Espolarte - Utazás - Útleírások - Patagónia

Patagóniai utazás

1. rész

Tovább a 2. 3. 4. 5. 6. részre

2004 elején Meronys barátommal 7 hetet töltöttünk el Dél-Amerika legdélebbi részén. Az úton szerzett tapasztalataimat szeretném ebben a formában is közreadni.

Meronyst, a matematikus végzettségű fiatal fotóművészt, az Árpád Népe című újságpapír fotóriporterét 2002 júniusa óta ismerem; 2002 július-augusztusban együtt jártuk be Izlandot. Ennek az utazásnak a története itt olvasható. Meronys minden egzotikus vidék iránt érdeklődik, ezért lelkesen fogadta azt a felvetésemet, hogy együtt valósítsuk meg régi álmomat, egy patagóniai körutazást.

Az utazas.com segítségével megpróbáltunk további útitársakat találni patagóniai utunkhoz. Nagy örömünkre két fiatal hölgy is jelentkezett. Mindkettejüket nagyon érdekelte Patagónia, csak az a problémájuk volt egymástól függetlenül, hogy nem esznek húst, csak halat. Szerencsére sikerült meggyőznünk őket, hogy nem fogunk félig sült marhaszeleteket legyömöszölni a torkukon, így már nem volt akadálya, hogy négy főre lefoglaljuk a repülőjegyeket. Később sajnos az is kiderült, hogy az egyik lány már járt a Strombolin, és emiatt nem akar több vulkánt látni. Azután mindketten sokallani kezdték a tervezett 7 hetet, és megpróbálták lealkudni 4 hétre. Javasoltuk, hogy vegyék igénybe a kiváló chilei buszhálózatot, esetleg a belföldi repülőjáratokat, és Punta Arenasból vagy Puerto Monttból térjenek vissza Santiagóba gyorsan. Végül kiderült, hogy a téli időszakban egyáltalán nem tudnak elszabadulni a munkahelyükről. Így hát ketten maradtunk Meronyssal.

Úti felszerelésünk legfontosabb része a fotósfelszerelés volt. Meronys három gyönyörű fényképezőgépet, nyolc objektívet (köztük egy félelmetes 400-as telét), állványt, félszűrőt stb., száz tekercs Osorno Chrome Valdivia filmet hozott magával. Én szerényen meghúzódtam Meronys mögött két ócska tükörreflexes gépemmel, öt objektívemmel és ötven tekercs Osorno Chrome Sensation filmemmel.

Ezek mellett vittünk magunkkal hátizsákot, sátrat, polifoamot, hálózsákot, gázfőzőt, lábast, túrabakancsot, minimális mennyiségű ruhaneműt és tisztasági felszerelést, három útikönyvet, térképet.

Dokumentumok: a magyar útlevélhez nem volt szükségünk vízumra, mindkét országban 90 napig lehet tartózkodni vízum nélkül. Mivel ez mérsékelt övi terület, védőoltásokra sincs szükség. Kiváltottuk viszont a nemzetközi jogosítványt, amire tényleg szükség is volt.

Chilét bérelt autóval akartuk bejárni, mert sok helyre gyakorlatilag lehetetlen tömegközlekedési eszközzel eljutni. Azt terveztük, hogy Santiagóban majd személyesen utánajárunk a bérlési lehetőségeknek, de végül is két nappal indulás előtt az Internet segítségével lefoglaltam egy autót.

Santiago de Chile

Január 14-én 17.45.-kor vette kezdetét az utazás: a ferihegyi repülőtérről az egyik legnépszerűbb magyar légitársaság gépén utaztunk Frankfurtig. Ferihegyen találkoztunk egy fiatal miskolci házaspárral, akik Buenos Airesbe készültek. Fentről láttuk Budapest esti fényeit, a Balaton sötét foltját, később Münchent is. Negyedóra késéssel érkeztünk Frankfurtba. Átmentünk a repülőtéri magasvasúttal a másik terminálra, ahonnan a mi gépünk indult. Nem sokkal később megérkeztek miskolci ismerőseink is. Lekésték a csatlakozást, és a légitársaság ugyanarra a gépre csoportosította át őket, amelyre a mi jegyünk is szólt. Mint kiderült, a csomagjaikat nem sikerült áthozni az új gépre sem, ezek még néhány napig keringtek a világban.

Frankfurtból a Karig brazil légitársaság gépén mentünk tovább Sao Paulóba. Egész éjszaka utaztunk, reggel érkeztünk meg a sao paulói Guarulhos reptérre. Itt újabb magyarokkal találkoztunk, két hegymászóval, akik Dél-Amerika legmagasabb csúcsát, az Aconcaguát akarták megmászni. Nagylelkűen fel is ajánlottuk, hogy elvisszük őket Mendozáig, ahol a hegymászás előtt a hivatalos ügyeket el kell intézni. Ezután majdnem felszálltunk egy ki tudja, hová induló repülőgépre - meglepő módon fel is engedtek volna -, majd végül megtaláltuk a Karig Santiagóba tartó gépét.

Sao Paulótól Santiagóig négy óra az út. Nappal repültünk, nagyrészt egyhangú síkságok fölött; az út utolsó szakaszán láttuk az Andok vonulatait is. Leszálltunk Santiago de Chilében, minden probléma nélkül átmentünk az útlevélvizsgálaton, felvettük a csomagokat (a fotósfelszereléseket természetesen kézipoggyászként vittük magunkkal), és a zöld folyosón át beléptünk a chilei nyárba.

Az autóbérlő társaság alkalmazottjai már vártak minket. A parkolóban megtaláltuk az autót, egy 2002-es gyártású Bhátory Ascensiónt. 80 ezer kilométert futott. Átnéztük a kocsi felszerelését, kiderült, nincs műszaki leírás, tartalék izzókészlet, szivargyújtó, nem működik a légkondicionáló. A gumik állapota is sok kívánnivalót hagyott maga után. Kaptunk a kocsihoz egy paksaméta papírt is, közte öt példányban engedélyt arra, hogy Argentínába is átvigyük a járművet. A bérlés 51 napra összesen 1556 dollárba került. Chile területére teljeskörű biztosításunk volt, Argentínára viszont csak baleseti károkra szólt a biztosítás, lopáskárra, harmadik személynek okozott kárra nem.

A hegymászókat lebeszéltük arról, hogy velünk tartsanak. Elmondtuk, hogy mi nagyon lassan utazunk, minden érdekesnek tűnő helyen megállunk és végtelen ideig fényképezünk. Szerencsére találtak olyan autóbuszt, amellyel még aznap este odaértek a nem egészen 400 kilométerre fekvő Mendozába. Nekünk ehhez három napra volt szükségünk. Később e-mailben megüzenték nekünk, hogy szerencsésen visszatértek a hegyről, és egyiküknek a csúcsot is sikerült elérnie.

A repülőtéren váltottunk némi chilei pénzt; egy dollár 580 chilei pesót ér. Telefonáltunk haza, ittunk egy ásványvizet, vettünk egy Santiago-térképet, majd elindultunk Santiago belvárosa felé.

Santiagonak elővárosaival együtt valami négymillió lakosa van. Azok a városrészek azonban, amelyeken most keresztülhaladtunk, nem voltak nagyon zsúfoltak, de így sem volt kellemes ismeretlen autóval közlekedni bennük. Az útikönyvből kiválasztottunk magunknak egy szerény szállodát; ide mentünk az autóval. Itt kivettünk egy emeleteságyas szobát fejenként 7 dollárért. Ezt a szállodát főként az Izraelből érkező kispénzű utasok használják. A vendégek ingyenesen használhatják az Internetet is; itt láttam először izraeli levelezőprogramot, amelyiken jobbról balra lehetett írni. A szállodának van egy hangulatos belső udvara.

Szállásunk kívülről...
és belülről

Miután elfoglaltuk a szállásunkat, elindultunk a főtér felé. A főtér alig egy kilométerre volt. Mint a legtöbb latin-amerikai város, Santiago is négyzethálós alaprajzú, van egy négyszögletes főtere, a Plaza de Armas (Fegyverek tere), rajta a katedrálissal. Belvárosi sétánk fő célja az volt, hogy egy Patagónia madarait bemutató határozókönyvet vásároljunk. Ilyen könyvet nem kaptunk, de megtudtuk, hogy létezik, és egy bizonyos könyvesboltban, amelyik messze esik a városközponttól, meg is lehet kapni.

Santiago főtere

Hot dogot és sárgadinnyét vacsoráztunk. Az autót nem akartuk éjszakára az utcán hagyni, ezért kerestünk egy parkolóudvart, amely két saroknyira volt a szállodától. Sajnos, az utca a rossz irányban volt egyirányú, ezért egy teljes órán át keringtünk a városban, mire oda tudtunk jutni a parkolóudvarhoz. Közben be is zárt a parkoló. Kénytelenek voltunk parkolóházba vinni az autót, amelynek a szállása így többe került, mint a miénk.

Január 16. Reggel korán keltünk. Első tevékenységünkként egy órát keringtünk gyalogosan a parkolóház körül, mire sikerült felváltanunk a tízezerpesósunkat, hogy az automatánál kifizethessük a parkolási díjat. Odavittük a kocsit a szálloda elé, beraktuk a csomagjainkat, majd a Szeptember 11. sugárúton (az elnevezés Pinochet 1973-as hatalomátvételének dátumára utal) kimentünk Providencia városrészbe. Ez Santiago legmodernebb városnegyede, tele van húsz-harminc emeletes magasházakkal. Megtaláltuk a könyvesboltot, és megvettük a Patagónia madarait bemutató angol-spanyol kétnyelvű könyvet. Vettünk élelmiszert is (sonka, sajt, olajbogyó, kenyér), nem sokat, csak amennyi az országhatárig kell, és elindultunk észak felé.

Átkelés az Andokon

A várost elhagyva az első száz kilométert autópályán tettük meg, valami 2000 peso autópályadíjat fizettünk. Áthaladtunk egy több kilométer hosszú alagúton is. Los Andes kisváros közelében ért véget az autópálya, itt tankoltunk is. Chilében 480 peso körüli benzinárakkal találkoztunk. Kelet felé haladtunk tovább, lassan emelkedve egy völgyben. Lefényképeztünk egy spanyol jellegű templomocskát, egy tüskés bokrot. Később egy szerpentinúton felkígyóztunk a 2800 m magasan fekvő Laguna del Inca tavacskához. Itt észrevettem, hogy van egy probléma az egyik fényképezőgépemmel, olyankor is tovább lehet húzni a filmet, ha a legutóbbi továbbhúzás óta nem exponáltam. Ez azonban nem nagy baj, most már láttam a képeimet, és jól sikerültek, csak néhány fekete kocka maradt a filmen a hiba miatt.

Laguna del Inca

A tótól már nem volt messze a határ. Elég utálatosak a chilei-argentin határállomások, sok papírt kell kitölteni, látogatókártyát a személyes adatokkal és az úti cél megjelölésével, vámárunyilatkozatot a kocsi adataival és az összes fényképezőgép és objektív felsorolásával. A chileieknek az a mániájuk, hogy nem szabad friss élelmiszert bevinni az országba, nehogy behurcolják a gyümölcslegyet vagy a száj- és körömfájás kórokozóját. Mivel ők is tudják, hogy egy kiló alma becsempészése nemigen tekinthető főbenjáró bűnnek, minden beutazóval kitöltetnek egy okmányt, amiben eskü alatt kell nyilatkozni arról, van-e nálunk növényi vagy állati termék. Ezután már a törvény teljes szigorával sújthatnak le arra, aki hamisan esküdött. Általában egymástól sok kilométerre van a chilei és az argentin határállomás. Többnyire mindkét helyen ki kell szállni az autóból, be kell menni egy épületbe, és ott külön-külön odamenni a határőrhöz, a vámőrhöz és az élelmiszer-egészségügyi tisztviselőhöz.

A Santiagóból Mendozába vezető út eredetileg a 3800 méteres Libertadores (Felszabadítók) hágón vezetett át. A chileiek ma is gyakran emlegetik felszabadítójuk hősi nevét: Bernardo O'Higgins. A hágóban áll a Megváltó Krisztus (Cristo Redentor) riói mintára készült szobra, arccal Argentína felé. Az argentinok szerint azért, mert őket szeretni jobban, a chileiek szerint viszont azért, mert nem mert hátat fordítani a tolvaj természetű argentinoknak. Most 3200 méteres magasságban alagút vezet át a hágó alatt. A Krisztus-szobrot mi nem is láttuk, mert köd volt, és havas eső is esett.

A határellenőrzést a következőképpen oldották meg: a chilei oldalon régieurópai módra a kocsi ablakán kell kiadni az okmányokat. Tíz kilométerrel később, az alagút kijáratánál, ideadják az argentin bejelentőlapot, a vámárunyilatkozatot, továbbá egy okmányt, amit a határőrrel, a vámossal és az állategészségügyi tiszttel is le kell pecsételtetni, jelezve, hogy az ellenőrzés megtörtént. Újabb tíz kilométerre van az integrált ellenőrzési pont, ahol be kell hajtani egy nagy csarnokba, és autóval külön-külön odamenni a három tiszthez. Mivel senki sem állítja le a motort az ellenőrzés idejére, a csarnokban elviselhetetlen füst van; valóságos csoda, hogy a határőrök állandóan ebben dolgoznak és nem fulladnak meg. Innen még húsz kilométerre egy rendőrnek le kell adni az ellenőrzés megtörténtét igazoló okmányt. A határátkelés a mi esetünkben két és fél órát tartott, de legalább elállt közben az eső.

A hágó argentin oldalán az első falu Puente del Inca (Az inka hídja). A nevezetes híd egy természetes képződmény, hőforrások vizéből kicsapódó anyagokból jött létre, az egerszalóki és a pamukkalei képződményekhez hasonlít. A híd alatt van egy kis épület, ahol a hőforrások vizében meg lehet fürödni. Néhány hegymászó ismerősöm az Aconcagua megmászása után megfürdött itt, és színvonalas aktfotókat készítettek egymásról, mi azonban ezt nem tettük. A falu egy laktanyából, egy kocsmából, egy sor emléktárgyüzletből és néhány szegényes házból áll.

Puente del Inca
Kilátás a híd alól

A hegymászók, akik az Aconcagua meghódítására készülnek, itt szokták megkezdeni gyalogos útjukat. A nevezetes hegyet innen nem láttuk. Láttuk viszont azt a temetőt, ahol azok nyugszanak, akiket az Aconcaguán vagy a Tupungatón halálos baleset ért.

Amikor a temetőtől továbbindultunk, már sötét volt. Elmentünk Uspallatáig, annak közelében találtunk nyugalmas helyet, ahol felverhettük a sátrat.

Január 17. Hajnalban az Andok havas csúcsait fényképeztük. Az egyik csúcsról, amit láttunk, azt gondoltam, hogy személyesen az Aconcagua; de valószínűleg a Tambillo nevű, hatezer métert közelítő csúcs volt az.

Uspallatában (kiejtve "upazsáta") egy kocsmában váltottunk argentin pénzt (1 dollárért valami 2,60 argentin pesót adnak), és sonkás-sajtos melegszendvicset ettünk. Bejött a kocsmába egy férfi, akit először rendőrnek néztünk, azután rájöttünk, hogy SS-egyenruhát visel.

Mendoza körülbelül száz kilométerre van Uspallatától, tehát autóval a mi szerény tempónkban három óra. Úgy gondoltuk, hogy majd Mendozában veszünk ennivalót. Uspallatából Mendozába két útvonal vezet, az útikönyv szerint a Villavicenciót érintő északi útvonal a szebb, a térkép szerint ez jobban is van kiépítve, így errefelé indultunk. Uspallatát elhagyva láttuk utunk első Difunta Correa-szentélyét, amely körül nagy mennyiségű üres műanyag palack volt felhalmozva. Ilyent később is sokat láttunk. Itt jó minőségű, kőzúzalékkal borított úton haladtunk. Látványos hegyek közé jutottunk, a hegyeket alkotó vulkáni kőzetek színe méterről méterre változott, voltak fehér, vörös, zöld, lilás színű kövek.

Találkoztunk egy lánnyal, aki gyalog jött ki Uspallatából a színes hegyekhez. Elmondta, hogy a Hétszínű-hegyet keresi, feltételezte, hogy ez már az. Egy darabig fényképezgettük a színes hegyeket, azután felajánlottuk a lánynak, hogy visszavisszük a városba. Ő egyébként Svájcból jött, most szerzett tanítói oklevelet, és egy évig akar Latin-Amerikában utazgatni.

Uspallatából azután másodszor is nekiindultunk a színes hegyeknek. Kiderült, hogy a turistalátványosságnak kijelölt színes hegyek még kilométerekkel túl voltak azon a helyen, ahol a lánnyal találkoztunk. Ott még élénkebbek voltak a színek.

Amikor befejeztük a fényképezést, továbbmentünk Mendoza felé. Az út pedig fokozatosan egyre keskenyebb és rosszabb minőségű lett alattunk. Átkeltünk egy hágón. Abban reménykedtünk, hogy a hegy másik oldalán lefelé haladva majd ismét jobb úthoz érünk, de nem így történt. Több deciméter mély, hosszirányú árkok tagolták az utat, s ha a száraz patakmedreket kereszteztük, bizony nem volt könnyű a patakmedret megkülönböztetni az úttól. Visszafordulni pedig nem akaródzott, mert felfelé menni még rosszabb lett volna, meg abban is bíztunk, hogy már nem lehet hátra sok a rossz útból.

A változatosság kedvéért megjelent az úton a víz is egy több méter hosszú és az úttest teljes szélességét elfoglaló pocsolya képében. A pocsolya partján egy szamár levágott feje hevert. Ebbe a vízbe már nem mertünk belemenni az autóval, ezért az offroad megoldást választottuk, és a csenevész bokrokon keresztülgázolva kerültük ki a tavat. Azután találtunk egy forrást, körülötte zöld fákkal, valóságos kis oázis ezen a kopár hegyvidéken. Meronys mindjárt sátrat akart várni, én meg amellett voltam, hogy menjünk tovább, hogy ebből a rossz útból már ne maradjon másnap reggelre. A vitát az döntötte el az én javamra, hogy a forrás mellett egy döglött tehén hevert.

Döglött szamár...
és tehén

Ezután még egy pocsolyát offroad módszerrel kellett kikerülnünk. Később is nehéz logikai feladatot jelentett az, hogyan kerüljük ki az egyre mélyebbé és szélesebbé váló árkokat. Közben be is sötétedett. Végül megérkeztünk egy házhoz. A ház közelében egy terepjáró állt. Utasai elmondták, hogy ez nem a villavicenciói út, és ugyan elvezet Mendozáig, de még rosszabb lesz, és csak terepjáróval lehet rajta közlekedni. Nincs más megoldás, reggel vissza kell menni Uspallatába. Ők egyébként a Bahía Blanca-i egyetem geológusai.

A meredek szikla tövébe épült ház szegényes és piszkos volt, hátsó falát maga a szikla alkotta. Elmondtuk a kicsi, kövér, kopasz házigazdának, hogy eltévedtünk, ránk esteledett, szeretnénk itt megaludni. Gyorsan elmondtam, hogy persze van sátrunk is, nehogy a gazda még behívjon a házba.

Január 18. Korán reggel elindultunk felfelé az úton. Meronys meglepően könnyen megbirkózott az árkok rejtvényeivel. A pocsolyakerülésnél volt egy kisebb gond, meg kellett tolnom az autót, és a kipörgő kerék beterített fekete sárral. A pocsolya után azt hittem, túlvagyunk a nehezén. A döglött tehenet harsány "Nyugodj békében!" kiáltással üdvözöltem. Később azonban a kocsi alja fennakadt az úttest közepéből kiálló kőtömbön.

Hosszú és ötletes munkával, az emelőt is felhasználva, sikerült a kocsit hátrafelé letolni a szikláról. A követ kikerülni viszont se balról, se jobbról nem lehetett. Megpróbáltuk kiásni. Ásónk persze nem volt, de a puszta körmünkkel sikerült körbeásni. Akkor megjöttek a geológusok a terepjáróval. A követ, amelyet már csak a saját súlya tartott, négyen sem bírtuk kiemelni; végül is körberaktuk kisebb kövekkel, és így már át tudtunk hajtani rajta. Az út hátralevő nehézségein már könnyen úrrá lettünk, és kora délután megérkeztünk Uspallatába.

Uspallatában elmentünk egy étterembe, és marhasültet ettünk, előételnek empanadát, desszertnek pudingot (flan). Ebéd után harmadszor is elindultunk Mendoza felé, ezúttal már az aszfaltozott 1-es úton.

Mendoza elég nagy város, elővárosokkal együtt majdnem egymillió lakosa van. A központja meglepően szerény, kisvárosi jellegű, rendezett, sok a fa, a park. Ezen a vidéken általában is jellemző, hogy a települések tele vannak fákkal, azokon kívül viszont a szárazság miatt egyetlen fa sincs; ha fákat látunk, tudjuk, hogy városhoz közeledünk. Mendozában vettünk gázpalackot a főzőhöz, kenőcsöt a Meronys naptól megégett bőrére, alkoholt rovargyűjtéshez, hideg ennivalót (kenyér, sajt, kolbász), desztillált vizet arra az esetre, ha a hűtővizet kellene újratölteni, benzint a kocsiba.

A Pampák

Mendozából a 40-es főúton mentünk tovább. Ez az út több ezer kilométer hosszú, észak-déli irányban végigvezet az egész országon. Vannak aszfaltozott szakaszai (mint például ez a mendozai), de a burkolatlan szakaszok vannak többségben. Üdvözlöm a ceglédieket!

Az út mellett áll a fekete kereszt, amelyet egy csoda emlékére állítottak. A legenda szerint egy gazdag ember elküldte a szolgáját Chilébe, hogy ott hajtson be bizonyos adósságokat. Az adósok fizettek is. A szolga a tartalék ló által vitt csomagba tette a pénzt. Ezután rablókkal találkozott, akik megölték. Az értelmes állat azonban visszatalált a gazdag argentinhoz, aki így megkapta jogos járandóságát. Ő állíttatta a fekete keresztet. A kereszt ma népszerű zarándokhely, ahová a vallásos emberek különféle ajándékokat hoznak, a szokásos üres palackok helyett babákat, autó- és biciklialkatrészeket is. Megkérdeztünk egy helybelit, mi célt szolgálnak az Uspallatánál látott üres palackok, de itt nem ismerték ezt a szokást.

A Fekete Kereszt Mendoza mellett

Kezdett sötétedni. Próbáltunk eldugott helyet keresni a sátorozáshoz, de ezen a sűrűn lakott vidéken ez nem sikerült. Pareditas falucskánál azonban kiértünk a lakott vidékről. Az aszfaltút elkanyarodott San Rafael felé, s a 40-es út földútként ment tovább. A földút mellett sátoroztunk.

Január 19. Meronys reggel elmosakodta a desztillált víz egyik felét. A 40-es úton mentünk tovább dél felé. Ezt az utat időnként valami lánctalpas járművel szokták lesimítani, amitől iszonyatosan ráz. Találkoztunk egy elakadt autóval, amelyiknek felforrt a hűtővize, nekik adtuk a desztillált víz másik felét. Később láttunk egy döglött lovat.

Az út mellett áll a Diamantina vulkán. Egy darabon fel is mentünk a vulkánra vezető földúton, szép vulkáni bombákat láttunk, meg kaktuszokat is. Egy szép nagy darázs bejött az autóba; az alkoholos oldatban fejezte be földi pályafutását.

Később újra aszfaltos útra értünk. Meglátogattunk egy kiszáradt tavat, amelynek helyét vastag sóréteg borítja.

Ezen a szakaszon láttunk először chimangókat, ezzel a sólyomszerű dögevő madárral később is gyakran találkoztunk. Malargüéban tankoltunk, vettünk ennivalót, majd továbbmentünk a Llancanelo tóhoz. Útközben láttunk tinamut. Ez a szintén nagyon gyakori madár a fogolyhoz hasonlít, de van egy helyes kis bóbita a fején. A Llancanelo tó erősen kiszáradófélben van, vagy egy kilométert kell gyalogolni a tópartig a madártollakkal, vékony sóréteggel és elszórt haltetemekkel borított egykori tófenéken. A tavon láttunk flamingókat, sajnos elég messze voltak, és szép vörös naplementét is fényképezhettünk.

Január 20. Dél felé mentünk tovább egy földúton, amely nagyjából párhuzamos a 40-es úttal, de alig van rajta forgalom. Nem sokkal indulás után elszenvedtük az első defektet, a jobb hátsó kerék lyukadt ki. Feltettük helyette a pótkereket, és mentünk tovább. Érintettünk egy vadvédelmi területet, ahol először láttunk guanakókat. Ha valaki nem tudná, a guanakó a lámával és az alpakával együtt a teve dél-amerikai rokona, púpja nincs, hosszú lába, hosszú nyaka, nagy füle van, és olyan gyapja, mint a birkának. Elég könnyen fényképezhető állat, mert ötven méternyire bevárja az embert, és csak azután szalad el. Egy döglött guanakón fekete tollú, kopasz fejű pulykakeselyűk lakmároztak. Nandukat is láttunk. Az itt látható guanakóképek Patagónia különböző vidékeiről származnak.


Néhány szegényes tanyától eltekintve egész nap nem érintettünk lakott települést. Estefelé arra is rá kellett jönnünk, hogy a térkép nem ábrázolja a térséget valósághűen, és nem délkeletnek tartunk, amerre szeretnénk, hanem inkább délnyugatnak, az Andok hegyei felé. Már a naplementét és a vörös fénnyel megvilágított Payún vulkánt fényképeztük, amikor megjelent egy westernfilmbe illő külsejű férfi, magas, markáns arcú, ősz bajuszú, fején nagy kalappal, szürke lovon, három kutyával. Azt mondta, hogy ez magánterület, egy bánya területe, és azonnal menjünk be a bánya igazgatójához, aki beszélni akar velünk.

Egy kilométernyit mentünk a cowboy által megjelölt irányba, amikor körbekerített házakhoz értünk. Az udvaron középkorú, félmeztelen férfi locsolta a növényeket. Kiderült, hogy ő Eduardo, a bánya igazgatója és egyik tulajdonosa. Nagyon megörült érkezésünknek, mert ide ritkán vetődik idegen, és a legközelebbi szomszéd vagy ötven kilométerre lakik. Megkínált minket maté-teával: ezt tudvalevőleg úgy fogyasztják, hogy a teásbögrét telerakják teafűvel, forró vízzel feltöltik, és egy pipaszerű szűrőn keresztül szívják ki a folyadékot. A feltöltést addig ismételgetik, amíg meg nem unják. Beszámoltunk neki a defektről. Azt mondta, hogy bolondok vagyunk, amiért ezen az úton egyetlen pótkerékkel elindultunk, mi van, ha az is kilyukad? Megnézte a lyukas kereket, de sajnos tubeless gumi volt, ő pedig csak belsőt tud ragasztani.

Ebben a bányában épületek burkoláshoz használható követ fejtenek, szép fekete színű, gabbrónak nézem. Hogy ki dolgozik a bányában, rejtély, mert az igazgatón, a cowboyon, valamint utóbbi feleségén és kicsi gyerekén kívül mást nem láttam. Az igazgató házában több vendégszoba is volt. Megmutatta az egyik szobát, amelyhez fürdőszoba is járult, de sem a zuhany, sem a mosdókagyló nem volt rákötve a vízvezetékre. Mondtuk, hogy használni is szeretnénk ezeket az eszközöket, erre mutatott egy másik szobát, használható fürdőszobával. Ebben a szobában volt egy puska is. Eduardo elmondta, hogy ezzel a puskával szokott guanakóra és nandura vadászni. Persze a guanakóvadászathoz komolyabb fegyver kellene, de ha sikerül pontosan fejen találnia az állatot, az elég neki.

A legutóbb ledurrantott guanakó már elfogyott, ezért félig sült marhahúst ettünk, hozzá paradicsomot és sárgabarackot. Argentin vörösbort ittunk. Rendesen megmosakodtunk, rendes ágyban aludtunk.

Január 21. Eduardo meg akarta látogatni a szomszédait, ezért velünk együtt ő is kora reggel elindult a terepjárójával, és egy darabon együtt mentünk. Fontos dramaturgiai szabály, hogy ha egy jelenetben fegyver látható, akkor annak el is kell sülnie. Ezért egy helyen félreálltunk, és a puskával célba lőttünk fadarabokra, kavicsokra és az előző lőgyakorlatból maradt hialoklasztitokra. Azután Eduardo elmagyarázta, hol javíttathatjuk meg a gumit, és hogyan mehetünk tovább dél felé.

A gumijavításra Patas Morasban került sor: ez a település egy iskolából, egy orvosi rendelőből, egy rendőrőrsből, egy benzinkútból és egy gumijavítóból áll. Patas Moras a Colorado folyó partján áll. A folyó hídja a legutóbbi árvíz alkalmával összedőlt, és ugyanez történt a szomszédos híddal is. Ezért hatvan kilométert kellett menni nyugat felé a következő használható hídig. Útközben még egyszer találkoztunk Eduardóval. A híd magánterületen van, egy olajbányához tartozik, de Eduardo szerint a turistákat, ha udvariasan kérik, átengedik rajta. Így is történt, felírták az adatainkat, majd egy biztonsági őr ment előttünk terepjáróval a bányászati terület határáig, vagy húsz kilométeren át. Ennél a hídnál léptünk be Neuquén tartományba, azaz itt értük el Patagóniát.

Az első patagóniai település a vigasztalan képet nyújtó Rincón de los Sauces volt, itt tankoltunk és telefonáltunk. Akartunk enni is valamit, de a kocsmában a kiszolgáló nem volt elég értelmes, és amikor a különböző néven szereplő szendvicsek tartalmáról érdeklődtünk, csak az árakat tudta megmondani. A GPS alapján szomorúan állapítottuk meg, hogy bár 230 kilométert jöttünk reggel óta, légvonalban mindössze 60 kilométerre vagyunk Eduardo házától.

Vacsora reményében közelítettük meg a tartomány székhelyét, Neuquént. Meronys valamilyen furcsa okból nem itt, hanem a szomszédos városban, Cipolettiben akart vacsorázni, de végül mégis bementünk Neuquénbe. Cipolettit és Neuquént híd köti össze, ahol 0,65 peso (50 forint) hídpénzt kell fizetni. Neuquénben az éttermek este kilenckor nyitnak. Ettünk egy-egy nagy pizzát.

A Río Negro (Fekete-folyó) mentén mentünk tovább kelet felé. Ez már Río Negro tartomány területe. Az El Cuy felé vezető út mellett táboroztunk. Sátorhelykeresés közben elgázoltunk egy egeret.

Január 22. Megemlítendő, hogy Argentínában rengeteg rendőrt lehet látni. A városok szélén van állandó rendőrposzt, és ott gyakran megállítják az embert. De nem mérnek sebességet és nem is szondáztatnak, csak arra kíváncsiak, mennyi és milyen élelmiszer van a kocsiban.

Reggel esett az eső, de úgyis elég unalmas, sűrűn lakott vidéken haladtunk. Choel Choelében tankoltunk és vettünk ennivalót. A Río Negro hídjánál, ottanra már kiderült az idő, szép madarakat láttunk: fekete nyakú hattyút, szárcsákat, valamilyen kócsagot, és piros hasú pacsirtát.

Feketenyakú hattyú

Később láttuk az argentin vallásos építészet emlékeit: egy 1930-as évekbeli templomot, amelyet felesége emlékére építtetett egy földbirtokos, majd egy útmenti szentélyt autóronccsal stb. Ez utóbbi a híres argentin rabló, Antonio Gil emlékére van szentelve, ami azért fontos, mert utazásunkat többek között a Gil Bt. is támogatta.

Argentin templom
Tovább a 2. 3. 4. 5. 6. részre