Espolarte - Utazás - Útleírások - Patagónia - 6. rész

Patagóniai utazás

6. rész

Vissza az 1. 2. 3. 4. 5. részre

Vulkánok között

Puerto Varasban megnéztük internetes postánkat, azután továbbmentünk az Osorno vulkán felé.

Sajnos, az idő nagyon párás volt. Lehetett látni ugyan a vulkánt, de nagyon homályosan. Én csináltam róla egy fényképet; Meronys nem is próbálkozott.

Ensenadából út vezet fel a vulkán oldalába, a sífelvonók aljáig (ilyenkor nyáron természetesen nem lehet síelni). Jóval az erdők fölé visz ez a földút, kopár, vulkáni vidéken, az Osorno parazitakúpjai között kanyarog. A sífelvonóktól láttuk a meglepően közeli, kékes gleccserjéggel borított központi kúpot. Egy darabig mentünk még felfelé a vulkán oldalában, de ránk ereszkedett a felhő, úgyhogy már nem láttunk semmit. Visszamentünk a kocsihoz, addigra be is sötétedett. Azt terveztük, hogy itt töltjük az éjszakát, hátha reggelre kitisztul az idő; de odajött a természetvédelmi őr (ez a vulkán a Vicente Pérez Rosales nemzeti parkhoz tartozik), és azt mondta, hogy itt nem szabad sátorozni. Lementünk az autóval a vulkán tövébe. Ensanada mellett, a kijelölt kempingben sátoroztunk. Odajött hozzánk két fiatal srác, és kérték a kempingdíjat, nem is sokat, fizettünk is. Néhány nappal később, amikor megint itt táboroztunk, senki sem jött pénzt kérni; innen tudjuk, hogy becsaptak bennünket.

Mire van szüksége annak, aki bélférgektől szenved? Parazitakúpra!

Február 28. Reggelre sem lett szebb az idő, a vulkán csúcsrégiója teljesen felhőben volt. Elmentünk dél felé, az Alerce Andino nemzeti parkba; ez az Argentínában látott Los Alerces park chilei párja. Az esőre álló időben azonban ez sem nézett ki szívderítően. Felmentünk egy tóhoz. Alercefát nem sokat láttunk.

Ezután Petrohuéban próbálkoztunk fényképezéssel. Ez az üdülőhely az Osorno vulkántól keletre, a Todos Los Santos tó partján van; innen hajók közlekednek Bariloche felé. Itt sem volt szép az idő, nem látszott sem az Osorno, sem a környék többi vulkánja.

Következő kísérletként másodszor is felmentünk az autóval a sífelvonókig. Olyan felhő volt, hogy semmit sem láttunk, az eső is elkezdett esni. Beesett az eső a törött ablakon, amit ezúttal rossz nejlonzacskókkal próbáltunk leragasztani.

Északnyugat felé mentünk tovább a Llanquihue tó partján. Rossz maradt az idő, a vulkánból semmit sem láttunk. Egy tanyát láttunk, udvarán egy gőzgéppel és néhány legelésző alpakával. Később valamivel jobb lett az idő. Puerto Octay közelében sátoroztunk, egy elhagyott kőbányában. A bánya bejárata mellett egy fa ágáról kötélhurok lógott.

Február 29. Éjjel fél kettőkor odajött hozzánk két rendőr, és azt mondták, hogy itt nagyon veszélyes sátorozni, mert reggel korán jönnek a tehenek, és feldöntik a sátrat. Megígértük, hogy nagyon korán, még a csorda érkezése előtt lebontjuk a sátrat és továbbmegyünk. Reggel így is tettünk.

Most volt az ideje annak, hogy másodszor is felkeressük a Puyehue nemzeti parkot. A látványos vulkáni formák, gejzírek, horzsakőmezők meglátogatásához legalább háromnapos gyalogtúrára lett volna szükség, amire már nem volt időnk, csak egy egy-két órás túrát tehettünk a parkban. Sötét erdőben, ulmo-fák között vezető úton felmentem a kilátópontig, de a borús időben semmi sem látszott a Puyehue vulkánból. Én meg vagyok büntetve ezzel a rossz idővel. Mire visszaértem az autóhoz, eleredt az eső, Meronys esőben ment fel a kilátóig.

Entre Lagosban ebédeltünk, marhasültet ettünk. Ez már nem fog több sátrat feldönteni. Vettünk még egy házisajtot annál az őstermelőnél, akinél néhány nappal korábban. Osornóban megtankoltunk, és az autópályán elindultunk észak felé.

Következő célpontunk a Huilo Huilo vízesés volt. Los Lagosnál tértünk le az autópályáról. Rińihue mellett egy táblát láttunk az úton, eszerint "sólo vehículos livianos" közlekedhetnek erre. A "livianos" szó jelentését nem ismertem, és úgy értelmeztem a mondatot, hogy erre csak terepjáróval lehet közlekedni, de ezt a vélekedésemet nem közöltem Meronysszal. Az útviszonyok az uspallataihoz hasonlóan alakultak: fokozatosan egyre rosszabb lett az út. Végül is vissza kellett fordulnunk, több száz métert tolatnunk, és felmennünk egy meredek, köves, gödrös útszakaszon. Sikerült. Hazatérve azután megnéztem a szótárban a "liviano" szó jelentését, azt jelenti: "könnyű": az út elején kis teherbírású hidak vannak. Rińihue közelében sátoroztunk.

Március 1. Panguipulli érintésével Villarricába mentünk. Ott megtankoltunk, és továbbmentünk Pucónba. Pucón fölött egy állandó hóval fedett vulkán, a Villarrica áll. Olyan ködös, felhős volt az idő, hogy semmit sem láttunk a vulkánból, még azt sem tudtuk, pontosan merre van. Pucón a turistákból él. Úgy döntöttünk, körülnézünk a városban, veszünk ajándékokat az otthon maradottaknak, hátha addig derül valamit az idő. Végül is nem vettünk semmit, mert minden nagyon drága volt. Az idő sem lett jobb.

Továbbmentünk kelet felé azon az úton, amely a chilei határra, a Mamuil Malal hágóhoz vezet. Ezen a határszakaszon emelkedik a térség legmagasabb vulkánja, a Lanín. Magasságára ellentmondó adatok vannak forgalomban, az egyik szerint 3776 m magas, tehát ugyanannyi, mint a föld túlsó oldalán a Fudzsi. Ebből a vulkánból sem láttunk semmit. A határállomás előtt, szakadó esőben ücsörögtünk egy félórát, azután visszafordultunk.

Következő kísérletként felmentünk azon az úton, amely a Villarrica oldalában felépített síterepekhez vezet. Itt sűrű köd volt, semmit sem láttunk.

Villarrica városban még egyszer megtankoltunk, majd továbbmentünk észak felé. Cunco város mellett táboroztunk. Este egészen reménykeltően nézett ki az ég, itt-ott a sötét ég látszott, a mostanra csaknem megtelt holdat is láttuk. Meronys azzal biztatott, hogy holnap szép időben fényképezhetjük a Llaima vulkánt.

Március 2. Éjszaka azután elkezdett esni az eső. A kilátástalan időben felkelni sem volt kedvünk. Amikor egy rövid esőszünetben mégiscsak kikászálódtunk a sátorból, azt találtuk, hogy az egyik kerék is kilyukadt.

Felraktuk a pótkereket, és bementünk Cuncóba a gumishoz. A gumis egy új belsővel egészítette ki az addig tubeless abroncsot.

Cuncóból bementünk a Conguillio nemzeti parkba, kifizettünk fejenként 2800 peso belépődíjat. Ennek a nemzeti parknak a nevezetességei egyrészt az araucária-fák, másrészt a 3125 méteres Llaima vulkán.

Kiértünk egy kopár, nyílt területre a Llaima lábánál. Láttuk a vulkán legnagyobb részét, csak éppen a teteje volt felhőben. Három órán keresztül ácsorogtunk egy helyben, várva, hogy a vulkán kibontakozzon a felhőkből, hiába.

Néhány kilométerrel később elértük az araucária-erdőt. Jellegzetes, esernyő alakú fák, vastag, pozsgás jellegű levelekkel. A kérge szabálytalan alakú darabokból áll, ami az angolok szerint alaposan próbára teheti a fára felmászni akaró majmok szellemi képességeit, ezért a fát angolul monkeypuzzle-nak is hívják. Estefelé hosszabb sétát tettünk a fák között, és szép sziluettképeket csináltunk.

A majomrejtvényfa kérge
Fiatal araucária hajtása

Már sötét volt, amikor megláttuk a Llaima csúcsát. Tisztán, egyetlen felhő nélkül állt a telehold fényében.

A parkban, a kijelölt ingyenes kempinghelyen sátoroztunk.

Március 3. Korán felkeltünk, hogy hajnali fényben fényképezhessük a vulkánt. Előtérben a hatalmas araucáriafák, háttérben a hófödte, kétcsúcsú vulkán, amelyiknek a magasabb csúcsából jól látható füst szállt fel. Most végre szerencsénk volt az időjárással.

Úgy döntöttünk, hogy a szép időt kihasználva visszamegyünk délre, és lefényképezzük a korábban (nem) látott vulkánokat. Először arra a helyre mentünk, ahol előző nap három óra hosszat vártunk a szép időre, és onnan is csináltunk jó néhány Llaima-képet. Meg a Szivárvány-tó partjáról is.

A Conguillio-parkot elhagyva Melipeucóból felhívtuk a légitársaságot, és megerősítettük helyfoglalásunkat március 6.-ra. Beszéltünk az otthoniakkal is. Cuncóban tankoltunk, és továbbmentünk Villarrica felé. Voltak útközben olyan helyek, ahonnan egyszerre láttuk a két havas vulkánt, a Llaimát és a Villarricát.

Pucón mellett találtunk egy pontot, ahonnan jó kilátás nyílt a Villarrica vulkánra, és erről is csináltunk egy csomó képet. Itt még szembeszökőbb volt a vulkánból szálló füst.

Elindultunk a Mamuil Malal-hágó felé is. Egy szakaszon láttuk a Lanín vulkánt, éppen csak a csúcsa látszott ki a közelebbi, alacsonyabb hegyek közül. Mivel már elég késő volt, nem mentünk tovább a laníni úton, hanem visszamentünk Pucónba, és felmentünk a sípályákhoz. A felfelé vezető úton minden kanyarnál megálltunk, és jobbnál jobb fényképeket csináltunk. A sípályáktól, az alkonyat utolsó, vörös fényében fényképeztük a vulkánt.

A Lanín vulkán

A vulkán oldalában, fizetős kempingben sátoroztunk, mert ragaszkodtam ahhoz, hogy a repülőgépre szállás előtt rendesen lezuhanyozzam, és főleg hogy megborotválkozzam. A kempingből is látszott a holdsütötte, havas hegycsúcs.

Március 4. Reggel még egyszer kimentünk az előző délutáni kilátóponthoz, és megcsináltuk a kötelező hajnali fényes képeket a vulkánról. Azután Villarrica város érintésével kimentünk az autópályára, és elindultunk dél felé. Osorno városban vettünk néhány maté-csészét a hozzá tartozó pipával.

Puerto Varasnál kanyarodtunk le az Osorno vulkán felé. Itt is tiszta volt az idő, jól látszott a nem füstölő jeges Osorno. Gyönyörű képeket csináltunk különböző szögekből. Elmentünk Petrohuébe is. Útközben a keleti horizonton láttuk a távoli Tronador vulkánt is, amelynek tövében tíz nappal korábban jártunk. Petrohuéból a Tronador már nem látszott, csak a közelebbi Puntiagudo vulkán kipreparálódott kürtőkitöltése. Egy hegymászó barátom, aki trófeái közé sorolhatja a Villarricát és az Osornót is, azt állítja, hogy ez a leghegyesebb csúcs, amit életében látott, beleértve a Matterhornt is. Persze szép volt innen nézve az Osorno is; csúcsa fölött vékony, lepedőszerű felhő lebegett.

Folyócska Petrohue mellett

Végül pedig harmadszor is felmentünk az Osorno oldalába, a sípályákhoz. Felgyalogoltunk a sífelvonó felső állomásához. Onnan azután igazán közelről láthattuk a központi csúcsot, és fényképezhettük a vörös fényben izzó jeget; napnyugta idejére a felhők is eltűntek. Irgalmatlan szél fújt.


Ugyanott sátoroztunk, ahol hat nappal korábban, de most senki sem jött pénzt szedni.

Március 5. Reggel még egyszer kimentünk Petrohuébe fényképezni. De most nem volt szép az idő, az eső is eleredt. Egy óra hosszat csomagoltunk.

Most kellett megfizetnünk a ragyogó havas vulkánok fényképezésének árát: huszonkét óra volt hátra a repülőgép indulásáig, és több mint ezer kilométer. Meg még egy havas vulkán, az Antuco.

Puerto Varasnál felkanyarodtunk az autópályára, és elindultunk észak felé. Délután három óra körül, Los Angelesben (nem azonos a kaliforniai nagyvárossal) volt az első hosszabb megállásunk: Meronys még egy könyvet akart venni az otthoniak számára, de nem kapta meg, amit keresett. Los Angelesben tankoltunk is, és a benzinkutas hívta fel a figyelmünket arra, hogy defektes a kerék. Elmentünk egy gumishoz, ahol megállapították, hogy ezt az abroncsot már nem lehet megjavítani, kilógtak a drótok. Felraktak helyette egy elég kopott használt abroncsot, és elindultunk keletre, az Antuco vulkán felé.

A vulkán vagy hatvan kilométerre van az autópályától. Elmentünk a vulkán tövébe, de esett az eső, nem láttunk belőle semmit. Visszafelé jövet láttunk egy szép kettős szivárványt: ezt ábrázolja utolsó patagóniai képünk.

Los Angeles előtt észrevettük, hogy az újonnan vett abroncs is ereszt. Visszamentünk a gumishoz, aki ingyen kijavította a defektes abroncsot. Este tíz óra volt, amikor továbbindultunk, ötszáz kilométer állt még előttünk, és reggel hatkor kellett jelentkeznünk a repülőtéren (nyolckor indult a gép).

Átszáguldottunk Maule (VII.) és Libertador Bernardo O'Higgins (VI.) tartományokon.

Március 6. Hajnali háromkor megálltunk egy éjjel-nappal nyitva tartó benzinkútnál, hogy végleg összerakjuk a csomagjainkat, és kitakarítsuk az autót. Kiderült, hogy hetedszerre is defektet kaptunk. Felraktuk a pótkereket, a lyukas kereket pedig felfújtuk három atmoszférára. Öt óra volt, amikor továbbindultunk.

Santiago nemzetközi repülőtere nyugatra esik a várostól. Nem találtuk meg az autópályán azt a lehajtót, amelyiken a repülőtér felé lehetett volna lefordulni, ehelyett bementünk a városba. Reggel hatkor Santiago központjának kihalt utcáin száguldoztunk, olyan utcákon, ahol mindenkinek elsőbbséget kell adni és minden kereszteződésben fekvőrendőr van.

Hat óra ötvenkor értünk ki a repülőtérre, Megtaláltuk a bérbeadók képviselőjét, átadtuk neki az autót és a balesetről készült jegyzőkönyvet.

A légitársaság alkalmazottja azt mondta, hogy a repülőgépet túlkönyvelték, és most már nincs hely számunkra. Felajánlotta, hogy ingyenesen átirányít minket egy később induló járatra, ott is business classra, és a közbeeső időben a VIP-váróban tartózkodhatunk és ingyen megebédelhetünk. De azután kiderült, hogy ekkor a csatlakozó járaton nem lenne hely, tehát mégis az eredeti géppel kell továbbmennünk. Hogyan, hogyan nem, mégiscsak akadt hely ezen a gépen is. A légitársaság alkalmazottja a vámon és a biztonsági kapun át elkísért minket a repülőgépig, és a stewardess elmondta az utasoknak, hogy azért indulunk néhány perccel később, mert két utasra várni kellett.

São Paulóban szálltunk le először. A következő gép Rio de Janeiróig vitt bennünket: ez volt életem eddigi legrövidebb repülése. Kilenc órát vártunk a repülőtéren, közben vettem egy brazil fotóalbumot, és egy Edgar Allan Poe-könyvet a Linux-sorozatból, Meronys pedig egy ugyancsak linuxos Jack London-regényt. Éjszaka repültünk Frankfurt felé; hajnalban láttam fentről Spanyol-Galícia tájait, Santiago de Compostela környékét. Frankfurtban csak öt órát kellett várnunk a csatlakozásra. Március 7-én, este tízkor rendben leszálltunk Budapesten, a Ferihegyi repülőtéren.

Vissza az 1. 2. 3. 4. 5. részre