Espolarte - Utazás - Útleírások - Izland 2004 - 2. rész

Izlandi utazás 2004 (2. rész)

Vissza az 1. részre - Tovább a 3. részre

Dél-Izland

Kirkjubaejarklausturban vettünk ennivalót, azután elindultunk a Laki vulkán felé vezető úton, ahol végre szükség volt a négykerékmeghajtásra. Át kellett mennünk több gázlón is, amelyektől édesanyám nagyon félt; félelmét nem enyhítette, hogy azzal biztattam, keljünk át minél hamarább a gázlókon, hátha később megáradnak és járhatatlanokká válnak. Láttuk a Fagrifoss vízesést is. Sajnos, estére beborult az ég. Elmentünk egészen a Laki vulkán tövébe. A tájékoztató tábla szerint itt csak a kijelölt helyen szabad kempingezni, de az nem derült ki, hogy a kijelölt hely merre van, így végül egy parkolószerű helyen, ahol nem volt növényzet, felvertük a sátrat.

Július 26. Éjszaka esett az eső, reggel is borult, ködös idő volt, tíz óra körül kezdett némileg tisztulni. Akkor felmentünk a Laki vulkán tetejére. A csúcsról széttekintve mindkét irányban jól látszottak a hasadék mentén sorba rendeződött apró vulkáni kúpok. Egy ösvényen le lehetett menni az egyik kis kúp belsejébe. Itt készítettem a lávafelszínről azt a képet, amely ezen útleírás háttérképéül is szolgál. Mély lávabarlangokat is láttam, az egyikben még hó volt.

A Laki krátersora

Visszafelé ugyanazon a terepúton mentünk, és áthaladtunk ugyanazokon a gázlókon. Másodszor is megnéztük a Fagrifoss vízesést, amelyre most részben rásütött a nap. Az autóban kigyulladt egy hibajelző lámpa, a jelentését nem tudtuk megfejteni, de a hiba szerencsére nem jelentkezett többször.

A Fagrifoss vízesés

Kirkjubaejarklausturban vettünk benzint és ennivalót a következő három napra, majd elindultunk a szárazföld belsejébe vezető úton. Ez az esti szakasz nem volt nehéz, nem volt szükség a négykerékmeghajtásra, és gázlók sem voltak. Voltunk a Gröf nevű település templománál. A Hólaskjól kempingben táboroztunk; ezt a helyet Hánýpufitnak is nevezik. Szarrágók tartják fent ezt a kempinget, külön kellene fizetni a zuhanyozásért (ezért én itt nem is zuhanyoztam), és a konyhát sem tudtuk használni.

A gröfi templom

Július 27.Reggel elmentünk a kempingtől nem messze levő szép kis vízeséshez (a nevét nem tudom). Ezután elindultunk az Eldgjá felé. Eldgjá jelentése "tűz-szakadék". A Lakihoz hasonlóan ez is egy hasadékvulkán, jóval monumentálisabb annál, de a laikus ember számára kevésbé szembeötlő a vulkáni eredet. Központi része egy három-négy km hosszú, 200 m mély és több száz méter széles völgy; ennek mentén kerültek a felszínre a vulkáni anyagok. Legutóbbi kitörése a 10. században volt. A völgybe kétféle, autóval járható út vezet: az egyik bevisz a völgy aljába, a másik felvisz a völgy peremére. Tavalyelőtt Tandysszal és Meronysszal a peremi úton közelítettük meg a völgyet, és először most is ezen az úton indultunk el. Az utat mindjárt az út elején egy tekintélyes nagyságú folyó keresztezte úgy, hogy körülbelül ötven métert hosszában, a folyóban kellett megtenni. Felhúztam a gumicsizmámat, és belegázoltam a folyóba; négyszer is át kellett gázolnom rajta, amíg megtaláltam azt az útvonalat, amely mentén a legsekélyebb volt a víz. Átvittük az autót. Száz métert sem tettünk meg, amikor újabb gázló állta utunkat. Ez az előzőnél mélyebb és meredek oldalú volt. Nem tudtam rajta átgázolni anélkül, hogy a víz bele ne folyt volna a csizmámba. Nem vállalkoztunk az autós átkelésre, visszafordultunk. Két éve könnyen átjutottunk ezen a gázlón is, most bizonyára magasabb volt a vízállás.

Elindultunk a másik, a völgy aljába vezető úton is. Ezen az úton nem voltak gázlók, viszont az autóval járható szakasz pár száz méter után végetért, és gyalogösvényként folytatódott. Az ösvényen alig negyvenperces gyaloglás után elértük az Öfaerufoss vízesést; én sokkal hosszabb gyalogtúrára számítottam. Ez az a vízesés, amely fölött 1993-ig egy természetes bazalthíd ívelt át, ahonnan 1992-ben Tandys egyik útitársa a folyóba ejtette fényképezőgép-állványát. Ezen a késő délelőtti órán a vízesést szépen megvilágította a nap.


Az Eldgjá völgye
Az Öfaerufoss vízesés

Az Eldgjától a Landmannalaugarhoz mentünk. Most nem sikerült észrevenni az öreg budapesti professzort ábrázoló sziklát, és a Faxasund hágónál sem voltak már imazászlók. Több, bonyolult feladatot jelentő gázlón kellett átkelnünk, minden alkalommal kiszálltunk, és hosszasan tanakodtunk a megfelelő útvonalról. Az egyik gázlónál nagyobb csoport gyűlt össze: mint kiderült, egy angol rendszámú mikrobusz elakadt a gázló közepén, és ki kellett vontatni onnan. Érdekes módon ez a gázló nekünk semmi nehézséget sem okozott. Az utolsó, mély és zavaros vizű gázló közvetlenül a landmannalaugari kemping előtt volt. Ezen nem is keltünk át, hanem leparkoltunk előtte, és gyalogosan mentünk a kétszáz méterre levő sátorhelyig; a gyalogosok számára volt híd a folyócska fölött.

Vulkáni sziklák Landmannalaugar közelében

Sátorverés után autóval elmentünk a Ljótipollur kráterhez. Útközben láttuk a mesekönyvek (pl. A kis herceg) illusztrációihoz hasonló Stútur krátert is. Körbesétáltuk a krátertavat, amelynek a neve azt jelenti, hogy "csúnya tó", bár a valóságban nagyon szép ez a vöröses sziklákkal körülvett kék vizű tavacska. A távolban láttuk a Hekla havas csúcsát is.

A Stútur kráter
A Ljótipollur krátertó

A Landmannalaugar kempingjét (Tandysszal Landmannalágernek neveztük el) gát védi a hegyekből érkező folyócskától. Este még egy órát mászkáltam a gát mögött. A kavicsos ártéren csak apró erecskék tekeregnek, de el tudom képzelni, hogy hóolvadás idején milyen hatalmas víztömeg zúdulhat itt le. Az ártérről fényképeztem a sárgás árnyalatú hegyeket.

Július 28. Reggel gyalogtúrára indultunk. Egy darabig a kék hegy (Bláhnjúkur) és a lávamezők közötti völgyben haladtunk. Nagy szél volt, a kék hegyről porfelhők szálltak fel, és folyamatosan kisebb-nagyobb kövek gördültek le oldalán. Azután átkeltünk a lávamezőn, és eljutottunk a vulkanikus gőzforrásokhoz (szolfatára? fumarola? mofetta?) Felgyalogoltunk az általunk csak Karmos-hegynek nevezett Brennisteinsalda oldalába vezető úton. Egyre rosszabb lett az idő, dél felől viharfelhők közeledtek, erős szél fújt, hamar vissza is fordultunk, és visszamentünk a kempingbe.

A Brennisteinsalda

Hamarosan esni kezdett az eső. Visszahúzódtunk a sátorba. Bíztam abban, hogy még kiderül az idő (végtére is csak dél körül járt, és errefelé nagyon hosszúak a nappalok), de csak egyre jobban esett. Egy idő után meguntam a sátrat, és bementem a turistaház előterébe, ahol egy csomó olasz turista ácsorgott, mert egyik társuk megsérült, és az orvosi segítséget várták. Orvos helyett azonban csak két rendőr érkezett. Később egy régi ismerőssel is találkoztam: a Svédországban élő magyarral. Barátaival hat óriási terepjáróval járják a világot, de alig emlékeznek valamire abból, amit láttak.

Július 29. Egész éjszaka esett az eső. Reggelre beázott a sátor, alá is folyt a víz, minden holmink nedves lett. A hálózsákom is kezdett átnedvesedni, de belül még kellemesen meleg volt. Az volt a szándékom, hogy nem mászom ki a sátorból, amíg el nem áll az eső, de bizonyos testi szükségletek miatt végül mégiscsak elő kellett másznom. Ezután már gyorsan lebontottuk a sátrat, a sűrű esőben elhurcolkodtunk a kétszáz méterre álló autóhoz (közben a svédországi magyar jó utat kívánt), és elindultunk. Kiértünk a Sprengisandur országút déli, aszfaltozott szakaszára, ahol hamarosan találtunk is egy turistaházat. Izlandon az a szokás, hogy a turistaház előterében mindenkinek le kell vetnie a cipőjét. Így mezítláb, csuromvizes melegítőben és a melegítő alatt viselt pizsamában kértem szállást.

Miután megmosakodtunk, megszárítkoztunk és az apró szoba minden elképzelhető zugában szétteregettük nedves holmijainkat, elindultunk a kocsival dél felé, abban a reményben, hogy találunk egy olyan helyet, ahol szép az idő. Elmentünk egészen a Hella nevű városkáig. Itt felkerestük a turistairodát. A következő néhány napra az volt a tervünk, hogy először megnézzük Heimaey szigetét, azután Reykjavíkot, és utána elmegyünk Ólafsvíkba, ahová augusztus 3-ra volt helyfoglalásunk egy bálnanéző túrára. Hellában megtudtuk, hogy ezen a hétvégén zenei fesztivál van Heimaeyen, nem lehet szállást találni, és a kompon sincs már hely. Ezért átírattuk magunkat az augusztus 1-i bálnanézésre, és úgy gondoltuk, hogy utána visszajövünk megnézni Heimaeyt. Hellában tankoltunk is, és vettünk ennivalót.

Visszaindultunk a szállásra. Közben kiderült az idő. Megnéztük a Háifoss vízesést és a Gjáin barátságos völgyét. A Hekla vulkán végig felhőben volt. Este a turistaház mögött szárítgattuk a sátrat.

A Háifoss vízesés
A Gjáin

Július 30. Ezen a napon az Arany Körút látnivalóit vettük sorra, tehát azokat, amelyeket a csak néhány napot Izlandon töltő turisták szoktak meglátogatni. Először megnéztük a Hjálparfoss nevű vízesést (ez nem tartozik a kötelező látványosságok közé). Utána a Gejzírhez mentünk. Végignéztük a Strokkur néhány kitörését, videóztam is, de jó fényképet nem tudtam csinálni. A nagy gejzír most semmi aktivitást sem mutatott. Azután elkezdett esni.

A Hjálparfoss vízesés

Átmentünk a néhány kilométerre levő Gullfoss vízeséshez. Itt szélsőségesen változó volt az időjárás, néhány percre gyönyörűen kisütött a nap, azután újra szakadni kezdett az eső. A napsütéses percekben tudtam néhány képet csinálni a vízesésről, de nem lettek igazán jók.

A Gullfoss vízesés

A kötelező program részeként meglátogattuk a középkori izlandi országgyűlések színhelyét, a Thingvellirt. Kiejtése "szingvetlir", mert a kettős l az izlandi nyelvben "tl"-nek ejtendő. (Eszerint az egyik MSzP-politikus neve Hitlernek hangzana). Itt is csúnya, borús idő volt.

Este megállás nélkül áthajtottunk Reykjavíkon, és elmentünk a Kék Lagúnához (Bláa Lónidh), a grindavíki geotermikus erőmű hulladékvíz-medencéjéhez, amelyben tekintélyes belépti díj ellenében fürödni lehet. Édesanyám be is ment fürödni, én pedig bementem Grindavíkba szállást keresni. Találtam is elviselhető árú szállást egy kelet-európai stílusú, elhanyagolt, legalább ötven szobás épületben, ahol rajtunk kívül egyetlen vendég sem volt.

A Kék Lagúna

Július 31. Reggel a többsávos keflavíki autóúton bementünk Reykjavíkba. Leparkoltunk a kikötői városrészben, és városnéző sétára indultunk. A kikötőben három, kimustráltnak ható bálnavadász-hajó állt, a hajótestet koromfeketére mázolták. Miközben fényképeztem őket, egy repülőgép szállt el fölöttük, egészen alacsonyan, mert a reykjavíki repülőtér nagyon közel van a belvároshoz. Voltunk az angliai stílusú, csonka tornyú katolikus templomnál. A városháza épületében megnéztük Izland óriási, háromdimenziós makettjét.

Bálnavadászhajók a reykjavíki kikötőben

Reykjavík főterén a nevezetes izlandi fotós, Sigurgeir Sigurjónsson izlandi embereket bemutató fotókiállítása volt látható; a portrék megörökítették többek között a kőzetgyűjtő Petra Sveinsdóttir asszonyt, a Drangar családot, akik fókákra vadásznak és örökbe fogadtak egy fekete bőrű kislányt, és a Núpsstadhur farm tulajdonosát, aki ma is az 1950-es sárga-piros terepjáróval jár be Kirkjubaejarklausturba bevásárolni.

Az izlandi parlament épülete

Elmentünk a rakétakilövőhöz hasonló, óriási Hallgrím-templomhoz is. Végül autóval felmentünk a Perlurhoz, Reykjavík nevezetes víztartályaihoz. Az épület belsejében most is látható volt a Teddy nevű szobrászművész kiállítása, bár a műalkotások kicserélődtek két év alatt. Láttuk a mesterséges gejzírt is.

A Hallgrím-templom

A Snaefellsnes-félsziget

Reykjavíkból észak felé, az 1-es főúton indultunk tovább. Innentől kezdve számomra is ismeretlen tájakon jártunk, mert Izland nyugati részét, a Snaefellsnes-félsziget és a Nyugati-fjordok térségét 2002-ben nem látogattuk meg. Érintettük a Hvalfjordent (Bálna-fjord; az 1980-as évekig bálnafeldolgozó üzem működött itt). A fjord alatt alagút vezet át, de mi ezt nem vettük igénybe, részben mert fizetni kellett volna érte, részben mert minél többet szerettünk volna látni a tájból. A fjord végéhez közel van Izland legmagasabb, de nem különösebben bővizű vízesése, a Glymur. Ezt a vízesést az autóparkolótól egyórai gyaloglással el lehet érni; mi most idő hiányában nem vállalkoztunk erre a túrára.

Borgarnesnél tértünk le az 1-es országútról, nyugat felé. A Snaefellsnes félsziget déli partja mentén haladtunk. Ez vulkáni vidék, távolról sok kis vulkáni kúpot láttunk. A félsziget nyugati partján álló, hófedte vulkán, a Snaefellsjökull sajnos felhőbe burkolózott. Meglátogattuk Arnarstapit, ezt a kis halászfalut, ahol érdekes abráziós formák láthatók: sziklatornyok, sziklakapuk emelkednek ki a tengerből. A sziklákon rengeteg madár fészkel, főleg sirályok. A parton járó embereket sarki csérek próbálják elriasztani.

A vulkántól keletre vezető hágón keresztül átkeltünk a félsziget északi oldalára. Ólafsvíkban csak elfogadhatatlanul drága szállást találtunk, ezért továbbmentünk a néhány kilométerre levő Hellissandurba. Az út csértelep mellett vezetett el, a madarak hatalmas számban keringtek az út felett és tébláboltak az úttesten. Szerencsére nem ütöttünk el egy madarat sem. Hellissandurban találtunk egy megfizethetető árú szálláshelyet, a Gimli vendégházat; sajnos, a vendégek között egyetlenegy nagy szakállú törp sem akadt. Este még kimentem fényképezni. A Snaefellsjökull már nem burkolózott teljesen felhőbe, a jég is látható volt, de arra hiába vártam, hogy a csúcs is előbújjon. A tengerparton fókákat láttam lubickolni.

A Snaefellsjökull
A halászok emlékműve Hellissandurban

Augusztus 1. Reggel esett az eső. Bementünk Ólafsvíkba, a kikötőbe, ahol bent állt a bálnanéző hajó, a legénységet azonban hiába kerestük. Közben több más autós érdeklődő is megérkezett. Telefonáltam Stykkisholmurba, a túrákat szervező cég irodájába, és azt mondták, hogy a rossz idő miatt nem indul aznap a hajó, próbálkozzunk másnap. Ezt azután egyesével elmondtam a többi érdeklődőnek is. Úgy döntöttünk, hogy még egy napot rászánunk a bálnákra, és utána nem megyünk le Heimaey szigetére, hanem inkább a Nyugati-fjordoknál töltünk több időt, és meglátogatjuk a lundáiról nevezetes Látrabjarg-félszigetet is. Még egy napra lefoglaltuk a szobát a Gimli-házban, majd látnivalókat keresve elindultunk a félsziget nyugati vége felé.

Dél körül szerencsére kiderült az ég, és a nap második felében szép dolgokat láttunk: Arnarstapitól nem messze további tengerparti sziklaalakzatokat, köztük a Kerling (Boszorkány) nevű sziklatornyot, lávamezőket, kis krátereket, tengerparti bazaltsziklákat, sirály- és csértelepeket. Estefelé ellátogattunk a félsziget északi partjának Ólafsvíktól keletre eső részére is, egészen Grundharfjördhurig elmentünk. Már a krátereknél erős szél fújt, de estére hihetetlenül felerősödött a szél. Az autóval csak lépésben lehetett haladni, a madarak hátrafelé szálltak, a kikötőben a hullámok kicsaptak a partra. Grundharfjördhurban találkoztunk egy kissé részeg emberrel, aki azt mondta, hogy még négy napig ilyen szél lesz. Grundharfjördhur mellett áll az alig négyszáz méter magas Kirkjufell (Templom-hegy), amely alakjában a svájci Matterhornhoz hasonlít. Ólafsvík mellett láttunk egy szép kis pirostetős templomot, amelynek tornyán ötágú vörös csillag volt látható. Az izlandiakat láthatólag nem zavarják az önkényuralmi jelképek: egy korábban itt járt ismerősöm egy kempingben horogkereszt elrendezésű tűzrakóhelyet látott.



Augusztus 2. Reggelre szerencsére enyhült a szél. Az ólafsvíki kikötőben ezúttal nem hiába várakoztunk, mert hamarosan megérkezett egy mikrobusz az elegánsan öltözött tengerészekkel. Édesanyám elégedetten nyugtázta, hogy valamennyi tengerésznek két-két lába van. Körüljárták a hajót, találtak egy törött ablakot, hosszasan tanakodtak, majd úgy döntöttek, hogy törött ablakkal is el lehet indulni.

Beszálláskor mindenkit megkínáltak tengeribetegség elleni tablettával, de én nem kértem belőle, mert nem szívesen gyógyszerezem magam. A túra hat óra hosszat tartott. A hajósok valóban mindent megtettek azért, hogy minél több állattal találkozzunk. Láttunk fehércsőrű delfineket, barna delfineket, csukabálnákat és hosszúszárnyú bálnát is; utóbbinak jól látszott a hatalmas fehér melluszonya a víz alatt. Láttunk madársziklákat, a fekete bazaltsziklák párkányain rengeteg lumma fészkelt. A nevezetes vulkán, a Snaefellsjökull is kibontakozott a felhőkből. Ez az a vulkán, ahol Verne Utazás a Föld középpontjába című regényének hősei leereszkedtek a mélybe.

A túra után megnéztük az egykori raktárban kialakított, a tengerek élővilágával kapcsolatos kiállítást. Ezután elindultunk kelet felé. Stykkishólmurban vettünk ennivalót. Estére eljutottunk a Snaefellsnes félsziget "tövébe". Búdhardalur falucskában találtunk szállást.

A Nyugati-fjordok

Augusztus 3. Már estefelé is borús idő volt, és ez délelőtt is kitartott. Néha kiderült az ég, néha beborult, néha esett is. Megkezdtük utunk vestfjordi szakaszát. A Vestfjorden (Nyugati-fjordok) Izland északnyugati része; Tandys megfogalmazása szerint "ha Izland egy csirke, akkor ez a feje". Partjait rengeteg keskeny, fjordos öböl és félsziget tagolja, többnyire az országút is körbejárja a félszigeteket. A mondás szerint itt száz kilométert kell megtenni, hogy tíz kilométert előbbre jussunk (ez azért erős túlzás). Másutt az út felkanyarog a hegyek közé: négy-ötszáz méter magasan már rendkívül komor magashegyi tájakat látunk. A Nyugati-fjordok első számú látnivalója a Látrabjarg 14 km hosszú sziklafala, amely egyrészt Izland legnyugatibb pontja (egyesek szerint ezt kell Európa legnyugatibb pontjának tekinteni), másrészt több millió alkaféle madár, lunda, lumma és alka otthona. A Nyugati-fjordokban fókák is szép számmal élnek, Fóka Olivér is ezt a vidéket (Ísafjördhurt) választotta otthonául.

Elindultunk az egyik tengerparti mellékúton, mert úgy véltem, hogy ott lehet lundákat vagy fókákat látni. Úgy is lett. Két vagy három fókát láttunk a fjord vizében úszkálni, egyikük a szájában vitte aznapi ebédjét, egy lundát.

Délutánra kiderült az idő, a félsziget nyugati felének partjai már a barátságos arcukat mutatták felénk. Errefelé nem fekete vulkáni hamu borítja a partokat, hanem fürdőzésre csábító világos homok, bár a víz kissé hideg lehet a humán fürdőzők számára. Flókalundirban tankoltunk; az elnevezés talán a délelőtt látottakra utal? Érintettük Búdhirt is, ahonnan kompon lehet átkelni Stykkishólmurba.

Körülbelül tíz kilométerrel a Látrabjarg-sziklafal előtt találtunk egy hivatalos kempinget. Felállítottuk a sátrat, majd továbbmentünk a madársziklák felé. Az út a sziklafaltól talán húsz méterre, a fal tetejének szintjében ér véget. A fal peremén pedig ott sétálgatott a rengeteg lunda. A falról lenézve a sziklapárkányokon további lundákat láttunk. Az alacsonyabban levő párkányokon lummák fészkeltek. Sikerült lefotóznom egy magányos alkát is (ennek a képe látható az oldal tetején is).



Augusztus 4. Reggel még egyszer kimentünk a Látrabjarghoz, és hosszabb sétát tettünk a sziklafal pereme mentén. A lundák azonban láthatólag halászni mentek, a sziklapárkányokon alig néhány madár pihent. Viszont rengeteg fóka úszkált a sziklák tövében.

Sajnos, az eddig látott fókáknak csak fejük volt, vagy legalábbis csak az látszott ki a vízből, én pedig szerettem volna olyan fókákat is látni, amelyeknek törzsük is van. Ez okból kitérőt tettünk a Raudharsandur nevű partszakaszra. Szép homokos partszakasz, de egyetlen fóka sem volt látható. Innen észak felé mentünk tovább. Patreksfjördhurban vettünk élelmiszert. Bildudalur mellett végre láttunk egy törzzsel is rendelkező fókát a parton heverészni, ennek viszont feje nem volt.

Később az út felkanyargott a hegyek közé, 5-600 méteres magasságba, és mogorva szépségű hegyi tájon vezetett tovább. Ennek a vidéknek a nevezetessége a Fjallfoss (Hegyi-vízesés). Láttunk is egy szép kis hegyi vízesést, arra gondoltam, hogy ez az; később azonban több száz méterrel alacsonyabban megtaláltuk a sokkal nagyobb valódi Fjallfosst. Thingeyriben szálltunk meg.


A felső és az alsó vízesés

Augusztus 5. Délelőtt két további félszigetet szeltünk át. Egy Vadhlar nevű helyen szép kis templomot láttunk, udvarán egy sírkővel, amely alatt hat, kisgyerek korában meghalt testvér nyugszik.

Következő állomásunk a Nyugati-fjordok legnagyobb települése, a 3500 lakosú Ísafjördhur volt. Ehhez a városhoz Izland leghosszabb, 9 kilométer hosszú alagútján át lehet eljutni; érdekes, hogy az alagútban útelágadozás is van. Ísafjördhur városias település, a főutcán néhány századfordulós faépület áll.

A városból az Ísafjardhardjúp nevű fjord partján mentünk tovább délkelet felé. Ez az útvonal sorra körbejárja a félszigeteket és a mellékfjordokat. A fjord túlsó oldalán láttuk Izland legészakibb jégmezőjét, a Drangajökullt. Akartam egy olyan képet csinálni, amelynek előterében a Vigur nevű apró sziget van a rajta álló házzal, hátterében pedig a jégmező. Miközben a megfelelő helyet kerestem a fényképezéshez, néhány fókát pillantottam meg, a sekély vízben heverésztek, fejük és törzsük is volt. Teleobjektívvel fényképeztem őket. Továbbindulva, alig egy kilométerrel később újabb fókával találkoztunk: az úthoz egészen közel egy nagy, gömbölyű szikla tetején napozott. A fjord partjainál másutt is láttunk a sziklákon pihenő fókákat.

Hólmavík érintésével, a félsziget keleti oldalán mentünk tovább. Ez a csirkenyak szelíd vidék, lapos dombhátakkal, és szépségben is elmarad Bildudalur és Ísafjördhur környékének vadabb hegyi tájaitól. Szép tiszta idő volt viszont, és a távolban láthattuk a hófedte Eirísjökull vulkánt és a Hofsjökull jégmezőt. Az 1-es főút mellett, egy Reykir nevű helyen a Youth Hostelben töltöttük az éjszakát.

Vissza az 1. részre - Tovább a 3. részre