Espolarte - Utazás - Útleírások - Patagónia - 4. rész

Patagóniai utazás

4. rész

Vissza az 1. 2. 3. részre
Tovább az 5. 6. részre

Chilei Patagónia

Punta Arenas felé mentünk tovább az aszfaltozott úton. Az autóforgalom és az állatvilág kölcsönhatásának egy érdekes példájával találkoztunk: úton két gyönyörű cauquén-lúd feküdt, mellettük kétméteres átmérőjű vértócsa, az egyik madár fejét több méteres távolságra találtuk meg. San Gregório közelében sátoroztunk.

Február 8. Reggel bementünk Punta Arenasba, Chile XII. tartományának (Magallanes) fővárosába. Vettünk ennivalót, többek között egy számunkra ismeretlen gyümölcsöt, amelynek semmi íze nem volt. Meglátogattunk egy jellegtelen templomot, ahol a kapu fölötti felirat szerint minden látogató teljes bűnbocsánatban részesülhet, de naponta csak egyszer. A város határában kibelezett hajóroncsokat láttunk.

Dél felé mentünk tovább a Bulnes-erődig. Ez egy 19. századi erődítmény, farönkökből épült házakkal, őrtornyokkal, egy kis templommal. Ez a dél-amerikai kontinens legdélebbi települése. Kimentünk a tengerpartra, egy fókát láttunk a tengerben úszkálni.

Fuerte Bulnes

Visszafelé menet nagy tömeget láttunk Punta Arenas határában. A Chile különböző vidékeiről érkezett lovasok a következőképpen mérték össze ügyességüket: a versenyző nyereg és kantár nélküli lovon menekül, két megfelelően felszerelt lovas üldözi. Ha utolérik, lerántják a lóról. Ha túlságosan gyorsan menekül, leesik. Aki legtovább jut leesés nélkül, az nyer.

Punta Arenasban tankoltunk, majd elindultunk észak felé. A tengerparton láttunk egy "monumentális szobrászati alkotást" (escultura monumental); hogy mit ábrázolt, nem tudjuk. További hajóroncsokat is láttunk. Villa Tehuelchesben "loptunk" egy tábla csokoládét és egy Torres del Paine-térképet. 4900 pesóba került volna, tízezressel fizettünk, és 10100 pesót adtak vissza. Puerto Nataleshez közel, egy szép ligetes helyen tankoltunk.

Február 9. Reggel bementünk Puerto Natalesbe (Karácsony-kikötő). Vettünk élelmiszert tervezett Torres del Paine-túránkhoz. Azután lementünk az Última Esperanza (Utolsó remény) öböl partjára fényképezni. Kicsit komor, fjordos jellegű tájat láttunk, a háttérben ragyogó gleccserekkel, az előtérben kormoránokkal.

Itt történt az, hogy Meronys leejtette az egyik fényképezőgépét. Nem tört össze, de az objektív szétesett. Megpróbálta maga megjavítani, közben engem elküldött pillanatragasztóért. Azután kerestünk egy fényképezőgép-szervízt. A szerelő azt mondta, hogy nagy szerencse, hogy itt történt a baj, mert Barilochétól a Horn-fokig ő az egyetlen, aki ilyesmihez ért. Ez dél körül volt; azt mondta, jöjjünk vissza este hatkor.

Addig elmentünk a Milodon-barlanghoz. Ez a barlang húsz kilométerre van a várostól. Egyetlen, óriási, széles bejáratú teremből áll. Akusztikáját a látogatók huhogással tesztelik. Soha nem hittem volna, hogy Cervantes és García Lorca nyelve ilyen primitív hangzású. Itt találták meg a 19. század végén a Milodon nevű óriáslajhár maradványait. A három és fél méter magasságú állat tízezer évvel ezelőtt élhetett, de a hidegben a tetem olyan jó állapotban őrződött meg, hogy a kutatók azt hitték, hogy csak nemrég pusztult el, és nekiláttak az eleven milodonok felkutatásának. Sajnos, nem találtak eleven állatokat. A milodonra vágyó amatőr állatfotósok kedvéért azonban a barlang bejáratánál felállítottak egy életnagyságú műanyag modellt. A környéken még más kisebb barlangok is vannak, meg egy Sillón del Diablo (Az ördög széke) nevű sziklaképződmény.

A Milodon-barlang belülről

Visszamentünk Puerto Natalesbe. Az objektív még nem volt készen, egy óra múlva kellett visszamenni érte, addig tankoltunk és a kikötőben fényképeztünk. Végül készen lett az objektív. Meronys megmutatta a szerelőnek kedvenc fotóalbumát, amelyben az ő legjobb képei is szerepeltek. A tengerparti tesztelésnél azonban kiderült, hogy az objektív nem lett tökéletes, nem lehet az élességet a végtelenre állítani. Még egyszer visszamentünk a szerelőhöz, még valamit bütykölt rajta, de az objektív ezután sem működött tökéletesen. Mint itthon kiderült, a gép mechanikája is megsérült.

Már sötét volt, amikor elindultunk a Torres del Paine felé. Az aszfaltút hamar elfogyott. Egy szemfüles nyúl megvárta, amíg az autóval a közvetlen közelébe érünk, és akkor átszaladt előttünk, majd, mivel elégedetlen volt az eredménnyel, visszafelé is nekiindult. Éreztem, hogy zökkent a kerék. Ezek után arra számítottunk, hogy egy döglött nyulat találunk a kocsi mögött, de az ügyes állat nyomtalanul eltűnt.

A Torres del Paine Nemzeti Park bejárata közelében sátoroztunk.

Torres del Paine

Február 10. Reggel bementünk a Torres del Paine Nemzeti Parkba. Ennek a parknak a központjában egy háromezer méter magas hegycsoport áll. A szlovákok szoktak azzal dicsekedni, hogy a Magas-Tátra a világ legkisebb terjedelmű magashegysége, de ennek a hegynek a kiterjedése valószínűleg kisebb a Tátráénál is. Jellegzetes körvonalaival bizonyára ez Chile legtöbbet fényképezett látnivalója. Ebben a nemzeti parkban régebben balrogok is éltek.

A részben felhőbe burkolózó hegyről az első fényképeket a Laguna Amarga (Keserű-tó) partjáról készítettük. Megkóstoltuk a tó vizét, de nem volt keserű, csak nagyon sós. A park bejáratánál guanakókkal találkoztunk, akik éppen egy sebes folyócskán keltek át. Láthatólag nagyon féltek az átkeléstől, így nem maradt erejük arra, hogy tőlünk is féljenek, tehát pár méterre meg tudtuk közelíteni őket.

Azután jelentkeztünk a parkőrségen, hogy gyalogtúrát szeretnénk tenni a parkban. Ehhez elvileg engedélyt kell kérni, ami a gyakorlatban abból áll, hogy befizetjük a fejenként 15 dollár körüli (nem naponta, hanem összesen) belépődíjat, megmutatjuk az útlevelünket, és felírják az adatainkat a nagykönyvbe. Sziklamászást is magába foglaló túra persze több bürokráciával jár, és többe is kerül.

Gyalogtúránkat a Las Torres turistaháznál kezdtük meg, a fotózások következtében délután kettőkor. Estig a Francia-völgy bejáratánál kialakított kempingig akartunk eljutni. A térkép szerint ezen az útszakaszon alig van szintkülönbség, az ösvény 100—200 méteres magaságban (ez a hegy alacsonyan kezdődik) vezet a szép svéd nevű Nordenskjöld-tó partján, csak egy helyen emelkedik 400 méterig. Valójában azonban az ösvény elég távol vezet a tóparttól, és sok, a hegyről lefutó kisebb hátat és völgyet keresztez, tehát sok szintkülönbséget kell leküzdeni. Lassan is haladtunk, az én vállam nehezen bírta a csomagot, ezért estig csak a Cuernos-kempingig jutottunk. Ez a kemping drága, 7 dollár fejenként. Fölötte emelkednek a Cuernos del Paine (Paine szarvai) nevű, jellegzetes alakú csúcsok. Alsó, meredek részük világossárga, tetejük sötét barnásvörös színű.

A kempingben egy izraeli házaspárral beszélgettünk, akik elmondták, hogy Izrael teljesen biztonságos ország, és majd egyszer látogassunk el oda is.

A kempingen belül van egy turistaház, étteremmel, fehér sapkás szakácsokkal, és hihetetlenül magas árakkal. Általában is elmondható, hogy a park az utazóközönség gazdag rétegét célozza meg. Aki ennyi meg annyi pénzt rászánt arra, hogy idáig eljöjjön, az többnyire arra is hajlandó költeni, hogy kőházban aludjon, meleg ételt egyen (drágán) és a csomagját öszvérekkel vagy serpákkal cipeltesse (olcsón). Senkit sem láttunk akkora zsákkal, mint a miénk, kivéve persze a teherhordókat.

Február 11. Reggel továbbmentünk nyugat felé. Magunk fölött láttuk a Cuernos del Paine hihetetlen alakú, de barátságos hangulatú csúcsait, előttünk pedig a hegység legmagasabb részét, a Paine Grandét. A csúcsot magát nem láttuk, mert felhőbe burkolózott, csak az alsóbb részeket, komor, ijesztő, fekete sziklafalakat, a lankásabb részeken gleccsereket. Néhány percenként félelmetes robajjal lezuhant egy-egy jégtömb.

Meronyssal nem igazodtunk egymáshoz, azt hittem, előttem van, és vártam, hogy majd bevár valahol; mint kiderült, mögöttem volt. Az Olasz-kempingnél (Campamento Italiano) kezdődik a Francia-völgy. Ennek a felső végénél van a Brit-kemping. Az ösvény elég meredek, de nem veszélyes, néhol kőről kőre kell lépni, egy helyen kötelet is tettek be, pedig anélkül is el lehet boldogulni. Nagyon szép kilátás myílt a Cuernos del Paine-re, és a környező Espada (Kard) és Fortaleza (Erőd) csúcsokra.

Azt terveztük, hogy felmegyünk a Brit-táborig, és estére visszamegyünk az Olasz-táborig. Közben Meronysszal kölcsönösen beazonosítottuk egymást, tudtam, hogy mögöttem van. Láttam, hogy sötétedésre nem lehet megjárni a visszautat, ezért visszafordultam. Hamarosan szembetalálkoztam Meronysszal, aki ragaszkodott hozzá, hogy továbbmenjünk a Brit-tábor felé. Ő is megcsinálta a fényképeit a jó kilátóhelyről. Azután ő is rájött, hogy ránk fog sötétedni, akkor visszafordultunk, sötétben értünk vissza az Olasz-táborhoz. Ott kempingeztünk, nem kellett fizetnünk semmit.

Február 12. Meronys azt találta ki, hogy ezen a napon vissza kell menni a Las Torres turistaházig, és onnan fel a Torres-táborig, amely az egész hegységnek nevet adó Torres del Paine csúcsok tövében van. Az eddigi tapasztalatok alapján biztos voltam abban, hogy ezt nem tudjuk egy nap alatt megcsinálni, de Meronys ragaszkodott hozzá.

Kora reggel indultunk. A Paine Grande most nem volt felhőben, gyönyörűen megsütötte a nap, és ebben a fényben egészen barátságos képet mutatott.

Visszafelé megtettük a február 11.-i délelőtti és a február 10.-i délutáni útszakaszt. Lemaradtam Meronys mögött. Este hatkor találkoztunk az Ascensio-völgy alsó végénél. Szusszal még sokáig bírtam volna, de nagyon fájt a vállam is, a lábam is, és azt mondtam Meronysnak, hogy nem tudok továbbmenni a Torres-tábor felé. Ne ezen vacakoljunk, mondta Meronys, hanem menjünk tovább. A Chilei-turistaháznál találkoztunk egy teherhordóval, akinek egy gyógyulófélben levő csúnya horzsolás volt az arcán, mert pár nappal előbb arcra esett a meredek ösvényen. Azt mondta, hogy innen a Torres-táborig már nagyon könnyű az út, teljesen vízszintes, és legfeljebb egy óra. Nem volt vízszintes az út, meredek emelkedők voltak benne, néhol lejtők is, egy helyen segítségül kötelet is elhelyeztek. Teljesen besötétedett. Másfél óra múlva Meronys is megelégelte a dolgot, letáboroztunk.

Február 13., péntek. Meronys reggel ötkor felkelt, és elindult felfelé, hogy hajnali fényben fotózhassa a Torres del Paine csúcsokat. Nekem ehhez nem volt lelkierőm, ehelyett tízig heverésztem a sátorban. Közben kiderült, hogy a sátrat az ösvényre állítottuk. Tíz órakor azután én is elindultam felfelé, csak a fotósfelszerelést vittem magammal, a sátrat és a hátizsákot otthagytam. Felfelé menet találkoztam Meronysszal, aki elmondta, hogy sikerült hajnali fényben fotóznia, és holnap reggel még egyszer itt akar fényképezni. Ez ellen nem volt ellenvetésem.

A Torres-tábortól a kilátópont felé nincs igazi ösvény. Egy törmeléklejtőn, kőről kőre lépve kell haladni. Rengeteg az ember. A kilátóponttól csodálatos a kilátás a csúcsokra, a csaknem ezerméteres függőleges sziklafalakra, alattuk a gleccserre és a szürkés vizű tavacskára. Érdemes volt feljönni idáig.

Meronysszal a sátornál találkoztam ismét. Közben ő találkozott egy természetvédelmi őrrel, és elmondta neki, hogy azért nem a kempingben sátoroztunk, mert ránk sötétedett, és nem tudtunk továbbmenni. Az őr megértette a dolgot, és eltekintett a büntetéstől. Lebontottuk a sátrat, elmentünk a Torres-táborba (25 perc), és ott sátrat vertünk. Az utazás során ezen a napon telt el a legkevesebb idő a sátorbontás és a sátorverés között.

Délután még egy rövidebb túrát tettünk: elmentünk a Japán-táborig. Szép volt az út, részben erdőben, részben a hihetetlen világoskék színű Ascensio-folyó partján haladtunk, egy szakaszon hatalmas kőtömbökön kellett járnunk. Az éjszakát a Torres-táborban töltöttük.

Február 14. Reggel Meronys még egyszer felment a kilátópontig; ide én már nem tartottam vele. Amikor visszaért, lebontottuk a sátrat, és a Chilei-turistaház érintésével lementünk az autóhoz.

Estefelé még a park területén mentünk tovább nyugat felé, autóval, a Nordenskjöld-tó déli partján. Esti fényben akartuk fényképezni a Cuernos del Paine jellegzetes sziluettjét.

A Pehoe-tó melletti, ingyenesen használható turistaházban szálltunk meg. A ház körül szelídített cauquén-ludak és bűzösborzok sétálgattak.

Február 15. Reggel sikerült megcsinálni a kötelező felvételeket a Paine Grande és a Cuernos del Paine fényben úszó csúcsairól. Azután elhagytuk a park területét. A kijáratnál senki sem volt kíváncsi ránk, a nyilvántartókönyvbe nem jegyezték be távozásunkat.

Gleccserek vidékén

Cerro Castillónál léptünk át Argentína területére. Elindultunk észak felé a nevezetes 40-es úton, amelyen aszfaltozott szakaszok és nagyon rossz, csupa gödör földutak váltogatták egymást.

Délután El Calafatéba értünk. Ez a városka egy vadon termő argentin gyümölcsről kapta a nevét. Ez a település fekszik a legközelebb a világhírű Perito Moreno-gleccserhez, ezért a városban minden a turistaforgalmat szolgálja. Megebédeltünk, én bécsi szeletet ettem sonkával és sajttal, telefonáltunk haza, vettünk ezt-azt a következő napokra. Azután továbbmentünk nyugat felé, a Perito Moreno-gleccserhez. A gleccser közelében, rendes kempingben sátoroztunk.

Február 16. Az Argentino-tó Argentína második legnagyobb tava. Keleti, széles része a patagóniai síkságon fekszik; nyugati, hegyek közé nyúló része sok keskeny ágból áll. A két-háromezer méter magas hegyvidéket összefüggő jégtakaró borítja, a 13000 négyzetkilométer területű Campo de Hielo Sur. Ez az Antarktisz és Grönland után a Föld harmadik legnagyobb belföldi jégtakarója. Az izlandiak is ezt állítják a Vatnajökull jégmezőről, de valójában ez az argentin-chilei jégmező a nagyobb. A jégmezőről gleccserek ereszkednek alá. Ezek körül talán a legnagyobb, de mindenképpen a legismertebb a Perito Moreno-gleccser.

Reggel kimentünk a gleccserhez. Valóban lenyűgöző látvány. A ködbe vesző hegyekből legalább három kilométer szélességben ereszkedik le a gleccser, a tó teljes szélességét elfoglalva. A jégfal valami ötven méter magas. Folyamatosan óriási jégtömbök omlanak le belőle a tóba, mi is láttunk egy ilyen omlást. A gleccser alakja óráról órára változik.

Időről időre megtörténik, hogy a gleccser annyira előrenyomul, hogy a tavat két részre osztja. Ekkor szintkülönbség keletkezik a tó két része között, egyre nő, és ennek hatására egyszer csak robbanásszerűen átszakad a két részt elválasztó gát. Erre a jelenségre 1988-ig átlag háromévenként sor került, azóta viszont egyszer sem, és sokan azt gondolták, hogy a globális felmelegedés miatt a gleccser többé nem is fog annyira előrenyomulni, hogy elzárja a tavat. Most azonban azt láttuk, hogy a gleccser elzárta a tavat; otthon hallottuk, hogy néhány héttel később a gátszakadás is bekövetkezett.

A gleccser környéke nagyon ki van építve, szálloda van, turistabuszok, kiépített kilátóteraszok, lépcsők. A fényképezést azonban az emberek szerencsére nem zavarták.

Összeraktuk a holminkat, és elindultunk El Calafate felé. Egy helyen körülbelül egy óra hosszat kellett várakoznunk, mert egy vízmosás vágta keresztül az utat. El Calafate után a 40-es úton mentünk tovább észak felé, kopár, vadregényes vidéken. Láttunk egy vízbe esett autót, azután egy elhagyatott fémkupolás épületet, amelynek nem tudtuk kitalálni a rendeltetését.

A Viedma-tó északi partján mentünk tovább El Chalténig. El Chaltén kicsi, rendezetlen település, szétszórt házakkal; szinte minden házban turistákat kiszolgáló üzlet működik. A falu határában, az ingyenesen használható hivatalos kempingben sátoroztunk.

Február 17. El Chaltén mellett két nevezetes hegycsúcs emelkedik, a 3441 méteres Monte Fitzroy és az alacsonyabb, de ezer méteres függőleges falakkal határolt és egy túlhajló sziklakalapban végződő Cerro Torre.

Szerettünk volna fényképeket készíteni a csúcsokról, de az idő nem volt szép. A Blanco-patak völgyében indultunk el a Monte Fitzroy felé. Láttuk a Piedras Blancas-gleccsert, és tudtuk, hogy ha szép idő lenne, a gleccservölgy fölött látszana a Fitzroy csúcsa is. Egy óra hosszat vártuk, hogy a csúcs kibontakozzon a felhőkből, akkor elkezdett esni az eső, ezért visszafordultunk. Mielőtt visszaértünk volna az autóhoz, elállt az eső, és halványan a csúcs is látszott, ezért visszamentünk a gleccser fölötti kilátóponthoz. Az idő nem lett jobb, sőt komolyan esni kezdett az eső; mire az autóhoz értünk, teljesen átáztunk. A Cerro Torre lefényképezésével már nem is kísérleteztünk.

Monte Fitzroy

El Chalténben tankoltunk. Száz kilométerrel később, Tres Lagosban megint megtankoltunk, mert tudtuk, hogy több száz kilométeren át nem lesz újabb benzinkút. Vettünk élelmiszert is. A 40-es úton mentünk tovább észak felé, amíg be nem sötétedett. A Cardiel-tó partján sátoroztunk.

Táj a Cardiel-tó közelében

Február 18. A 40-es úton mentünk észak felé, száraz, kopár, vadregényes tájon. Egyszer megpróbáltunk lefényképezni egy ragadozó madarat. Bajo Caracolesben lett volna lehetőségünk tankolni, de nem éltünk vele.

Bajo Caracolestől negyven kilométerre, egy vulkáni kőzetekbe bevágódott kanyonszerű völgyben van a Cueva de las Manos, azaz a Kezek barlangja. Tulajdonképpen nem egyetlen barlangról van szó, hanem a völgy oldalában sorakozó sok kicsi barlangról; ezekben a barlangokban és a köztük levő sziklafalakon is indiánok által készített sziklafestmények láthatók. A völgyet idegenvezetővel lehet látogatni.

A sziklarajzok fejlődésében három időszakot szoktak megkülönböztetni. Az első korszak jellemző témája a kéz volt. A művészek a sziklafalhoz nyomták kezüket, és körülkenték festékkel, így a kezek negatívban láthatók. Ebből az időszakból élénk vadászjelenetek is fennmaradtak. A második korszakban főleg állatokat ábrázoltak, de ekkor már nem voltak képesek a mozgás érzékeltetésére, a képeken csak mozdulatlan állatfigurák (guanakó és nandu) láthatók. Láttunk egy olyan guanakófigurát, amelynek csaknem méteres törzse, hosszú, vékony nyaka, ujjbegynyi feje és pálcikaszerű, rövid lábai voltak. A harmadik korszakból geometriai alakzatok maradtak fenn, amelyeknek a jelentését ezidáig nem is sikerült megfejteni. A legfiatalabb sziklarajzok 1300 évesek. A barlangokat sokáig birkakarámként használták, ezért ott 20. századi fosszíliaként több évtizedes birkabogyókat lehet találni.


Az itt dolgozókkal történt beszélgetések nyomán úgy döntöttünk, hogy Perito Morenóból nem a 40-es úton megyünk tovább Esquel és a Nahuel Huapí nemzeti park felé, hanem átmegyünk Chilébe, és a Camino Australon megyünk Chaiténig, onnan pedig komppal átmegyünk a Chiloé-szigetre.

Amikor elértük Perito Moreno helységnévtábláját, elfogyott a benzinünk. Végigtoltuk az autót a város főutcáján. Segítőkész helybeliek jöttek az autót betolni, de megmagyaráztuk, hogy ez nem fog sikerülni. Végül is elértük a benzinkutat. Tankolás után elmentünk egy étterembe, és ettünk egy-egy bécsi szeletet sonkával és sajttal; de ez itt nem volt olyan jó, mint El Calafatéban, mert nagyon fokhagymás volt.

Megjegyzés: Perito Moreno az előző századforduló táján aktív földrajztudós volt, az ő indítványára hozták létre Argentína első nemzeti parkját, a Nahuel Huapít. Az ő nevét viseli ez a város, a korábban meglátogatott gleccser, egy nemzeti park és több hegycsúcs is. Ezek kölcsönösen több száz kilométerre vannak egymástól (a Perito Moreno gleccser a Los Glaciares nemzeti parkban, El Calafate város közelében van például).

Perito Moreno város mellett van a Lago Buenos Aires, Argentína legnagyobb tava; Dél-Amerika tavai közül csak a Titicaca-tó nagyobb nála. Chilébe is átnyúlik, az ottani neve Lago General Carrera. Este a tó partján sátoroztunk.

Február 19. Reggel kiderült, hogy ismét kilyukadt az autó jobb hátsó kereke, sőt ezúttal végig is hasadt a gumiabroncs. Felraktuk a pótkereket, azután Meronyst hátrahagyva visszamentem Perito Morenóba, és vettem egy új gumiabroncsot, drágán. Meronys közben kimosta az összes gúnyáját a tóban.

Az új gumival aszfaltúton mentünk a chilei határ mellett épült Los Antiguosig. Egyszer egy argentin kiadványban szereplő térképen Los Antiguos véletlenül a határ chilei oldalán szerepelt, ezért az összes példányt be kellett zúzni. 1991-ben a Hudson vulkán kitörése nyomán vastag hamuréteg fedte be a várost és a határ chilei oldalán fekvő Chile Chicót. Halálos áldozatok ugyan nem voltak, és az épületek sem pusztultak el, de három éven keresztül semmi sem termett a határban. A város közelében, a chilei oldalon látható is egy vulkán, de a térképek szerint a Hudson vulkán nem itt, hanem vagy száz kilométerre északnyugatra, mélyen bent Chilében van.

Los Antiguosban megnéztük az internetes postafiókjainkat, február 22-re foglaltunk helyet a Chaitén-Castro kompra, majd átkeltünk a határon Chilébe. Chile Chicóban vettünk élelmiszert.

Vissza az 1. 2. 3. részre
Tovább az 5. 6. részre