Espolarte - Utazás - Útleírás - Patagónia - 3. rész

Patagóniai utazás

3. rész

Vissza az 1. 2. részre
Tovább a 4. 5. 6. részre

Kőerdők

Camaronestől jó aszfaltozott úton mentünk a 3-as főútig, majd azon Comodoro Rivadaviáig. Comodoro Rivadavia modern nagyváros, a térség legnagyobb városa, és a legdélebbi százezres város a Földön. Itt telefonáltunk, interneteztünk, vettünk ennivalót, ettünk fagylaltot (Argentínában nagyon jó kézműipari fagylaltok vannak). Meronys vett egy csavarhúzókészletet is. Benzint is vettünk.

Aszfaltozott úton mentünk Sarmientóig. Eddig mindenütt kellemetlenül meleg volt (kivéve sötétedés után), innentől inkább hideg volt. Azóta olvastam, hogy az egész dél-amerikai kontinensen itt mérték a legnagyobb hideget, mínusz 33 fokot. Sarmientótól északra, a kiszáradófélben levő Colhué Huapi tó partján sátoroztunk. Odajött a terület gazdája, kérdezte, mit akarunk; mondtuk, hogy csak egy éjszakát akarunk itt tölteni. Persze, maradjunk csak nyugodtan.

Január 29. Reggel az Ormechea megkövesedett erdőhöz mentünk. Itt is van valami belépődíj, de nem olyan sok, mint a pingvineknél. Kréta korú, megkövesedett fatörzsek fekszenek néhol, köztük ilyen fatörzsekből való szilánkok láthatók. Az igazi látnivalók nem is a fák, hanem maga a táj, rendkívül tagolt, badlandszerű lejtőkkel, vörös magaslatokkal.


Ugyanezen az úton visszamentünk Comodoro Rivadaviáig, majd a 3-as úton továbbmentünk délnek. Beléptünk Santa Cruz tartomány területére. Caleta Oliviában tankoltunk, és vettünk ennivalót. Ennek a városnak a nevezetessége az El Gorosito, egy olajmunkás monumentális szobra.

Következő úticélunk a másik, híresebb kőerdő volt, a nem túl fantáziadús nevű Monumento Natural Bosques Petrificados.

Kirúgtunk a hámból, és ezen az estén rendes kempingbe mentünk, ahol rendes asztal mellett ihattuk a matéteát. Fejenként 8 pesóba került a kemping, amelynek különleges tartozékai voltak egy 1930-as évekbeli teherautó és két puma maradványai.

Január 30. Reggel elmentünk a megkövesedett erdőkhöz. Az Ormechea kőerdővel ellentétben itt nincs belépti díj. Útközben rengeteg rókát láttunk.

Ez a kőerdő nincs összefüggésben az ormecheaival, jura korú, tehát idősebb annál, és itt nem mocsár öntötte el az erdőt, hanem vulkáni hamu temette be. Ez a vulkán ma már nem felismerhető, de egy fiatalabb, két csúcsú vulkán, a Madre e Hijo (Anya és fia) most is uralja a horizontot. Itt sokkal vastagabb megkövesedett fatörzsek vannak, mint a másik helyen, de a táj kevésbé drámai.


A kempingbe visszatérve lezuhanyoztam, és kimostam a ruháimat. Este nem tudtam zuhanyozni, mert mire Meronys visszajött a mosdóból, elaludtam; reggel meg sietni kellett a hajnali fényekhez. A zuhanyt nem tudtam elzárni, később láttam, amint valaki fogókkal és más szerszámokkal felszerelkezve ment a zuhanyozó felé.

A furcsa dióillatot már a kempingben éreztük, és találgattuk, honnan származhat. Harminc kilométerrel később rájöttünk, hogy bizony a motorból jön. A hűtőrács valamelyik nagy zökkenőnél kimozdult a helyéből, és a hűtővíz is elment a rendszerből. A nevezetes 3-as út szerencsére csak néhány száz méternyire volt, oda még elmentünk az autóval, és elkezdtünk integetni az arra haladó autóknak. Rögtön meg is állt egy óriási pótkocsis cementszállító jármű. A sofőr megnézte a hűtőt, látta, hogy ezen nem tud segíteni, és felajánlotta, hogy elvontat az 50 kilométerre levő szervízállomásig. Vontatókötele nem volt, de a kocsira ezt-azt felkötöztek, így találtunk egy kétméteres kötéldarabot. A sofőr talált még valami ócska szíjat; szemmel látható volt, hogy a legkisebb erőhatástól el fog szakadni. Ennek ellenére odakötöttük az autót a cementszállító mögé, úgy, hogy a két jármű között alig másfél méteres térköz volt, és megkezdtük reménytelennek látszó utunkat a szervíz felé.

Néhány perc múlva megjelent egy férfi egy kisteherautóval, amelynek platójára a szükségesnél sokkal több kötéllel volt felkötözve valami gép. Vadul integetett, hogy álljunk meg. Megálltunk; a fékezéstől rögtön el is szakadt a kötél. A férfi megnézte az autót, megállapította, hogy valahol ereszt a hűtő, feltöltötte a hűtőt csapvízzel, és azt mondta, hogy menjünk vissza Caleta Oliviába, mert rendes szervíz ott van legközelebb. Ha hirtelen emelkedni kezd a motor hőmérséklete, rögtön álljunk meg, és töltsük fel a hűtőt. Szolgáltatásaiért 50 pesót kért.

Caleta Oliviáig, a 200 kilométeres úton, hatszor vagy hétszer kellett újratöltenünk a hűtőt, és persze egyszer a vizeskannákat is. Jaramillo faluban, ahol szerencsére nem haramiák élnek, megnézettük a hűtőt egy szerelővel, aki azt ajánlotta, hogy forduljunk Andrade úrhoz Caleta Oliviában.

A városban megkerestük az Andrade-féle műhelyt, de kiderült, hogy ők a kipufogók javítására szakosodtak; a hűtők javítása a Pipo-műhely reszortja.

Sajnos, ott megtudtuk, hogy Pipo nem tudja megjavítani a hűtőt, ugyanis szabadságra ment. Találtunk még egy fékes műhelyt, végül pedig egy autófényezőt, ahol elvállalták a javítást. Pénteken, este nyolckor, nekiálltak a javításnak, és epoxigyantával megfoltozták a kilyukadt hűtőrácsot. Közben jót beszélgettünk, és végül a vacsorájukat is megosztották velünk, marhasültet ettünk paradicsommal és hagymával. Azután sült hurkával is kínáltak, de azt én már nem mertem felvállalni.

Fél tizenegykor üzemképes volt az autó. Caleta Olivia határában, egy eldugott helyen sátoroztunk.

Január 31. Reggel még visszamentünk a szerelőhöz, mert még valami szelepet ki kellett cserélni. A légkondicionálót is fel kellett volna tölteni, és ez sokba került volna, de mi nem kértük, hiszen a légkondi kezdettől fogva rossz volt. Az egész munkáért, a szeleppel együtt, 120 pesót fizettünk. Megnéztük az internetes postánkat, telefonáltunk, vettünk ennivalót, benzint, kötelet, majd egy szuszra lementünk a 300 kilométerre levő Puerto San Juliánba.

Puerto San Julián egy keskeny öböl partján fekszik. Úgy hirdetik a várost, mint a pingvinek és a delfinek fővárosát, és eredetileg úgy is terveztem, hogy majd innen megyünk ki Commerson-delfineket nézni. Mivel azonban erre már korábban sor került, csak egy fagylaltot ettünk, és mentünk tovább.

Az öböl másik oldalán bementünk egy mellékútra. Az út mellett vannak táblák, amelyek az itt előforduló állatokat ismertetik. Az is kiderült, hogy itt cápafogó-versenyeket szoktak rendezni. Sajnos, nem találkoztunk az érdekes állatokkal. Kiválasztottuk táborhelyünket, majd én egy darabon továbbmentem a tengerparton, és láttam néhány pingvint, de a fotózáshoz már sötét volt.

Február 1. Következő állomásunk Comandante Luis Piedra Buena volt, itt tankoltunk. Azután kimentünk a tengerpartra, Puerto Santa Cruz kikötőjébe. A kikötőben egy óriási kuvaiti tankhajó állt. Mit keres erre egy kuvaiti hajó, amikor itt is van olaj?

A kikötőtől egy óra gyaloglásra van Punta Quilla pingvintelepe. A korábban látottaktól eltérően itt nincs belépődíj, és nem is őrzik a telepet. Mindenki oda megy és azt csinál, amit akar. Pingvinek itt is hasonló tömegben vannak, mint Punta Tombónál. Nem menekülnek világgá, ha az ember a közelükbe megy, de a nyílt terepről behúzódnak a bokrok alá. A pingvineken kívül szép hosszú nyakú, fehér hasú kormoránok is láthatók. Szép a táj is. Aki pingvint akar fényképezni, annak Punta Quillát ajánlom.

Fiatal pingvin arcképe

Ezen az estén Coy Aike mellett, a tengerparton akartunk aludni. A tengerparthoz vezető út egy farm területén vezet keresztül, de a farm bejáratánál egy sovány, nagy szakállú, drogos kinézetű ember megengedte, hogy bemenjünk az útra. A tengerpartig nem tudtunk elmenni, olyan rossz volt az út.

Február 2. Coy Aike mellett láttunk először cauquén-ludakat. Nagyon szép madarak, a gúnár fehér-fekete, a tojó barna-fekete mintás. Délelőtt bementünk Río Gallegosba, Santa Cruz tartomány központjába. Tankoltunk, és ettünk egy-egy pizzát. Ezután a Tűzföld felé vettük utunkat.

Tűzföld

A Tűzföld a dél-amerikai partvidék legnagyobb szigete. Egy nyílegyenes vonal két részre osztja: keleti fele Argentínához, nyugati fele Chiléhez tartozik. A szigetet a kontinenstől elválasztó Magellán-szoros mindkét partja chilei terület, ezért a Tűzföldre tartóknak be kell lépniük Chilébe.

Río Gallegosból földút vezet az argentin határhoz. Az átkelőhely egy szerény dombvonulat tetején van, a neve Paso de Integración Austral (Déli integráció hágója). Környékén szép lávafolyásokat láttunk. A déli integráció, sajnos, még nem tart annyira előre, mint az európai, tehát alapesetben összesen öt sort kell leállnia az utazónak (argentin határőr, argentin vámos, chilei határőr, chilei vámos, állat- és növényegészségügy). A mi esetünk bonyolultabb volt, mert a Felszabadítók hágójánál csak három példányban töltöttük ki a vámárunyilatkozatot, így a chilei vámosnak már nem jutott belőle, anélkül pedig nem volt hajlandó beengedni az országba. Visszamentünk a határ argentin oldalára, ott még egyszer leálltam a sort a vámnál, és visszakértem a vámostól a vámárunyilatkozat hozzá került példányát. Különös, de hajlandó volt visszaadni. Így végül is bejutottunk Chilébe. A procedúra két és fél órába került.

A határ chilei oldalán már van aszfaltút. Punta Delgada kikötőjéből óránként jár komp a Tűzföldre. Sikerült feljutnunk az első kompra; az út húsz percig tartott, és összesen 10400 chilei pesóba (4000 forint) került.

A Tűzföld legészakibb része elég unalmas vidék, enyhén hullámos, kiszáradt füves puszta. Láttunk guanakókat, cauquén-ludakat, ibiszt. A szigeten az első település neve Cerro Sombrero (Kalap-csúcs), de egyetlen kalap formájú hegyet sem láttunk a környéken. Itt vettünk ennivalót, és telefonáltunk. A falu határában egy spanyol stílusú bika-óriásplakátot láttunk.

Cauquén-ludak

Cerro Sombrerónál elfogyott az aszfaltút, földúton zötyögtünk tovább. Birkanyájakat fényképeztünk. San Sebastián közelében sátoroztunk.

Február 3. Reggel a San Sebastián-i átkelőhelyen átmentünk Argentínába; ezúttal gyorsan ment az átkelés. A chilei és az argentin határállomás között 12 kilométer van.

Az argentin oldalon megint csak aszfaltozott út van, így gyorsan haladhattunk. Río Grande előtt meglátogattuk a szaléziánus missziót, amelyet egy Fagnano nevű pap alapított az 1890-es években. Az épület udvarán egy repülőgépet ábrázoló széljelzőt, ócska mezőgazdasági gépeket, egy cetkoponyát (ámbrás cetnek vélem), koporsókat és egy barátságos kutyát láttunk.

Río Grande, a Tűzföld legnagyobb városa, sivár, szeles hely; itt már a városban is alig vannak fák. Legfeltűnőbb nevezetessége a tengerpartot szegélyező emlékműsorozat, amely az 1982-es falklandi háború hőseire emlékeztet. Itt is és másutt is nagy táblák hirdetik: Las Malvinas son argentinas. A tűzföldi szobrászművészet másik fontos alkotása egy több méter hosszú pisztráng. Río Grandében ettünk egy pizzát, és vettünk élelmiszert a következő napokra.

Río Grandétól délre már látszanak Tűzföld déli részének havas hegyei, és ugyanakkor megjelennek a fák. Vagy húsz kilométeren keresztül csak csenevész, kiszáradófélben levőnek tűnő fákat láttunk, de később már szabályos erdő szegélyezte az utat. Ezek a fák a Tűzföld középső részét egészen barátságos vidékké teszik.


Tolhuinban tankoltunk; itt láttunk egy 1928-as Ford A-modellt is. Tolhuin közelében, az erdőben sátoroztunk. Itt vettük észre, hogy nem világít az egyik tompított izzó.

Február 4. Reggel lementünk a Fagnano-tó partjára. A Tűzföld legnagyobb tava a fentebb említett olasz papról kapta nevét. Nagyon szép a táj.

A Tolhuintól Ushuaia felé vezető utat, amelyen továbbmentünk, most aszfaltozzák. Az aszfalt nélküli szakaszokon hihetetlen a por, minden elhaladó jármű kilométeres porfelhőt húz maga után. A Garibaldi-hágóból fényképeztük a gyönyörű Lago Escondidót (Eldugott-tó).

A hágó déli oldalán érdekes, vizenyős völgyet találtunk, kiszáradt, csonka fákkal. Ez az egész vizenyős terület egy hódcsalád gátépítő munkájának eredménye. Láttuk a víz közepén álló hódvárat, és a fák csonkjain a hód rágásnyomait is megtaláltuk. A hódot magát azonban nem sikerült megpillantanunk. Meronys kérészlárvákat és más kezdetleges rovarokat gyűjtött. Innen nem mesze az út mellett egy vízkifolyót találtunk, ahol Meronys meg is fürdött.

Ushuaia környékén osztrák jellegű a táj. A hegyek teteje sziklás, hófoltokkal, néhol kisebb gleccserekkel, az alacsonyabb részeken erdők vannak. Fenyőfák errefelé nincsenek, az erdőket a Nothofagus családba tartozó lombos fák alkotják. Ezeket a fákat magyarul déli bükknek szokták nevezni.

Végül beértünk Ushuaiába, Argentin-Tűzföld fővárosába, amelyet az argentinok büszkén a világ legdélebbi városának neveznek (bár a chilei Puerto Williams még délebbre van). Ettem egy pizzát, Meronys egy marhasültet. A tengerpartot szép alkonyi fényben fényképeztük. Láttunk caranca-ludakat: a gúnár hófehér, a tojó majdnem teljesen fekete. Azt tapasztalom magamon, hogy alulbecsülöm a madarakat: a carancákat először kacsának, a kőerdők közelében látott coscoroba-hattyút libának néztem.

Ushuaiát a helybeliek büszkén a világ végének nevezik. Itt ér véget a híres 3-as út. A kilométertáblákon 3000-et meghaladó számok láthatók. Mi még világvégébb helyre vágytunk, ezért elindultunk a kelet felé vezető "j" jelű úton. Az út mellett, az erdőben sátoroztunk.

Február 5. A "j" út első szakasza szép erdőkön, sziklás hegyek tövében vezet. Az erdőben több helyen láttuk a hód munkájának nyomait, az általa elpusztított fákat és kialakított vizenyős ligeteket. Hódot most sem láttunk. Óvatos állat, tudja, hogy nem mindenki örül természetátalakító munkájának, és esetleg le is durrantanák, ha sokat mutogatná magát. (Mint ismeretes, a hód immunis a lézerfegyverekkel szemben, ezért vadászatánál nem is alkalmaznak ilyet).

Hódvár

Később szelídebbé vált a táj, az erdő helyét ritkás facsoportok vették át. A fák az állandó szél hatására furcsán, féloldalasan nőnek.

A Harberton-birtokon meglátogattuk a tengeri emlősöket bemutató múzeumot. Igen szép gyűjteményük van különféle bálnák, delfinek és fókák csontvázaiból és különböző megszárított szerveiből. A kiállított példányokat a Tűzföld partvidékén találták elpusztulva, vagy már csontváz formájában; nem is minden csontváz teljes.

Később láttunk egy törpegémet, majd caracarákat; ez utóbbiakat sikerült is fényképeznünk. A caracara egy fenyegető külsejű, de barátságos természetű ragadozó vagy inkább dögevő madár. Többféle caracara is van, az itt látottak a carancho nevű fajhoz tartoztak. A caranchóval és a kisebb termetű chimangóval másutt is gyakran találkoztunk.

Caracara (carancho)

Moat tanya közelében, egy romos raktárépületben sátoroztunk. Kijött a tanyáról egy fiatal fiú, mondta, hogy sátorozhatunk.

Ez volt az utazás legdélebbi pontja.

Február 6. Kevéssé eseménydús nap. Visszafelé jöttünk a "j" úton, és még egyszer megpróbáltuk jobb minőségben lefényképezni az előző nap látott témákat, de kevés sikerrel. Tolhuinban tankoltunk, ettünk szendvicset, empanadát, és különféle süteményeket. Az argentin cukrászművészet legáltalánosabban használt nyersanyaga a karamell.

Ezután az "a" jelű úton is kimentünk a tengerpartra. Szelíd, Bükk-fennsík-jellegű tájat láttunk, nagy tisztásokkal. A tengerparton egy megfeneklett hajó, a Desdemona rozsdásodott, körülötte carancák legelésztek békésen.


Caranca-ludak

A Tűzföld "szívébe" vezető "h" jelű út mellett táboroztunk.

Február 7. Reggel meglátogattuk a Yehuin-tavat. Meronysnak sikerült verekedő ibiszeket fényképeznie.

Río Grandéban vettünk csereizzót, és tankoltunk. A határ előtt Meronys másfél órás munkával ki is cserélte az izzót. A határátkelés könnyen ment. Az argentin és a chilei határállomás között találtunk egy döglött hódot, biztosan elgázolta valaki. Ebben az a furcsa, hogy a hódok az erdőben élnek, ez pedig egy teljesen kopár vidék. Különböző lehetetlen magyarázatokat találtunk ki a jelenségre.

A chilei oldalon, a vigasztalan földúton mentünk tovább. Estére a komphoz értünk. Rengeteg autó várakozott itt, köztük több birkaszállító teherautó. A birkáknak istentelen útjuk során vigaszt nyújthat az, hogy mind a két irányban közlekednek birkákkal teli teherautók. Az első kompra nem fértünk fel; a második hajóval, sötétben keltünk át a szoroson. Útközben láttuk a teleholdat a tengerből felkelni.

Vissza az 1. 2. részre
Tovább a 4. 5. 6. részre