Espolarte - Utazás - Útleírások - Zarándokút Santiago de Compostelába

Szent Jakab országútján

1998 nyarán Abonyi György barátommal nekivágtunk Spanyolországnak. Célunk az volt, hogy a középkori zarándokok nyomdokait követve végigjárjuk a Santiago de Compostelába vezető utat. Utunk 25 napja során 750 kilométert tettünk meg gyalogszerrel.


Cipekedni nagyon utálok, ezért a csomag súlyát igyekeztem minimálisra szorítani. Három vagy négy váltás fehérnemű és ing, egy hosszú és egy rövid nadrág, egy pár bakancs meg egy pár sportcipő. Könnyű hálózsák. Kalap. Nekem volt egy esőköpenyem, de azt felesleges volt hozni. Nem volt viszont felesleges a két pár cipő, mert amikor az egyik feltörte a lábamat, akkor a másikat fel lehetett húzni. A hosszúnadrág is kell, mert rövidnadrágban megég a lábszárunk. Nem kell viszont főzőeszköz, polifoam.

Budapestről autóbusszal utaztunk Calelláig. Ez az a hely, ahová a magyarok olcsó tengerparti üdülés céljából utazni szoktak. Reggel indultunk Magyarországról, és másnap délelőtt már a Costa Braván voltunk. A HÉVvel bementünk Barcelonába, és egész napos gyalogos városnézést tartottunk. Felmásztunk a Sagrada Familia tornyába. Gyurinak ez volt az első találkozása Spanyolországgal, én már legalább ötödször jártam ott, de Barcelonát nem tudom megunni.

Este vonatra szálltunk, és útnak indultunk Pamplona felé. Még nem virradt, amikor megérkeztünk Pamplonába, Navarra fővárosába. Fogtunk egy taxit, és 8000 pesetáért felvitettük magunkat Roncesvallesbe.

Első nap

Roncesvalles körülbelül 40 km-re van Pamplonától, a Pireneusok hegyei között. Néhány hónappal korábban csúcsragadozóként már jártam a Pireneusokban, és sikerült is elejtenem egy büszke háromezrest. Roncesvalles vidéke már nemigen emlékeztet a Perdido-csoport sziklás, nyáron is havas csúcsaira, a hegyek itt 1500 m körül vannak, és nem vadabbak a Bükknél. Roncesvalles maga nem falu, csak egy magányos kolostor.

Itt kiváltottuk a credencialt. Ez egy igazolvány, amelyikkel a gyalogos, lovas és kerékpáros zarándokok igénybe vehetik a zarándokszállásokat. Minden szálláshelyen ki lehet váltani, és nem kell hozzá semmilyen igazolás a vallási hovatartozásról.

Nekivágtunk a 754 kilométeres útnak. Dombos vidéken, erdőkön, kis falukon át haladtunk. 20 km után megérkeztünk Zubiribe, az Arga folyó völgyébe. Itt fel kellett adnunk azt az elhatározásunkat, hogy higiéniai okokból csak palackozott vizet fogunk inni. Harmincfokos melegben nem lehet annyi vizet cipelni, amennyi az egész napos gyalogláshoz kell. Venni sem lehet vizet, mert sok faluban nincs is bolt, vagy ha van, délben órákig sziesztáznak. De mindenütt van kút, néhol igen műves kőkutak, azokból ittunk egész úton, és semmi bajunk nem lett. Zubiriben - úgy hangzik, mint valami varázsige - van egy kőhíd az Arga felett. Valamikor azt hitték róla, hogy az ezen áthajtott állatokat nem fenyegeti többé a veszettség.

Az Arga völgyében mentünk tovább. A völgyben egy forgalmas országút is vezet. A gyalogút jobbra-balra kerülgeti a főutat. A kerékpárosok általában az országúton haladnak.

Késő délután megérkeztünk Pamplonába. Pamplona Miskolc nagyságú város, és összenőtt a környező falvakkal, ezért, amikor azt hisszük, hogy megérkeztünk a városba, még órákat kell gyalogolnunk a központig. Pamplona arról híres, hogy itt rendezik meg minden júliusban a San Fermín-ünnepet, amikor mindenki fehérbe és pirosba öltözik, reggel hétkor egy csapat bikát végigzavarnak az utcákon, az emberek pedig szaladnak előlük. Egy-egy vigyázatlan embert el is szoktak taposni a bikák. Este az arénában azután ünnepélyesen kivégzik a reggeli hősöket. Az emberek sokat isznak, és nyakon öntik egymást borral. Tűzijátékok is vannak. Ez baszk vidék, ezért néha a tűzijátéknál komolyabb dolgok is eldurrannak. Az ünnepek kezdetén így köszöntik a népet: Pamploneses, viva San Fermín! (Pamplonaiak, éljen Szent Fermín!) És baszkul is: Irunseme, gora Don Fermín!. Az ünnep végén pedig azt éneklik: Pobre de mí en Pamplona se acaban las fiestas de San Fermín. (Ó, én szegény, Pamploná,ban véget ér a Szent Fermín-ünnep.

Pamplona közepében megnéztük a monumentális katedrcaacute;list. Azután kigyalogoltunk a város szélére, ahol egy iskola tornatermében rendezték be a zarándokszállást. Itt találkoztunk az új-zélandi Jeremyvel, aki piercinget viselt a szeme fölött. Utána hetekig nem láttuk, de 24 nappal később együtt vonultunk be Santiago de Compostelába.

A zarándokszállások nem éppen luxusszállodák. Gyakran több tucat ember alszik egy helyiségben. De majdnem mindenütt van zuhanyozó, konyha, WC. Általában 300-500 pesetát fizettünk egy éjszakáért, de van, ahol ingyen meg lehet szállni. Egy szálláson csak egy éjszakát szabad eltölteni, kivéve, ha valaki beteg. Az alhat meg a szálláson, akinek van credencialja, és indulás óta minden napról van egy pecsétje a credencialban. Pecsétet nemcsak a szállásokon lehet szerezni, hanem egyes templomokban stb. is. Első nap 42 km-t tettünk meg.

Második nap

Reggel áthaladtunk Pamplona modern külvárosain, majd néhány kisebb falun. Majd emelkedni kezdett az út, s elértük a Sierra del Perdón (Megbocsátás-hegység) 775 m magas hágóját. A gerinc alatt van egy forrás, ahol a középkorban lakott egy ördög, és csak azt engedte inni, aki megtagadta Szent Jakabot. A gerinc mentén szélkerekek sorakozna. Hogy haragudna Don Quijote, ha látná! A hágótól még éppen 700 km van hátra Santiagóig.

A következő nagyobb falu Obanos volt. Obanoshoz a következő legenda fűződik. Felicia, az erényes francia grófnő, Santiagóba zarándokolt. Hazatérte után bátyja, Vilmos gróf, arra kérte, hogy ne törődjön a vallással, inkább éljen úgy, ahogy egy grófnőhöz illik. Felicia nem hallgatott rá, ezért Vilmos ledöfte egy tőrrel. Azután elment a pápához, aki azt a vezeklést rótta rá, hogy neki is el kell zarándokolnia Santiagóba. Vilmos teljesítette a zarándoklatot, majd letelepedett Obanosban, és remeteként élt tovább.

Megkértünk egy obanosit, csináljon rólunk fényképet. De az obanosi fordítva tartotta a gépet, így saját magát fényképezte főbe.

Kora délután érkeztünk meg Puente la Reinába. A városka névadója egy középkori híd. Mint a zubiri híd, ez is az Arga fölött ível át.

Elfoglaltuk helyünket a zarándokházban, amely itt egy hangulatos, kicsi, régi ház. Ki volt írva, hogy csincse van az ágyneműkben, ez valami kellemetlen rovar lehet. Ezen a napon 24 km-t tettünk meg.

Puente la Reina (baszkul Garesnek hívják) nem Pamplona, de itt is futnak az utcán, ha nem is bikák, de legalább tehenek. És a tehénfuttatás éppen ezen a napon volt esedékes. Előtte még megnéztük az érdekes, kéthajós Keresztrefeszítés-templomot. A főteret egy palánkkal körbekerítették, és homokkal szórták fel. A főutca kapuiba olyan rácsokat állítottak, amelyeken az ember átfér, de a bika nem. Azután a tehenek végigfutottak az utcán, és megérkeztek a főtérre. Itt az emberek beugráltak a palánkon át, megrángatták a tehén szarvát, majd elszaladtak. A palánk mögött ott várakozott a mentő.


"Nem tudta ezt Mehemed, s felrúgták a tehenek." (Móricz Zsigmond)

Harmadik nap

Reggel a nevezetes hídon átkelve elhagytuk Puente la Reinát és az Arga völgyét. Érintettük Cirauquit, ez egy dombra épült, hangulatos középkori falu. Itt láttuk az első olyan spanyol polgárháborús emlékművet, amely a Franco-párti hősöknek állít emléket.

A következő nagyobb hely Lorca, amelynek neve a másik oldal egy hősi halottjára emlékeztet. Lorcában elmentem ennivalót venni, és találtam egy garázst, ahol kolbászt árultak, de nem vettem belőle, mert nem találtam elég bizalomgerjesztőnek. Gyuri ezért nagyon megharagudott. Találkoztunk egy prófétával, aki megjósolta, hogy néhány hónap múlva vége lesz a világnak.

Estella következett. Baszkul Lizarrának hívják. Elég nagy város, számos műemléke van. Megnéztük a San Pedro-templomot, amely egy sziklás hegyoldalba épült, és a csarnok egyes részei között több méter szintkülcouml;nbség van. Meglátogattunk egy középkori kastélyt is, ahol most modern művészeti kiállítás működik.

Az estellai zarándokházban lepecsételtettük a credencialt, de nem aludtunk meg, mert úgy éreztük, hogy 22 km túl kevés egy napra. Legalább Ayeguiig tovább kell mennünk.

Ayegui 2 km-re van Estella központjától, de teljesen egybeépült a várossal. Mint kiderült, itt nincs zarándokszállás, csak egy szálloda, ahol több ezer pesetát kellene fizetni.

Néhány száz méteres kitérővel elmentünk Irachébe. Irache ezeréves kolostorában található ez a kút, ahol az egyik csapból bor folyik. Mindenki ingyen ihat belőle. Itt nincs zarándokszállás.

A következő falu neve Azqueta (ejtsd: aszkéta) volt. Itt sem volt zarándokszállás, de egy öregasszony megengedte, hogy a fészerében aludjunk. Beengedett a házba is, ahol virslit főztünk. Megkérdeztük az öregasszonyt, hogy ő spanyol-e vagy baszk. Nem is értette a kérdést. Ő spanyol, és azon belül baszk. Baszkul nem tud, de a fiatalok közül sokan beszélik ezt a nyelvet is.

Szállásunkat egy traktorral és egy egérrel kellett megosztanunk. Késő este bezörgetett egy tizennégy éves lány. De nem egyebet akart, csak a cigarettát, amit itt dugott el a szülei elől. Ezen a napon 30 km-t gyalogoltunk.

Negyedik nap

A következő falu Villamayor de Montalbán. Itt van egy meredek hegycsúcs, tetején egy várral, ami azért volt jó, mert így azzal ijesztgethettük egymást, hogy az ösvény felvisz a várhoz. Ehhez a helyhez is fűződik egy, az isteni mindenhatóságot bizonyító történet. Nagy Károly egyik csatája előtt seregével itt lágerezett. Álmában megjelent neki egy angyal, és megjósolta, hogy a vitézek közül kik fognak elesni a csatában. A király, aki óvni akarta kampfosai életét, a felsoroltaknak azt parancsolta, hogy maradjanak hátul. Meg is nyerte a csatát, és a harcolók közül senki sem esett el. Amikor azonban visszatértek a táborba, a hátrahagyottakat mind holtan találták.

Villamayor után Kasztíliára emlékeztető kopár, sivár vidéken haladtunk. Sokat nézegettük a hangyalesőket. Megpróbáltunk egyet kibányászni a földből, de nem sikerült. Azután Gyuri elmagyarázta nekem, miért beteg a magyar futball.

Los Arcos hangulatos kisváros, zarándokszállás is van, de mi nem szálltunk meg, hiszen még dél sem volt. Los Arcos után egy birkanyájjal találkoztunk, és arról beszélgettünk, hogy egyet közülük le kellene vágni,de kegyetlen terveinket nem valósítottuk meg.

Torres del Ríóban egy furcsa, nyolcszögű templomot láttunk. Innen szőlők között mentünk Vianáig.

Viana nem tévesztendő össze Béccsel. Ez az utolsó navarrai falu a zarándokút mentén. Elfoglaltuk helyünket a zarándokszálláson. Összetörtem egy tányért. Babkonzervből álló vacsoránk elfogyasztása után rövid városnéző sétát tettünk. A zarcacute;ndokház mellett középkori templom áll, melyet az évszázadok viharai cabrioletté alakítottak. Van egy másik, jobb állapotban levő templom is, amelyhez a helybeli családok vallásos buzgalmukban mindig újabb és újabb kápolnákat ragasztottak, így kívülről elég szedett-vedett képet mutat. Itt van eltemetve Cesare Borgia, VI. Sándor pápa fia, aki Viana ostrománál esett el. Ezen a napon 33 km-t tettünk meg.

Ötödik nap

Nem sokkal indulás után elértük a Navarra és La Rioja határát jelző követ. Ez híres bortermelő vidék. Egy borpince előtt öregasszony ült, és mindenkinek adott egy pecsétet a credencialjába. Azután átmentünk az Ebro hídján, és máris Logroñóban voltunk, La Rioja fővárosában.

Logroño nagy város, kicsit olyan, mintha a házak nem lennének befejezve. Letettük a zsákokat a zarándokházban, és vá,rosnézésre indultunk.

Szent Jakab, a legenda szerint, a mórok elleni harcok idején egyszer felkelt sírjából, maga is belevetette magát a harcba, s vitézségének köszönhetően a keresztények nyerték a csatát. Ezt örökíti meg Logroño egyik templomának falán Szent Jakab lovasszobra. 1936-ban, a spanyol polgárháborúban, Franco tábornok oldalán marokkóiak is kampfoltak. Ekkor letakarták a szobrot, nehogy a marokkói katonákat sértse a mohamedánokat kaszaboló szent látványa.

A főtéren áll a monumentális, kéttornyú katedrális. Megnéztük az Espartero-palotában berendezett városi múzeumot is.

Logroñóból kifelé menet sok modern városnegyeden kell keresztülgyalogolni, de a helybeliek előre köszönnek a zarándokoknak. A várost elhagyva érintettünk egy tavat.

A következő település Navarrete volt. Itt le is táboroztunk. Navarrete hangulatos kisváros. Egy ablakból azt hallottuk, hogy egy öregasszony azt mondja: abraka-dabra. Azt reméljük, hogy csak mesét mondott az unokáinak. Este beültünk egy kocsmába, és megkóstoltuk a la riojai vörösbort. Ezen a napon 21 km-t tettünk meg.

Hatodik nap

Ezen a napon hosszú utat akartunk megtenni. Ezért reggel korán elindultunk, még virradat előtt, el is tévedtünk, és sokáig kóvályogtunk a riojai szőlőtőkék között, amíg megtaláltuk az utat.

Az első nagyobb hely ezen a napon Nájera volt. Nájera egy nagy, vörös szikla tövében épült. Nevezetessége a Santa María-kolostor, amit meg is néztünk; nagyon szép az altemplom, egyik falát az említett nagy vörös szikla alkotja, sőt a sziklába vájt helyiségek is csatlakoznak hozzá. Nájera mellett vívott meg a mese szerint Roland, Nagy Károly nevezetes lovagja, Ferraguttal, az óriással. Miután kardjuk eltörött, lovaikat pedig ököllel kölcsönösen agyonütötték, gyalogosan harcoltak tovább. Végül Rolandnak sikerült egy nagy kővel fejbevágnia ellenfelét.

Azofrában egy sántikáló, szakállas zarándokkal találkoztunk, aki elmondta, hogy itt nagyon jó a zarándokszállás. Érintettünk egy Cirueña nevű falut is. Mivel a cigüeña jelentése "gólya", a ciruela jelentése pedig "szilva", így a falu nevének jelentése csakis "golyva" lehet. Innen már látszott Santo Domingo de la Calzada tornya, amelyet La Rioja legszebb leányának is neveznek.

Santo Domingo de la Calzada a 12. században élt. Életét a zarándokok segítésének szentelte, zarándokszállást, kórházat, utat épített. A 14. században egy német család Santiago felé tartott. Útközben megpihentek Santo Domingo de la Calzada fogadójában. A fogadós leányának megtetszett a fiatal legény, s arra kérte, háljanak együtt. A legény azonban nem volt hajlandó erre. Akkor a leány haragjában egy értékes kelyhet csempészett a legény batyujába. Másnap szólt a bírónak, hogy a zarándokok elloptak tőlük egy kelyhet. Az ifjú zarándoknál megtalálták a bizonyítékot, s bárhogy is hangoztatta ártatlanságát, felakasztották. Szülei továbbmentek Santiago felé. Hazafelé tartva ismét megálltak Santo Domingo de la Calzadában, s azt látták, hogy fiuk az akasztófán még mindig életben van. Elmentek a bíróhoz, aki éppen ebédelt, egy sült tyúk és egy kakas volt a tányérján. Azt felelte a bíró: - Akkor hiszem el, hogy a fiú nem halt meg, ha ez a kakas és a tyúk életre kel! - A baromfiak életre keltek, kinőttek a tollaik, s kiugrottak a tányérból. Ez a csoda Szent Jakab közbenjárására történt. Ennek emlékére a templomban, egy gótikus tyúkketrecben, mindmáig tartanak egy tyúkot és egy kakast. A bírónak és utódainak pedig évszázadokon át kötelet kellett viselniük a nyakukban.


Fel lehet menni a templom tetejére, valamint a toronyba is. Utóbbi nem veszélytelen dolog, mert a harang váratlan megszólalása súlyos halláskárosodást okozhat. Ez a templom tehát abban különbözik egy tisztességes hazai református templomtól, hogy itt a kakas a templom belsejében található, az emberek pedig a torony tetején vannak. A zarándokszállás egy többszáz éves épületben működik, ez volt az egész úton az egyik legkényelmesebb szállásunk. Ezen a napon 36 km-t gyalogoltunk.

Hetedik nap

Előző nap Santo Domingo de la Calzadában vettem egy fagyasztott pizzát, de a szálláson nem működött a sütő. Az első faluban, Grañónban azért bekéredzkedtünk a zarándokszállásra, ahol megsüthettem és megehettem a pizzát. A zarándokszállást itt a paplakban alakították ki. Grañón volt az utolsó La Rioja-i falu az út mentén; néhány kilom´terrel később elértük Kasztíliát.

Kasztíliában sok apró falut érintettünk. Ezek egyike Viloria volt, Santo Domingo de la Calzada szülőfaluja. Látható a szent állítólagos szülőháza is; másutt az áll, hogy az épület a 18. századból való. Mindenesetre az összedőlés szélén áll. Villamayor del Ríóban azután egy kutya csatlakozott hozzánk. A nem sokkal előbb leköszönt minisztereln&oouml;k tiszteletére a Gyula nevet kapta. Később rájcouml;ttünk, hogy Gyula kutya lány.

Belorado kopott kisváros, fontos bőripari központ. A hangulatos zarándokszállás a templom mellett, egy régi házban van. Itt újra találkoztunk az Azofrából ismert szakállas zarándokkal. Megmutatta a biciklijét is, amelyikkel jött, s kiderült, hogy csak egy kereke van. A zarándok neve Iñaqui, baszk, San Sebastiánból származik, de Mallorcán dolgozik cirkuszi bohócként. Később is többször találkoztunk vele, utoljára Villafranca del Bierzóban.

"Bátya, bátya, mely az út egy kerekére?"

Belorado sziklá,s vidéken épült. Van a város fölött egy várrom, amelyből már nem sok maradt. Ezt Gyulával együtt látogattuk meg. Ezen a napon 24 km-t gyalogoltunk.

Nyolcadik nap

Beloradoból borús időben mentünk tovább. Egy búzaföld közepén láttuk a 6. századi San Félix-kolostor romjait. Villafranca Montes de Ocában pihentünk meg hosszabban. A középkori kolostor, ahol a zarándokszállás van, éppen felújítás alatt állt, addig a zarándokok katonai sátrakban alhattak.

Nekivágtunk a Montes de Oca hegységnek. 1150 m magasságra kellett felmennünk. Azt reméltem, hogy Mátra-jellegű tájakban lesz részünk, de ez egy lapos fennsík, ültetett erdeifenyvesekkel. Az erdőben áll San Juan de Ortega kolostora.

Ezt a kolostort San Juan de Ortega alapította, aki Santo Domingo de la Calzada tanítványa volt. Ma már nem laknak benne szerzetesek, helyüket zarándokok foglalták el. Egyetlen idős pap maradt itt, ő mindennap hagymalevest főz a zarándokok számára. A leves elfogyasztása része azoknak a megpróbáltatásoknak, amelyeket a mai zarándoknak ki kell állnia.

Kilencedik nap

Gyulát nem engedtük be a szállásra. Reggel sikerült olyankor elindulnunk, amikor Gyula még nem ébredt fel, í,gy sikerült leráznunk a ragaszkodó jószágot. Remélem, Gyula utóbb a San Juan de Ortega-i kutyatársadalom hasznos tagjává vált.

Néhány kilométer után egy domb tetejéről megláttuk Burgost. Nagy élmény ilyen hosszú gyaloglás után egy szép helyre megérkezni. A dombtetőtől azonban még hosszú út vezetett Burgos központjáig. Először néhány kisebb falucskán mentünk át, amelyek nem voltak olyan elhanyagoltak, mint Santo Domingo de la Calzada környékén, látszott rajtuk a nagyváros közelsége. Azután kikényszerültünk a többsávos műút szélére, modern ipartelepek között mentünk. Majd Burgos külvárosai következtek modern, vörös, tízemeletes házakkal. Végül elértük a központot. A szállásig, amely a nyugati külvárosban volt, még további kilométereket kellett gyalogolnunk. Természetesen délutá,n visszamentünk megnézni a központot.

Burgos, Kasztília egykori fővárosa, a spanyol állam bölcsője. Közepén áll a hatalmas, kőcsipkés katedrális. A budapesti Országházra hasonlít annyiban, hogy mire a tatarozással elkészülnek, kezdhetik elölről. Domboldalba épült, ezért két oldala között legalább tíz méternyi szintkülönbség van. Egyik kapujához széles lépcsősor vezet fel, a szemközti kapuhoz viszont a templom belsejében vezet fel egy díszes lépcsősor, az Arany Lépcső. Odabent van a legendás kcouml;zépkori lovag, Cid síremléke is. Egy má,sik érdekes figurája a templomnak a Légyfogó, egy furcsa, ráncos arcú harangjáték-figura. A kerengőben és a belőle nyíló helyiségekben gazdag egyházművészeti kiállítás van.

Nem a katedrális Burgos egyetlen nevezetessége. Nagyon szép a városkapu, amelyen át az Arlanzón folyótól a főtérre juthatunk. A katedrális mögötti utcában áll a Szent Miklós-templom gyönyörű főoltárával. Az ember nem is hinné, milyen finom részleteket lehet márványból kifaragni. A domb tetején áll Burgos vára, ma már romos. Ez a vár volt az a mag, amelyből Spanyolország fája kifejlődött. Ezen a napon 21 km-t tettcuuml;nk meg.

Tizedik nap

Burgost elhagyva egy ideig még az Arlanzón völgyében haladtunk. Rabé de las Calzadasban egy érdekes, modern kutat láttunk. Innen azután már Kasztília sivár, forró tájain jártunk. A pusztaság közepén találtuk ezt a barátságos zarándokszállást.

A domb tetején Castrogeriz vára áll.


Portugáliában szinte minden városban ott áll a középkori szégyenoszlop. De Spanyolországban is találkozhatunk vele.


Frómista középkori temploma.


Sahagún városában ebben a használaton kívüli templomban rendezték be a zarándokszállást.


El Ganso zarándokszállása a kevésbé komfortosak közé tartozik. Így tisztálkodhatnak a zarándokok.


Foncebadón falucskát minden lakója elhagyta, a házak üresen állnak, pusztulnak.


Utunk legmagasabb pontján, a Teleno hegység 1500 m magas hágójában áll a Vaskereszt. Évszázadok óta minden zarándok egy kődarabot hoz magával, s lerakja a kereszt tövébe: a kövek ma már több méter magas halmot alkotnak.


Galícia határát jelzi ez a határkő.


Az első galíciai falu, melyet érintettünk, O Cebreiro volt. A helyi legenda szerint valaha itt őrizték a Szent Grált.


Portomarín falucskát a Belesar víztároló építése miatt új helyre kellett költöztetni. A tagbaszakadt templomot kövenként szállították el, s az új helyen ismét összerakták.


Santiago de Compostelát elérve a zarándokok átölelik Szent Jakab díszes szobrát.


Összekötve ott van a Jacques...