Espolarte - Utazás - Útleírások - Izland 2004 - 3. rész

Izlandi utazás 2004 (3. rész)

Vissza az 1. - 2. részre

Észak-Izland

Augusztus 6. A szálláson megtudtuk, hogy a közeli Vatsnes félsziget, és különösen a félsziget északi csücskében épült Hindisvík farm környéke, Izland legjobb fókanéző-helye. Ezért délelőtt körbejártuk a félszigetet. A Svalbard tanya mellett láttunk egy kisebb fókatelepet, Hindisvíknél pedig egy nagyobbat. A fókák egyik helyen sem jöttek ki a szárazföldre, hanem a parttól néhány méterre emelkedő sziklapadokon heverésztek, vagy a vízben úszkáltak. Sajnos, a fényképezéshez túlságosan borús volt az idő. A félsziget keleti partjánál láttuk a Hvítserkur nevű látványos abráziós sziklát.


Halszárító állvány
Hvitserkur sziklája

Innen az 1-es főúton folytattuk utunkat kelet felé. Blönduós után gyapjúsást és különböző virágokat fényképeztem. Gyapjúsás-fényképezés közben belekapaszkodtam egy villanypásztorba, ami eléggé megrázó élmény volt. Meglátogattuk a glaumbaeri skanzent, egy gazdag izlandi farmercsalád egykori otthonát, amely körülbelül húsz, a hideg ellen tőzeggel és földdel fedett helyiségből áll, a tetőn fű nő.


A glaumbaeri skanzen

Glaumbaer után elromlott az idő, komoly eső esett. Akureyribe is esőben érkeztünk. Nem is néztük meg a várost, csak egy áruházat kerestünk fel. A Gódhafoss vízesés mellett szálltunk meg. Napnyugta előtt (este tíz körül) elállt az eső, még tudtam fényképezni a vízesést.

A Gódhafoss hajnalban

Augusztus 7. Négykor felkeltem, és hajnali fényben is lefényképeztem a vízesést. Közben találkoztam egy skót utazóval is. Aki fotózni akar, annak korán kell kelnie. Továbbmentünk a Mývatn tóhoz.

A Mývatn név jelentése "szúnyogos tó", és a tó meg is felel a nevének, mert a környéken hemzsegnek az apró szúnyogok, amelyek csípni nem tudnak, viszont belerepülnek az ember szemébe, szájába, és rendkívül kellemetlenek. Nekem is a szemembe ment egy rovar, és csak két órával később tudtam megszabadulni tőle. Egyébként a Mývatn térsége az Izlandra látogató turisták egyik kedvenc célpontja, mert itt kis területen sok különleges (és normál autóval is jól megközelíthető) látnivaló van. Még magyar turistákkal is találkoztunk. Megkérdeztem egyiküket, honnan jöttek. "Hát a hegyekből!", válaszolta.


A Krafla lávamezeje

Mi is sorra látogattuk a nevezetességeket. Körutunkat a Krafla lávamezejénél kezdtük. Most nem tűnt olyan kísértetiesnek, mint két évvel ezelőtt, mert most egy jól jelzett ösvény vezet végig rajta, s gőzfelhők sem szállnak fel a hasadékokból. Körbejártuk a Víti krátert is. Innen a Námaskardh szolfatára-mezőhöz mentünk. Megnéztük a bugyborékoló iszapgödröket, de a felső gőzforrásokhoz (Námafjall) nem mentünk fel. Ezután következett a Grjótagjá nevű forróvizes lávabarlang. A Hverfjell kráterének peremére ezúttal nem mentünk fel. A Dimmuborgir lávalabirintusát viszont alaposan végigjártuk. Végül, estefelé a Kálfastrandarklasar vízből kiálló lávaképződményeit kerestük fel. Az éjszakát Reykjahlídhben töltöttük.

A Dimmuborgir egy részlete
A Kirkjan (Templom) természetes boltíve (Dimmuborgir)
Lávafelszín a Dimmuborgir területén
Kalfastrandarklasar lávaformái

Augusztus 8. Reggel elindultunk legnehezebb terepi utunkra, a Felföld belsejébe, az Askja vulkánhoz. Két évvel ezelőtt Tandysszal és Meronysszal ezt a feladatot minden nehézség nélkül teljesítettük: akkor az F910-es úton mentünk be a vulkánhoz, és az F88-ason jöttünk ki. Emlékeztem az F88-as elég ijesztő gázlóira, ezért úgy döntöttünk, hogy a Jökulsá á fjöllum folyó keleti partján vezető F905-ös és F910-es úton megyünk be az Askjához, visszafelé pedig megnézzük az ominózus gázlót, és ha járható, akkor az F88-ason megyünk vissza a Mývatn tóhoz.

A Hrossaborg kráter

A befelé vezető úton a vártnál könnyebb dolgunk volt. Csupán két gázlón kellett átkelnünk, de azok sem jelentettek gondot. Az ijesztő Kreppa folyó fölött szerencsére híd ível át. Messzire el lehetett látni, jól láttuk a lapos tetejű Herdhubreidhet és távolban a hófödte Kverkfjöllt is. Délibábot is láttunk.

A Herdhubreidh látképe

Úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk eljutni a Kverkfjöllhöz is, ahol a jég alatt feltörő melegvizes források gyönyörű jégbarlangokat alakítottak ki. 1992-ben Tandys és társai régi orosz terepjáróikkal jártak itt; 2002-ben nem mertünk nekivágni az útnak. A Kverkfjöllhöz két párhuzamos út vezet. Először a keletebbi, F903 jelzésű úton indultunk el, ez azonban olyan rossz, köves volt, hogy hamarosan vissza kellett fordulnunk. Próbálkoztunk a másik, F902 jelzésű és meglepően jó minőségű úton is. Megtettünk 40 kilométert a kopár, de változatos tájon. Néhány kilométerrel a cél előtt azonban olyan gázló állta utunkat, amelyen sem gyalog, sem autóval nem tudtunk átkelni. Tanulság: legközelebb komolyabb járművel kell jönni, vagy pedig be kell fizetni egy autóbuszos kirándulásra (Akureyriből és a Mývatn tótól is indulnak ilyenek).

Estére megérkeztünk az Askja vulkán tövében álló kempinghez. Itt találkoztam egy perui sapkát viselő olasszal, aki a miénknél kisebb Charlie terepjáróval jött be az F88-as úton.

Augusztus 9. Reggel ködös idő volt. A kemping közös helyiségében vártuk, hogy az idő jobbra forduljon és megnézhessük az Askja kalderáját. Ebben a helyiségben részletes térképek és tudományos poszterek is voltak, így a kaldera jelenleg is folytatódó évi 15 cm-es süllyedésével foglalkozó tanulmány. Édesanyám kezdett türelmetlenkedni: érdemes-e várni, nem lehet-e megnézni valami mást, nincs-e erre valami múzeum. Végül kisütöttük, hogy a közel 200 km-re levő húsavíki bálnamúzeumot még nyitvatartási időben el tudjuk érni.

Szerencsére hamarosan felszállt a köd, és elindulhattunk a kalderához. Autóval elmentünk a kalderaperem legalacsonyabb részéhez; onnan vagy két kilométert kell gyalogolni a kalderatóig. Két éve Tandysszal és Meronysszal már megtettük ezt az utat, de akkor hóban kellett gyalogolnunk, és olyan köd volt, hogy nem is láttuk, milyen a táj. Most beláthattuk a hatalmas kalderát, amelynek körülbelül a felét foglalja el a tó. Voltunk a Víti nevű kis krátertónál is, most sem fürdött benne senki.

A Víti krátertó

Elindultunk észak felé az F88-as úton. Közelről láttuk a Herdhubreidh vulkánt. A Herdhubreidh tövében épült kempingnél betöltöttük a tankba a tartalék üzemanyagot, majd nekiindultunk a gázlókkal nehezített szakasznak.

Ezen a szakaszon három gázló van. Az elsőn minden gond nélkül átjutottunk. A második gázló előtt hosszan tanakodtunk, nekivágjunk-e. Volt a túloldalon egy nagy terepjáró, a vezetője integetett, induljunk nyugodtan. Azután szembejött egy teljesen városi jellegű személyautó, és sikeresen át is jött a folyón. Így hát elindultunk. A folyó közepén azután leállt a motor, és nem tudtam újraindítani. Az ajtó résein át elkezdett befolyni a víz. Átrendeztük a holminkat, hogy az érzékeny videokamera és a fotósfelszerelés minél magasabban legyen. A terepjárós elővette a kocsijából a vontatókötelet. Egy másik utazó fényképezett bennünket, mondtam neki, hogy fényképezzen csak nyugodtan. Kiszálltam, rákapcsoltuk a kocsit a vontatókötélre, és a terepjáró kivontatott minket a partra.

A parton mindjárt beindítottam a motort, és nagyon furcsa hanggal, de be is indult. Kipakoltuk az összes holminkat, és hiábavaló kísérleteket tettünk az autó kiszárítására. Egy óra hosszat takarítottunk, azután visszapakoltunk, és továbbmentünk észak felé. A motor tökéletesen működött, a videónak és a fényképezőgépeknek sem esett bajuk. Édesanyám mobiltelefonja elázott, de három héttel később azt is sikerült életre kelteni. Elvesztettük viszont az elülső rendszámtáblát. Ennek a folyónak, ahol ez történt velünk, Lindaá a neve.

A harmadik gázlónál utolértük a terepjárósokat, akik nagy örömmel vették tudomásul, hogy tovább tudtunk menni. Egyikük éppen a folyóban fürdött, mellig ért neki a víz, és mutatta, hogy ott kell átvinni az autót; szerencsére néhány méterrel távolabb jóval sekélyebb volt a folyó. Végül is szerencsésen kiértünk az 1-es főútra, és eljutottunk Húsavíkig.

Húsavík a bálnanéző túrák fővárosa Izlandon, 2002-ben mi is innen mentünk ki bálnákat nézni. Az idei utazáson már Ólafsvíkban részt vettünk egy hasonló túrán, itt viszont most megnéztük a bálnamúzeumot. A tavalyelőttihez képest átalakult a kardszárnyú delfinekről szóló kiállítás. A kiszárított hímvesszőt visszaadták az erre szakosodott múzeumnak (amely viszont Reykjavíkból mindenestül átköltözött Húsavíkba). Színes táblák mutatják be a Keiko visszavadítása során elért sikereket. Ezekből megtudhatjuk, hogy Keiko bármikor tudott vezényszóra vizeletmintát produkálni, ami még olyan ember kiválóságoknak is megoldhatatlan feladatot jelentett, mint Farakás Norbert és Ambrus Attila. Az viszont nem derül ki a kiállításon, hogy Keiko meghalt. Az egyik bálnanéző hajó egyébként a Keiko nevet viseli.

Húsavíktól délre, egy turistaházban szálltunk meg. Napnyugtakor még kimentem a tengerpartra fotózni. Messziről valami szemétkupacot láttam, amiből füst szállt fel. Közelebb érve láttam, hogy egy gőzölgő termálvízzel teli konténerben cetmaradványok oszladoznak, minden bizonnyal a múzeum számára próbálják a csontvázakat megtisztítani a hústól. A konténer körül is hatalmas koponyák és csigolyák hevertek. Legalább két nagy bálna és két közepes nagyságú cet (talán gömbölyűfejű delfin) koponyáját láttam, meg egy kisebb állat gerincét; ez utóbbi akár birka vagy ember is lehetett volna, de a körülmények alapján valószínűleg mégis inkább delfin vagy fóka lehetett.

Augusztus 10. Reggel elindultunk dél felé, hogy felkeressük a Jökulsá á fjöllum folyó vízeséseit. Induláskor a tengerparton még köd volt, de a Mývatn tónál már kitisztult az idő.

A Jökulsárgljúfurt, a Jökulsá á fjöllum folyó szurdokvölgyét ez alkalommal úgy jártuk körbe, hogy a völgy nyugati oldalán vezető F862-es úton mentünk észak felé Ásbyrgiig, majd másnap a keleti oldalon dél felé. Egyes térképek szerint az F862 nagyon kemény terepút, de saját tapasztalataim alapján úgy vélem, hogy személyautóval is járható. Gázlók mindenesetre nincsenek rajta.

A vízesések közül elsőnek a Dettifosst kerestük fel; ez az útikönyvek szerint Európa legnagyobb vízesése. (Hogyan mérhetjük a vízesések nagyságát? Talán a magasság és a vízhozam szorzatával, méter a negyediken per szekundumban?) 2002-ben ezt a vízesést csak a folyó másik oldaláról láttuk. Innen gyalog elmentünk a másfél kilométerre délre levő Selfossig, ahol egy U alakú mélyedésbe három oldalról zuhog le a víz. Különleges látvány. A néhány kilométerre északra levő Hafragilfoss vízesést autóval közelítettük meg.

A Dettifoss vízesés
A Selfoss
A Hafragilfoss

Következő állomásunk a Hólmatungur volt; ez a különleges sziklaformákkal, kis vízesésekkel tarkított terület a Fórvödhdel szemben van a folyó nyugati partján. Itt körülbelül kétórás sétát tettünk. Ezután a Hljódhaklettarhoz mentünk, ahol szép bazaltoszlopokat lehet látni. Itt váratlanul ismerőssel találkoztunk: Kubassek Jánossal, az érdi Földrajzi Múzeum igazgatójával, aki éppen egy diákcsapatot kalauzolt erre. Kubassek ezen az utazáson Grönlandra is ellátogatott.

Bazaltoszlopok a Hljódhaklettarnál

Estére az Ásbyrgi völgyébe jutottunk. Ez egy U alakú, függőleges sziklafalakkal határolt völgy, közepén egy jó két kilométer hosszú, száz méter széles, 50 m magas, függőleges falú sziklával. Sikerült vörös esti fényben lefényképeznem a völgyet. Az itteni kempingben töltöttük az éjszakát.

Augusztus 11. Hajnalban felkeltem, és felmentem az Ásbyrgi közepén álló nevezetes sziklára. Odafent aranyliléket láttam. Később édesanyámmal még egyszer felkerestük azt a kilátóhelyet, ahonnan előző este a völgyet fényképeztem.

Ezután elindultunk dél felé, és sorra felkerestük az előző nap a folyó másik oldaláról látott helyeket: a Fórvödhöt, a Hafragilfosst, a Dettifosst, a Selfosst. Kora délután kiértünk az 1-es főútra, és megállás nélkül elmentünk Egilsstadhirig.

Fórvödh bazaltsziklája

Édesanyám az egész utazás alatt gyakran emlegette, hogy szeretne valódi izlandi báránysültet enni. Én gyakran — minden nagyobb eső idején — ajánlottam, hogy keressünk egy megfelelő éttermet, esetleg szúrjunk le egyet az út mellett legelésző bárányok közül, ő azonban mindig elhárította a kínálást. Most azután csakugyan kerestünk egy egilsstadhiri éttermet, ahol édesanyám végre hozzájuthatott a kívánatos eledelhez. Az éjszakát az egilsstadhiri kempingben töltöttük.

Augusztus 12. Délelőtt lementünk Seydhisfjördhurba, ahol a Norröna már bent állt a kikötőben. Leálltuk a sort, az autót elhelyeztük a hajó gyomrában, és elfoglaltuk kabinjainkat a 8. szinten.

Az utazás eseménytelenül telt. Elég sokat álltam fent a fedélzeten, a tengert figyelve, de egyetlen bálnát vagy delfint sem sikerült látnom. A shetlandi Lerwick kikötőjében (ezúttal itt is kikötött a hajó) láttam egy fókát.

Augusztus 14-én késő délután megérkeztünk Hanstholm kikötőjébe. Herning városkában próbáltunk szállást keresni, de itt a kempingben csak kempingigazolvánnyal lehetett volna megszállni, és az igazolvány annyiba került volna, mint egy egyszerűbb szállodai szoba; egy drága szálloda teljesen tele volt; egy olcsóbb szállodát pedig végül piros lámpás házként értékeltünk (egy közeli üzlet egyébként a Pina Salon nevet viselte). A szomszédos Brande kempingjében azután kempingigazolvány nélkül is sátorozhattunk.

Augusztus 15. Úgy döntöttünk, hogy Csehország helyett Németországon és Ausztrián keresztül megyünk haza, mert erre három helyett csak egy olyan határ van, ahol a határőr kötekedhet a hiányzó rendszámtábla miatt. Hamburg, Hannover, Kassel érintésével mentünk dél felé. Würzburg mellett, egy Bergtheim nevű faluban szálltunk meg.

Augusztus 16. Nürnberg, Regensburg, Linz, Bécs, Hegyeshalom útvonalon mentünk Budapestig. A Linz melletti Welsben ebédeltünk. A rendszámtábla miatt nem kötekedett senki.

Vissza az 1. - 2. részre