledni. Nem jött ki a partig, de néhány méterre megközelítette azt. Nyilván látta, hogy ott vagyok, de nem menekült el. Azután további fókákat is láttam. "Nem voltak nagy állatok, alig egy méter hosszúak." (Balázs Dénes). Fókváros környékén ezeknél fotogénebb fókákat lehet látni.

Fotó: Tandys

Visszamentem a sátrakhoz. Közben áthaladtam egy csértelepen. Óriási tömegű madár volt itt, sokkal több, mint a Reykjanes-félszigetnél. Ők is agresszíven viselkedtek, volt, amelyik a fejemre koppantott, és le is piszkítottak. Hasonló agresszivitással támadtak egy fiatal madarat is, amelyik az egyik szárnyát nem volt képes mozgatni, biztosan eltörött, fél szárnyával tehetetlenül verdesve kétségbeesetten kóválygott a földön. A szerencsétlen madárra biztos éhhalál várt.

A híd közelében ismét fókákkal találkoztam. Tandys a Jökulsárlónban is látta őket, én csak a tengeren. Este kint álltam a parton, és egyre több fóka gyűlt körém. Végül egyszerre tíz állatot számoltam meg. Ők sem jöttek ki a partra, hanem a hullámverés zónájában úszkáltak. Olivér nem volt köztük. Játszottak, élvezték, ahogy átbukott a fejük fölött a hullám.

"Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja"

Augusztus 5. A Breidhamerkurjökulltól továbbindulva még egy helyet kerestünk fel a Vatnajökull térségében, a Fláajökull gleccsert. Itt láttunk egy szép jégbarlangot. A barlang közelében olasz geológusok végeztek méréseket. A gleccserből eredő folyón keresztben van egy gát, azon két csövön át vezetik át a vizet. A két lefolyó fölött ellenkező forgásiránnyal örvénylik a víz. Akkor most Izland melyik félgömbön van?

A keleti fjordok

Következő állomásunk Höfn volt, ez izlandi viszonylatban elég nagy hely. Itt csak élelmiszert vásárolni álltunk meg. Höfn után kezdődött el izlandi utazásunk levezető szakasza, a keleti fjordok megtekintése. Ki akartunk menni a stokknesi világítótoronyhoz, itt azonban egy NATO radarállomás működik, így vissza kellett fordulnunk. Azután bementünk a sűrű ködbe, és késő estig nem is jutottunk ki belőle. A tengerparton vadkempingeztünk.

Augusztus 6. Reggelre a köd elmúlt, de az idő egész nap ködös maradt. A keleti fjordoknál a táj változatos, de igazán nagy látványosságok nincsenek. Elég sok a város, persze ezeknek csak egy-két ezer lakosuk van. A lakatlan vidékeken eltöltött idő után azonban nem tudtuk megállni, hogy meg ne álljunk minden városban, és meg ne látogassuk a szupermarketeket. Ezekről a városokról sok érdekeset nem tudok írni. A Berufjördhur (hivatásos fjord) kijáratánál épült Djúpivogurban van egy modern templom, a tornya mintha ferde lenne kicsit. Djúpivogurból lehet hajóval kimenni Papey szigetére, ahol fókákkal lehet találkozni. Mi már két nappal előbb találkoztunk velük, ezért ezt az utat nem tettük meg. Breidhdalsvíkből tényleg csak a benzinkútra emlékszem.

Stödhvarfjördhur már érdekesebb hely. Itt egy Petra nevű asszony - Tandysék tíz éve személyesen találkoztak vele, nem tudom, él-e még, ha él, nyolcvanéves lehet - kőzetgyűjteménye látható. Petra néni valóban bámulatos gyűjteményt gyűjtött össze izlandi kövekből. És köveken kívül meglepően kevés művészi érzékkel összegyűjtött és kiállított minden mást is. A polcokon a kövek között ott sorakoznak a különféle kitömött madarak és egy kitömött kisfóka is. A kertben rengeteg cserépkacsa, sündisznó stb., kerti törpék, köztük egy pisilős törpe is, de mivel nem kötötték rá a vízvezetékre, még obszcénabb módon néz ki. Az utcai fronton egy rozsdás tűzhely és egy ócska tűzcsap mellett egy kardszárnyú delfin koponyája látható, alsó állkapocs nélkül.

Reydharfjördhur: passz. Eskifjördhur: szép a várossal szemben álló hegy, sziluettje bizonyos irányból egy döglött kacsára emlékeztet. Van egy olyan óriási futball-labda, mint Vestmannaeyjaron. Az utolsó városban, Neskaupstadhurban halászhálókat fényképeztünk. Itt találkoztunk egy vicces fickóval, aki két fotelt kirakott az út közepére, beleült, és azt mondta az autósoknak, hogy elakadt az autója, vontassák tovább. Neskaupstadhur mellett van egy Hengifoss nevű vízesés. Találtunk is egy vízesést, de nem vagyok biztos benne, hogy a Hengifoss volt az. Eskifjördhur mellett, a tengerparton sátoroztunk.

Lagarfljót

Augusztus 7. Utolsó izlandi napunkra hagytuk a Lagarfljót tó megtekintését, ezt a tavat távolból már az első napon is láttuk, de akkor még nagyon siettünk más, szebb látnivalók felé.

Egilsstadhirban megvettük azokat az ajándéktárgyakat, amelyeket egész úton minden üzletben nézegettünk, de megvásárlásukat egyre csak halogattuk.

A Lagarfljót egy hosszú, keskeny, fjordos eredetű tó. Nyugati oldalánál van Izland egyik legmagasabb vízesése, a Hengifoss, amely tulajdonképpen két vízesésből áll, köztük majdnem egy kilométer a távolság. Az alsó vízesés szűk sziklaszorosban bukik alá, a felső vízesés egy valamivel tágabb, sziklás völgyben. A látott nagy vízesések közül ez nyújtja a legkomorabb, legbarátságtalanabb látványt.

Fotó: Tandys

A tó déli végének közelében van még egy nagy vízesés, a Strútsfoss. Ide azonban végül is nem mentünk el, mert túl sokat kellett volna gyalogolni.

Megnéztük Valthjófsstadhur templomát, amely kapujának fa domborműveiről híres. Ezt a templomot minden tolvaj természetű olvasónak figyelmébe ajánlom, mert a persely olyan, hogy ha valaki egy ujjal is hozzáér, leesik az egyik oldala, és kiömlik belőle a pénz. Mi is félórán át szedegettük a szétgurult pénzdarabokat, néhány perccel később a következő látogatócsoporttal ugyanez történt.

A tó keleti partján van Izland legnagyobb fenyőerdeje, ahol állítólag 20 m magasra is megnőnek a fák, és gazdasági felhasználásra is alkalmasak. Itt szép ásványokat is lehet találni az útbevágásban.

Este Seydhisfjördhur közelében, a fjord mellett vadkempingeztünk.

Fotó: Tandys

Augusztus 8. Reggel bementünk Seydhisfjördhurba, a falu utcáin végig sorakoztak az autók. Jó egyórás késéssel érkezett meg a hajó.

Hazafelé

A hajón találkoztunk még egy magyar családdal, akik egyetlen hetet töltöttek el Izlandon. Továbbá láttam három bálnát, a fajtájukat nem sikerült azonosítanom. Érintettük a Feröer-szigeteket, de nem szálltunk ki, később a norvég partokat is láttuk messziről.

Tipikus magyar kivagyiságból meghívtam útitársaimat a hajó elegánssabb éttermébe, ahol ők sült halat, míg én marhasültet ettem. Vörösbort is ittunk.

Estefelé érkeztünk meg Hanstholmba. Este még mentünk vagy 200 km-t, és Abenra mellett vadkempingeztünk.

Következő nap Brnóig akartunk eljutni, ahol Meronys nagynénje él (ő a Kórház a város szélén sorozatból ismert dr. Sova fiához ment feleségül). Hamburg után azonban le volt zárva az autópálya, le kellett mennünk a mellékútra, ott is óriási dugók voltak, így még kisebb utakat kerestünk, persze nemigen haladtunk. Berlin körül sem lehetett haladni a pályán, ott is lementünk kisebb utakra. Végül is Drezda mellett vadkempingeztünk. Most először (és utoljára) jött oda hozzánk egy helybeli akadékoskodni, de ő is megengedte, hogy ott maradjunk éjszakára.

Drezdán alig lehetett átjutni, mert már áradozott az Elba, a rakpartok le voltak zárva. Csehországban nem akartunk autópályadíjat fizetni, ezért nem is mentünk fel a pályára, hanem a lengyel határral párhuzamosan, Jicín, Hradec Krlálové, Olomouc érintésével mentünk át az országon. Szlovákiába Nagybiccse mellett léptünk be, érintettük Zsolnát, Körmöcbányát, Garamszentkeresztet, itt léptünk kedvenc Espolarte Magyarország-térképem területére, Zselizt, Párkánynál léptünk be Magyarországra. A szlovák hatóságok minden Esztergom felé tartó autóssal háromszor körbejáratják Párkányt. Pilisvörösváron vacsoráztunk.

Autó: tönkretettük a kuplungot, de Lagressnek sikerült garanciálisan megjavíttatnia.

Tetőcsomagtartó: a négy zárból három ment tönkre az út során. Visszavittem az eladóhoz, ahol nem akarták kijavítani garanciálisan, mert leszedtem róla a cég ronda sárga reklámszalagját. Azt mondták, hogy pénzért cserélik ki a zárat, és még 2000 Ft-ot kell fizetnem a reklámszalag cseréjéért. (Majd még én fizetek azért, hogy más nálam reklámozzon. Ilyen feltételek mellett nyilván az Espolarte térképek reklámfelületeire is könnyebben találnék megrendelőt). Amikor visszamentem a caomagtartóért, a pénztáros hölgy azt mondta, hogy a javítás készen van, de "nem tudom, maguk miben állapodtak meg a főnök úrral". Azt mondtam, hogy "énszerintem nekem ez garanciálisan jár". Végül is kiadta a csomagtartót, reklámszalag nélkül, azzal, hogy megadtam nekik a címemet, hogy ha majd probléma van, megtaláljanak.

Fényképezőgép: mint kiderült, elromlott, nem nyitott ki a zár, így csak a Myvatn tóig lettek képeim, az utazás második felében használt diafilmek feketék maradtak, ami csak előhívás után derült ki. Sikerült elérnem annyit, hogy nem fizettették ki az előhívás árát. A gépet azóta megjavíttattam. Tandys és Meronys kölcsönöztek annyit a diáikból, hogy megtarthattam az előadásomat.

Mindenkinek kívánom, hogy jusson el Izland csodálatos szigetére, és átélhesse mindazokat az élményeket, amelyeket mi átéltünk.

Vissza az 1.-2.- 3. részre