Espolarte - Utazás - Útleírások - Patagónia - 5. rész

Patagóniai utazás

5. rész

Vissza az 1. 2. 3. 4. részre
Tovább a 6. részre

Camino Austral

A chilei oldalon nincs aszfaltút, csak keskeny, kanyargós meredek földút. A táj színei is változnak, a száraz argentin tájak sárgái helyett egyre inkább a zöld kerül előtérbe, mégpedig a kelleténél nagyobb mértékben. A zöld sziklákkal ugyan nincs problémánk, de a tavak valószínűleg a közeli aranybánya működésének köszönhetik zöld színüket. Lehet, hogy hamarosan az erdélyi Verespatakot is Zöldpataknak fogják hívni?

El Maitennél értük el Chile híres déli országútját, a Camino Australt. Ez az út a ma is élő egykori chilei diktátor, Augusto Pinochet Ugarte életművének talán legfontosabb darabja. (Pinochet egy 1999-ben Magyarországon végzett közvéleménykutatás szerint a 20. század történelmének ötödik legnegatívabb alakja, lemaradva Hitler, Sztálin, Ceausescu és Milosevics mögött, de megelőzve Mussolinit és Szaddam Husszeint). A tábornok úgy gondolta, hogy Dél-Chile ritkán lakott vidékeit be kell népesíteni, különben egy idegen hatalom esetleg elbirtokolhatja azokat. Ennek érdekében utat kell építeni Puerto Montt és a tőle légvonalban ezer kilométerre fekvő Puerto Natales között. Az út északi kétharmad része el is készült, arra azonban nincs sok remény, hogy a hiányzó egyharmad valaha is megépülne. Az északi szakaszon se lehet néhány óra alatt végigszáguldani, egyrészt, mert aszfaltozásra csak Coyhaique közvetlen környékén jutott pénz, másrészt, mert néhány fontos híd nem épült meg, kompra kell szállni, a kompok pedig ritkán közlekednek, és drágák is.

El Maiten közelében, a Lago General Carrera nyugati végénél sátoroztunk.

Február 20. Továbbmentünk észak felé a Camino Australon. Puerto Río Tranquilo látványossága a térkép szerint a márvány katedrális. Tudtuk korábbról, hogy a térképen szereplő látványosságok kiválogatása felületesen történt, a Caleta Olivia-i olajmunkás-szobrot például a térkép a Perito Moreno-gleccserrel vagy a Punta Tombo-i pingvinteleppel azonos rangú látványosságként tünteti fel. Így nem lepődtünk meg, amikor az útmenti tábla jelezte, hogy itt kell letérni a márvány kápolna felé. Az út meredeken lefelé vezetett, egészen a tó partjáig; a kápolnáig komppal kellett volna továbbmenni. Nem vártuk meg a kompot, hanem visszafordultunk. A meredek, kavicsos úton azonban nem bírt felmenni az autó.

Kimentünk a főútra segítséget kérni. Mindjárt megjelent két óriási sárga munkagép. Szívesen segítettek volna, de a keskeny úton nem tudtak volna megfordulni. Ezután egy katonai terepjáró jött, benne két tiszttel. Lejöttek az autóhoz, próbálták kihúzni, a kötél azonban elszakadt. Végül hátramenetben, a csörlővel vontatták fel az autót a meredek szakaszon. Fizetséget nem kértek, csupán az volt a kérésük, tegyük közzé: a chilei hadsereg barátságos és segítőkész a külföldiekkel szemben.

A Camino Austral változatos, hegyvidéki tájon vezetett. Eleinte még láttuk a General Carrera-tavat, később havas csúcsokat, vízeséseket, dús erdőket láttunk. Láttuk a hófödte állítólagos Hudson-vulkánt (jobb alsó kép), majd a sötét, fenyegető alakú Cerro Castillo csúcsot is.


Képek a Camino Australról

A hegy tövében épült faluban, Villa Cerro Castillóban nem volt benzinkút. Innentől kezdve aszfaltozott úton haladhattunk Coyhaiquéig. Kevés volt a benzinünk, ezért úgy mentünk, hogy a lejtős szakaszokon leállítottuk a motort. Ezúttal kitartott a benzin. A szokásos négyzethálós helyett ötszöges alaprajzú Coyhaiquében tankoltunk, és vettünk élelmiszert.

Módosítottuk útitervünket: mivel a komp drága, nem megyünk Chaiténből komppal a Chiloé-szigetre, hanem visszamegyünk Argentínába, ott megnézzük a Los Alerces és a Nahuel Huapí nemzeti parkokat, majd eredeti terveinknek megfelelően a Pajaritos-hágón át térünk vissza Chilébe.

Villa Ortega faluban a temetőt fényképeztük. Ezután ismét kifogyott alólunk az aszfaltút, földúton mentünk tovább. Egy kis tó mellett sátoroztunk, ezúttal egy haltenyésztő pár társaságában, akik horgászni voltak itt.

Február 21. Nem sokkal indulás után elértük a Queulat nemzeti parkot. A park alacsonyabb részeit, így az út környékét dús mérsékelt övi esőerdő borítja, míg a magasabb hegyeket állandó jégtakaró fedi. Valóban gyönyörű látványt nyújtott a buja erdő és fölötte, nem is sokkal magasabban, a kékes színű gleccserek. Láttuk a Salto del Condor-vízesést is. A csodálatos vidék élvezetét némileg beárnyékolta az, hogy ismét defektet kaptunk, ezúttal a bal első kerék lyukadt ki.

Egy útmenti forrásnál megtöltöttük az egyik ötliteres ballont az ott fakadó, erdélyies ízvilágú borvízzel. Valóban nagyon jóízű, vasas-szénsavas víz volt ez, de néhány nappal későbbre már kiábrándítóan rossz íze lett.

A Queulat nemzeti park fő nevezetessége a függőgleccser (Ventisquero colgante). Belépődíj van. Kisebb túrát tettünk addig a pontig, ahonnan jó kilátás nyílik a gleccserre. Érdekes volt a kilátóhoz vezető őserdei ösvény is; útközben hatalmas termetű, fémes színezetű szarvasbogarakat láttunk. A függőgleccser lenyűgöző látvány: több száz méteres magasságból néhány percenként nagy robajjal zuhannak le a hatalmas jégtömbök, majd a zuhanás után újabb gleccserré állnak össze.


A túra után bementünk a közeli kisvárosba, Puerto Puyuguapiba. Megkerestük a város egyetlen autószerelőjét, aki azonban nem nagyon akart a mi defektünkkel foglalkozni, mert egy másik autót kellett megjavítania, amelyikből az olaj folyt. Hosszas erősködés után mégis hajlandó volt megjavítani a gumit, nem is kért sokat. Vettünk benzint is. A várostól északra, egy ingyenesen használható kijelölt kempinghelyen sátoroztunk.

Február 22. Továbbmentünk észak felé a Camino Australon; átértünk Los Lagos (X.) tartomány területére. A táj hegyvidéki, növényzetben dús jellege nem változott. Az argentin határt a Futaleufú-völgyön keresztül közelítettük meg. Az átkelés gyorsan ment.

Az Argentin-tóvidék

Bementünk Trevelínbe, ebbe a nyolcszöges alaprajzú, walesi eredetű városba. Sikerült Magyarországra telefonálnunk, de sem ebédelni, sem ennivalót vásárolni nem tudtunk, mert vasárnap volt, és azt itt komolyan veszik. Bementünk a szomszédos, nagyobb városba, Esquelbe is, de ott is minden zárva volt. Végül a benzinkútnál tudtunk enni pizzát és bécsi szeletet.

Ebéd után felkerestük a Los Alerces nemzeti parkot, amelynek fő nevezetessége az alercefa. Ezt a hosszú életű és óriási nagyra növő fát mi nem tudnánk megkülönböztetni a minden magyarországi kertben látható tujáktól és hamisciprusoktól. A legnagyobb fákat nem is láttuk, mert azokhoz csak hajóval vagy hosszú gyalogtúrával lehet eljutni. De láttunk szép tavakat, köztük a szép nevű Futalaufquén-tavat, sűrű alerceerdőket, és egy szép vízesést is. A Rivadavia-tó partján, az ingyenes kempingben sátoroztunk. Éjszaka megfürödtem a tóban.


Alercefa és levele

Február 23. Nem sokkal indulás előtt kiértünk az aszfaltozott 259-es útra; nagyon jó érzés volt végre rendes úton, óránként nyolcvan-száz kilométeres sebességgel közlekedni. Meglátogattuk a Lago Puelo nemzeti parkot (a belépődíjat nem fizettük meg), ahol egy szép kis tavat láttunk, a háttérben magas hegyekkel, sajnos elég párás volt az idő.

El Bolsónban (a Gyűrűk Ura spanyol fordításában így hívják a Zsákosokat) tankoltunk, és vettünk élelmiszert is.

Villa Mascardi falunál értük el a legrégebbi argentin nemzeti park, a Nahuel Huapí területét. Belépődíj van, de aki csak a műúton akar közlekedni, vagy a városokat akarja meglátogatni, annak nem kell fizetnie. Mi azonban tettünk egy kitérőt nyugat felé, a Tronador vulkán lábához. Az ide vezető úton a nap egyes szakaszaiban csak felfelé, máskor csak lefelé szabad közlekedni. Nekünk szerencsénk volt, mert nem kellett várakoznunk. Az útról láttuk a 3500 méter magas, szabálytalan formájú, jég borította vulkánt; szép bazaltorgonákat is láttunk. Az út végénél felkerestük a Fekete-gleccsert: a vulkán oldalán leereszkedő gleccser magára szedi a laza vulkáni anyagokat, ezért a jég szinte teljesen feketévé válik. A gleccser végénél fekete jégtömbök úszkálnak a szürkés színű vízben. Láttuk az Ördög torka (Garganta del Diablo) nevű vízesést is.

Mire kiértünk az aszfaltútra, besötétedett. Sötétben mentünk keresztül a zsúfolt és áttekinthetetlen közlekedésű városon, San Carlos de Barilochén. Barilochétól keletre, a változatosság kedvéért Perito Moreno nevet viselő falucska közelében sátoroztunk; nagyon nehezen találtunk sátorhelyet, ami azért is kellemetlen volt, mert tudtam, hogy minél tovább keresgélünk, másnap annál korábban kell felkelnünk, hogy hajnali fényben fényképezhessük a Nahuel Huapí tavat.

Február 24. Korán indultunk, keresztülmentünk a hajnali Barilochén, és elindultunk a Llao-Llao felé vezető aszfaltozott úton. Amire nem számítottunk: a Nahuel Huapí tó déli partja az ország első számú vízparti üdülőhelye (ezzel szemben a tengerparton egyetlen villát sem láttunk), a tópart összefüggően be van építve, és lehetetlen lejutni a partra. Csak Llao-Llaón túl tudtunk lemenni a partra, és emberi építményeket nem tartalmazó fényképeket csinálni, de akkor már túl voltunk a hajnali fényeken.

Nem sokkal továbbindulás után a kelleténél nagyobb sebességgel próbáltunk bevenni egy balkanyart, néhányat szlalomoztunk az úton, majd jobboldalt lementünk az útról a fák közé, nekimentünk egy combvastagságú fának, és felborultunk.

Mint azt hamar megállapítottuk, mindketten éltünk, sőt nem is találtunk magunkon semmilyen sérülést. Meronys valószínűtlenül magas hangon káromkodott; én mogorva hangon mondtam, hogy próbáljunk kimászni, mielőtt kigyullad az autó. Sikerült kinyitnunk a felső ajtót, és kimászni rajta. Közben rácsapódott az ajtó a jobb kezemre, és vagy egy hétig fájt a középső ujjam, Meronys is fájlalta az egyik kezét, de más bajunk nem történt.

Biztos voltam abban, hogy ezzel az oldalán fekvő autóval többé nem fogunk tudni továbbmenni, és már azon gondolkoztam, hogyan találok újabb útitársakat az utazás következő kiadásához. Meronys azonban körbejárta az autót, és látta, hogy a motorblokk sértetlen, nincs látható baja a futóműnek sem, csak a lökhárító szakadt le, és a jobb hátsó ajtó üvege tört ki. Kiszedtük a fényképezőgépeket, és láttuk, hogy azoknak sem esett bajuk. Közben minden arra járó megállt, kérdezték, mi történt, élünk-e, van-e még valaki a kocsiban stb. Mondtuk, hogy hívják a rendőrséget, mentőkre nincs szükségünk.

Hamarosan kijött két rendőr. Elmondtuk nekik, mi történt. Közös erővel megpróbáltuk a kerekeire állítani az autót, ami nem sikerült tökéletesen, mert a kocsi bal oldala továbbra is egy fának támaszkodott. A rendőrök hívtak egy daruskocsit Barilochéből, és azt mondták, hogy mihelyt tudunk, menjünk be a Llao-Llao-i rendőrőrsre felvenni a jegyzőkönyvet.

Nem sokkal később megjött a daruskocsi is. Daruval felemelték a kocsi elejét, és felvontatták az útra. Megállapították, hogy a kocsi üzemképes, működik a fék is, tehát tovább lehet vele menni. Visszaszerelték a leszakadt lökhárítót is. 150 argentin pesót (12000 Ft) fizettünk a mentésért. Felajánlották, hogy másik 150 pesóért bevontatnak minket Barilochébe, de erre nem tartottunk igényt.

Az autó jobb oldala elég drámaian nézett ki, hiányzott az üveg a jobb hátsó ajtóból, a jobb első ajtót pedig nem lehetett többé kinyitni. A hiányzó üveg később is sok gondot okozott, nagy szél volt bent, beesett az eső, nem lehetett az autót biztonságosan lezárni, ezért egyikőnknek mindig mellette kellett lennie. Próbáltuk beragasztani kartonpapírral, de akkor meg nem láttunk ki rendesen. Megmaradt viszont az összes lámpa és az összes tükör.

Llao-Llaóban csak az egyik rendőrünket találtuk meg, de ő azt mondta, hogy csak a társa jogosult kiállítani a jegyzőkönyvet. Jöjjünk vissza délután, vagy próbálkozzunk Barilochében.

Bementünk San Carlos de Barilochébe. Az alpesi stílusban épült főtéren megtaláltuk a rendőrkapitányságot, de ott azt mondták, hogy jöjjünk vissza másnap reggel.

Telefonáltunk Magyarországra, és elmondtuk, mi történt. Felhívtuk az autó tulajdonosait is. Meronys tárgyalt velük, és meggyőzte őket, hogy a törött autóval is biztonságosan folytatni tudjuk az utat. A javítási költségekre 620 dollárt vontak le a számlánkról.

Még egyszer megpróbálkoztunk a Llao-Llao-i rendőrőrssel, de ezúttal sem volt ott senki, aki ki tudta volna állítani a jegyzőkönyvet, amire pedig feltétlenül szükségünk volt. Végül Llao-Llao és Bariloche között találtunk még egy rendőrőrsöt, ahol végre felvették a jegyzőkönyvet.

A Nahuel Huapí tó északi partján mentünk tovább. Villa Angostura közelében, az ingyenes kijelölt kempinghelyen sátoroztunk.

Február 25. Villa Angosturában tankoltunk, és ellenőriztettük a gumikat egy süketnéma szerelővel. A benzinkutas hívta fel a figyelmünket arra, hogy csöpög az olajunk. Elvittük a kocsit egy komolyabb szerelőműhelybe, szerencsére csak a sebváltóműből folyt az olaj. Mialatt a javításra vártunk, Meronys mindenáron étterembe akart menni, de mivel csak délelőtt tíz óra volt, sehol sem kaphattunk ebédet. Ezért aztán vettünk több mint egy kiló rendkívül tömény süteményt, amit ott helyben el is fogyasztottunk. A műhelyben hosszabban beszélgettünk egy helybeli férfival, aki olasz származású, most akar Olaszországba áttelepülni (mert az olasz státustörvény ezt lehetővé teszi). Azt mondta, hogy Chile sokkal kevésbé szép ország, mint Argentína, sokkal több szemét van az utcán (mi nem tapasztaltunk ilyen különbséget), és csupa indián és mesztic lakik ott. Neki mapuche felesége van. A mapuche nők hűségesek, családszeretőek, de nem szépek.

A kijavított autóval a chilei határ felé vettük az irányt. Aszfaltút vezet a határhoz, egy szakaszon még csak most aszfaltoznak. Az összes közül itt volt a legnagyobb távolság az argentin és a chilei határállomás között, legalább harminc kilométer, talán negyven is. A határállomás hivatalosan a Cardenal Samoré nevet viseli, de mindenki csak Pajaritos (Madárkák) néven emlegeti. Ezúttal átnézték a csomagjainkat, nincs-e nálunk élelmiszer, talán a törött ajtók miatt voltunk gyanúsak.

Utazás Chiloé szigetére

Érintettük a Puyehue nemzeti parkot, ahol érdekes vulkáni képződmények vannak. Most azonban esős idő volt, ezért úgy döntöttünk, hogy később, szebb időben még visszajövünk ide. Entre Lagos mellett vettünk házi sajtot. Bementünk a zsúfolt Osorno városba, ott vettünk élelmiszert.

Osornóból autópályán mentünk tovább Chiloé felé. A chilei autópályán fizetni kell, körülbelül 100 kilométerenként 1500 pesót (600 Ft). Az autópálya nem egészen olyan, mint idehaza: egy-két kilométerenként vannak lehajtóhelyek, gyakorlatilag minden tanyához külön-külön le lehet menni, vannak a pályán buszmegállók, lehet találkozni kerékpárossal, sőt kocogóval is. Egy összevissza hadonászó bolonddal is találkoztunk. Az autópályáról láthattuk a hóborította Osorno vulkánt és az alacsonyabb, komor Calbuco vulkánt is. Puerto Monttnál végetért az autópálya, innen rendes aszfaltúton mentünk tovább.

Pargua faluból járnak a kompok Chiloé szigetére. Néhány percet kellett csak várnunk, amíg felállhattunk a kompra. Az út félóra hosszat tartott, és 7000 pesóba került.

Chacaónál léptünk a szigetre. Mivel már sötét volt, elkezdtünk sátorhelyet keresni. Az eddig érintett tájakhoz képest azonban ez a vidék elég sűrűn lakott, nehéz elhagyatott helyet találni. Végül is egy autóbuszváróban vertünk sátrat.

Február 26. Találomra elindultunk dél felé. Egy Huelden nevű halászfalunál elkezdtünk hajókat és madarakat fényképezni. Azután egy csapat delfin jött a kikötőbe, legalább nyolcan voltak, egészen közel jöttek a parthoz, és félórán keresztül ott mozogtak.

A következő falu, amit felkerestünk, Quemchi volt, egy nagyobb halásztelepülés. Itt egy elég erőszakos koldussal találkoztunk. Nem találtuk meg a megfelelő továbbvezető utat, ezért visszamentünk majdnem Chacaóig, és csak ott tudtunk kimenni az aszfaltútra. Ancudnál tankoltunk, majd továbbmentünk Castro felé. Dalcahue közelében végre sikerült füstölt halat vennünk.

Castro a Chiloé-sziget fővárosa. Nevezetessége a palafitosnak nevezett építkezési mód: a fából épült házak cölöpökön állnak, dagály idején beáramlik alájuk a víz. A szárazföld, az utca felől teljesen hétköznapi képet mutatnak ezek a házak. Jó ideig mászkáltunk, fényképezgettünk a házak körül és alatt. Minden tele van szeméttel, sár van, piszkos, büdös.

Bementünk Castro központjába is: itt egy hatalmas, tágas fatemplomot láttunk. A város déli kijáratánál láttunk még egy palafitos-negyedet.

Castro fatemploma

Villupulli falucskában meglátogattunk még egy nagyon egyszerű fatemplomot is; a chiloéi fatemplomok a Világörökség részét képezik. Chonchi városkába is bementünk fényképezni, de végül nem találtuk elég érdekesnek a városképet.

Következő állomásunk Queilén, egy halászfalu volt. Naplemente idején voltunk itt. A kikötő vizében delfinek úszkáltak.

Queilén közelében, egy széles dózerúton sátoroztunk.

Február 27. Queilén és Chonchi között egy helyen kimentünk a tengerpartra, de delfinek helyett ezúttal csak egy kutyával és egy foltos malaccal találkoztunk. Ezután bementünk Castróba, ahol jobb fényviszonyok között fényképeztük mindkét palafitos-negyedet. Castróban harangozás helyett légvédelmi szirénával köszöntik a delet; ilyet később más chilei városokban is tapasztaltunk.

Ezzel befejezettnek nyilvánítottuk chiloéi látogatásunkat, és visszamentünk Chacaóba, ahonnan komppal átmentünk a szárazföldre. A kompról is láttunk delfineket, rengeteg fókát, akik szintén delfin módjára ugrándoztak, és egy csapat pelikánt is.

Vissza az 1. 2. 3. 4. részre
Tovább a 6. részre