Espolarte - Utazás - Útleírások - Peru

Utazás Peruban

A 2006-os könyvhéten jelent meg Ujházy Kolos: Napból vagy, porrá leszel című regénye, amelyet ez az utazás ihletett. Mindenkinek szeretettel ajánlom.

Az útleírást illusztráló felvételeket Ujházy Kolos készítette.

Lima

Barátaimmal, Kutyaházival, Böncössel és Alexandrával 1999. augusztus 12-én, a napfogyatkozást követő napon indultunk útnak Ferihegyről. Frankfurtban szálltunk át a VARIG járatára. Éjszaka átrepültük az Atlanti-óceánt. Sao Paulóban 16 órát kellett várnunk a csatlakozásra, s mivel akkor még Brazíliába vízum kellett volna, ezt az időt a repülőtéren töltöttük el. Azután amikor újra besötétedett, továbbrepültünk Limába (5 óra), majd a formaságok gond nélküli elintézése után éjfélkor a limai utcán találtuk magunkat. A limai repülőtéren az érkezési oldalon nincs váróterem, a zöld folyosó rögtön az utcára vezet. Beszálltunk az első taxiba, amely elvitt minket egy dél-limai szállodába. A szállodát a taxis választotta ki, de csillaghiányosként nekünk is megfelelt.

Reggel nekiindultunk a városnak. Kutyaházi javaslatára úgy döntöttünk, hogy kezdetnek mindjárt vidéki programot választunk, és autóbusszal elmegyünk a 100 km-re lévő Lachay Nemzeti Parkba. A 8 milliós Limából busszal kijutni 3 óra. Több tíz kilométeren keresztül állnak az út mellett az árusok. Ez a Panamericana országút, elég jó minőségű, 2x1 sávos, aszfaltozott, autópályadíjat szednek. A busz utasai nagyon lelkesen fogadtak minket, egyedüli európaiakat. Lachayról senki sem hallott, úgy gondolták, hogy 1000 km-re lehet. De 100 km után a sofőr kitett minket a sivatag közepén, hogy itt van Lachay. Az úttól felgyalogoltunk egy dombra, ahol néhány csenevész fa állt. Ez volt Lachay, ami az útikönyv szerint érdekes növényvilágú köderdő. Itt volt a nemzeti park igazgatósága. Besötétedett, lehetett sátrat verni, ők adtak tűzifát, a gázfőzőhöz még nem volt palackunk. Hiába próbáltunk a nyílt tűzön bogrács nélkül levest főzni.


Tengerparti sivatag

Reggel megnéztük a köderdőt. Ez egy 1 m magas száraz növényekből álló bozótos. Azután legyalogoltunk az 5 km-re levő tengerpartra. Közben átkeltünk egy tökéletes homoksivatagon. Böncös és Kutyaházi megfürödtek a Csendes-óceánban. A tengerpart tele van szeméttel. Innen bementünk egy Rio Seco nevű faluba, amely 10 düledező fabódéból és 1 kocsmából áll. Átmegy rajta a főút, ahol rengeteg busz közlekedik, de persze egy ilyen porfészekben nincs megállójuk. De végül is sikerült lestoppolnunk egyet, ami visszavitt Limába. Este elmentünk egy kínai étterembe.

Következő nap végre megnéztük Lima belvárosát. A központ egészen szép, lehetne egy európai város központja. Ez körülbelül akkora terület, mint Budapest a Nagykörúton belül. Azon túl nyomortanyák és óriási villanegyedek következnek. Átmenet nincs. Vettünk térképeket a South American Explorers Clubtól. Megnéztük a főteret, a La Merced-templomot, a katedrálisba nem tudtunk bemenni. Kínáltak nekünk kolumbiai kokaint, nem fogadtuk el.

Ica

Következő reggel a Senor de Lurén nevű busztársaság járatával (ezt a céget egy icai Krisztus-szoborról nevezték el) továbbmentünk Icába. Foglaltunk szobát egy egyszerű fogadóban. Ica tele van egészen apró járművekkel, amelyek taxiként funkcionálnak. (Emlékszik még valaki a Velorexre?) Két icavelorexxel kivitettük magunkat a Huacachina oázishoz (5 km). A taxis tudta, hogy Magyarországon napfogyatkozás volt. A Huacachina egy apró tavacska, száz méter hosszú, körülötte egy szép park, amit átmenet nélkül vesz körül a sárga homoksivatag. Fölmentünk a homokdombokra. Több helyiember snowboardozott a homoklejtőkön. Böncös legurult a domboldalon, de nem esett baja. Azután visszamentünk a városba. Megnéztük az autóbuszos Krisztus-szobrot, meg a helyi múzeumot, amelyik bemutatja a Nazca-vonalakat is.


Nazca

Következő nap hajnalban továbbutaztunk Nazcába. Nazca város előtt terül el a vonalairól híres Nazca sivatag. A vonalrendszer több tíz kilométer széles területet foglal el. Nem szabad a vonalak között járkálni, nehogy szétjárják a rajzokat, meg nem is lehet látni lentről semmit. De a vonalak között áll egy kilátótorony, ahonnan valami mégiscsak látszik. Itt Alexandra és Kutyaházi kiszálltak, mi Böncössel továbbmentünk a városba. A buszon ajánlkozott egy perui, hogy segít nekünk elintézni, hogy repülőgéppel kimnenjünk a vonalak fölé. Kiderült, hogy a helyi idegenforgalmi irodának dolgozik. Taxival kimentünk a repülőtérre. Ott elvitt minket egy elegáns üdülőtelepre, ahol úszómedence is volt. Meséltünk neki Magyarországról. A repülőtéren elmondták, hogy a gépek nem szállnak fel, mert vihar van és életveszélyes lenne. 30 fok meleg volt, tiszta kék ég, sehol egy felhő, és szellő sem mozdult. Az egyik Cessna gép pilótája halált megvető bátorsággal felajánlotta, hogy a vihar ellenére elvisz minket a vonalak fölé. Persze meg is kéri az árát. Többórás alkufolyamat következett, melyben a perui is segített. Végül az eredeti ár alig több mint feléért a pilóta rozoga gépén két cseh turista társaságában felvitt a vonalak fölé. Láttam a bálnát, az űrhajóst, a kolibrit, a kondorkeselyűt stb. Épségben visszatértünk, és még csak nem is hánytam össze a gépet. Újabb két órával később Böncösnek is sikerült felszállni. Bent a városban találkoztunk Alexandrával és Kutyaházival, akik gyakorlatilag semmit sem láttak és egész nap vártak ránk. Én még elmentem abba a házba, ahol az a német öregasszony lakott, aki egész életében a Nazca-vonalak rejtélyével foglalkozott, a nevére sajnos nem emlékszem. Az öregasszony néhány hónappal korábban meghalt, feladatát egy orosz kolléganője vette át, minden este előadást tart az érdeklődőknek a vonalakról. De néhány napja egy teherautó leszakította a villamos vezetéket, így az előadás teljes sötétségben hangzott el.

Arequipa

Nazcában nem szálltunk meg, hanem a késő este induló busszal továbbutaztunk Arequipába, ahová valamikor reggel érkeztünk meg. Arequipa fent van a hegyek közt, 2300 m magasan, és három nagy hegy van körülötte (Chachani 6075, El Misti 5825, Picchu Picchu 55xx). Közülük a Misti szabályos vulkáni kúp. Tiszteletre méltó méreteik ellenére a hegyek első pillantásra szerény látványt nyújtottak, a Misti úgy nézett ki, mint a János-hegy a Jászai Mari térről, de a városközpontból nézve már alig fértek el a látómezőben. Találtunk egy szerény szállodát, ahol a szobaablakból a gyönyörű havas Chachanira, a függőfolyosóról a Mistire lehetett látni. Kuka nem volt az épületben, a szemetet a szomszéd ház tetejére hordták.

Nekiindultunk a városnak. A főtéren megnéztük a kéttornyú katedrálist, amely állítólag az országban a legnagyobb. De úgy tudom, hogy a 2001-es földrengéskor az épület fele oesszedőlt. Láttunk még néhány hihetetlenül díszes templomot. De Arequipa igazi nevezetessége a Szent Katalin-kolostor, amelyik egy egész kis városnegyed, ahol úgy érzi magát az ember, mintha egy középkori spanyol falucskába csöppent volna. Több utca van benne, ezeket spanyol városokról nevezték el. Rengeteg kis tér, a házak bonyolultan egymásba nyílnak, vannak lépcsők, amelyek nem vezetnek sehová, szép kis kertek, pékműhely, mosoda, fürdő. El lehet tévedni, a tájékozódást csak a látóhatáron minduntalan megjelenő havas csúcsok segítik. Az apácák ma már csak (súlyos anakronizmus!) egy kis részét lakják a kolostornak, oda nem is lehet bemenni, de az egész gyönyörűen rendbe van téve.

A Colca szurdoka

Következő nap autóbusszal elutaztunk a 160 km-re levő Cabanacondéba. Az út déltől este nyolcig tartott. Aszfaltozott út csak az első tízegynéhány kilométeren volt. Először majdnem teljesen körbejártuk a Chachani vulkánt. Valaha volt egy rövidebb út is, de azt ma már nem szabad használni, mert egy vízerőmű épült arrafelé és félnek, hogy az úton odamennének a robbantani akaró terroristák. A Mistit is láttuk hátulról. Mind a két vulkán hátlapja teljesen hómentes. Azután egy 4000 m magas fennsíkon haladtunk. Átkeltünk egy 4800 m magas hágón, ahonnan látni lehetett a Sabancaya vulkánt, amely az 1990-es években is működött. Egy órára megálltunk a Colca-vidék központjában, Chivayban. A chivayi hegyek alatt régen leesett a hó, del is olvadt. Este értünk Cabanacondéba. Eredetileg sátorozást terveztünk, de annyira körülvettek minket a szálláshelyet kínáló gyerekek, hogy kénytelenek voltunk elmenni egy szerény fogadóba. Azután nekiindultunk, hogy felderítsük a városka kulináris nevezetességeit. Sült alpakka steaket ettünk. Szegény pincérnek nagyon rosszul esett, hogy a jólszituáltnak látszó európai vendégek éppen a legolcsóbb húsételt választották, így folyton kínálgatott bennünket, mindenféle mártásokkal stb.


Belőletek is vacsora lesz

Néhány szó a szállásról. A lépcső mellett egy kiszárított lámaborjú volt a falra szegezve. Ennek kultikus jelentősége lehet. A fogadóban volt villany, víz, angol WC. Talán zuhany is, arra már nem emlékszem. A WC-lehúzót nem lehetett elzárni, a WC már tele volt vízzel és kezdett túlcsordulni, meg egész éjjel csobogott a víz. 6 szoba volt, egy-két ágyasak, egyikben sem lakott senki. A fogadós 3 szobát adott ki négyünknek. Az én szobámban égett a villany, villanykapcsoló azonban nem volt, és mivel nem volt kedvem a forró villanykörtét puszta kézzel csavargatni, inkább áthurcolkodtam egy másik, üres és sötét szobába.

A fogadó tetejéről (Peruban minden ház teteje lapos, és lehet a tetőn járkálni) a Mismi hegyre lehetett látni (ez nem azonos az arequipai Mistivel). Cabanaconde és a Mismi között húzódik a Colca-kanyon, amelyik állítólag a világ legmélyebb szurdokvölgye, kétszer olyan mély, mint az arizonai Grand Canyon. Cabanaconde 3500 m magasan van, a völgy alja 2200 m, a Mismi 5500 m, a peruiak szerint a völgy mélységét a Mismi csúcsától kell mérni.

Reggel elindultunk Cabanacondéból a Colca-völgy mélyére, ahová gyönyörűen kiépített ösvény vezet. A meredekebb részeken kőlépcsők. Mindenütt kaktuszok. A völgy aljában kiépített kis oázis, fürdőmedencével. Onnan egy ösvényen elindultunk felfelé a völgy másik oldalán, ahol egy teraszon két apró falucska épült. Az egyiknek a neve Malata volt. Ezeket a falvakat semmilyen járművel nem lehet megközelíteni, csak egésznapos gyaloglással (esetleg szamaragolással) Cabanacondéból. Kifosztottuk a malatai vegyesbolt ásványvíz- és üdítőital-készletét, hiszen nagyon megszomjaztunk a hosszú gyaloglásban. Malataból lementünk a völgy aljába, ahol néhány elszórt ház áll. Ennek a településnek a neve San Juan de Chuccho. Itt sátoroztunk. Gyönyörű csillagos éjszaka volt. Reggel megjelentek a kíváncsi gyerekek, elmondták, hogy Malatába járnak iskolába, és megkínáltak a lucuma nevű helyi gyümölccsel, amit nem találtunk ízletesnek. San Juan de Chuccho környékén nagyon szép bazaltorgonákat és kősapkás földpiramisokat lehet látni. Innen egész napos túraként felgyalogoltunk a völgy déli peremére (ahol Cabanaconde is van). De nem Cabanaconde mellett sátoroztunk, hanem a Kondor Sziklájának nevezett hely közelében. Itt reggel láttunk is több kondorkeselyűt a levegőben keringeni. Azután a Cabanacondéból jövő busszal visszamentünk Arequipába. A Chivayban elfogyasztott ebéd után hősies küzdelmet vívtam a hasmenési és hányingerrel. Küzdelmem sikerrel járt.

Arequipában még egy napot töltöttünk el városnézéssel és a Misti-túrával kapcsolatos információszerzéssel. Illetve nagyobbrészt csak én, mert útitársaimnak megvan az az idegesítő szokása, hogy többnapos túrák után (újabban már túra közben is) egész nap alszanak. Megnéztem a városi múzeumot, azután a San Francisco-kolostort. Utóbbinak nagyon érdekes kiállítása van Peru állatvilágáról, történetéről, a dél-amerikai keresztény missziókról stb. Egyik legkülönösebb kiállítási tárgya egy több méter hosszú, rendkívül bonyolult időszalag, amelyet 1912-ben a mexikói Guadalajarában állítottak elő. Ez a világ teremtésétől 1912-ig közli a fő bibliai és történelmi eseményeket, az egyes országok uralkodóit stb. Magyarország is szerepel rajta. A teremőr meg is állapította, hogy Magyarország első királya Luis el Grande volt a XIV. században. Elmondtam neki, hogy a magyar királyságot San Esteban alapította a X. században, amit őszinte tisztelettel vett tudomásul. Egyébként ez az információ is kiolvasható az időszalagról, de a kiváló alkalmazott láthatólag még nem szerzett kellő gyakorlatot az időszalag használatában. A múzeumból távozóban udvariasan elmagyarázták, milyen útvonalon térjek vissza a főtérhez, ha nem akarom, hogy kiraboljanak.

El Misti

A Mistiről a következő információkat tudtam meg. Mivel tél van, alig van a hegyen hó. Nyáron az egész hegy havas. Nem kell se jégcsákány, se hágóvas, se sziklamászó eszközök. Legalább tíz helyi cég szervez túrákat a csúcsra. A túra két napig tart. Három lehetséges útvonal kínálkozik. Az egyik útvonal a fentebb említett vízierőműhöz vezető lezárt úttól indul, így ez kiesik. A második Arequipából toronyiránt nekivág a hegynek. Erre mennek a szervezett túrák is, ahol az utasokat az első szakaszon terepjárókkal viszik. Ennek nem szabad gyalog nekivágni, mert át kell vágni a város szegénynegyedein, ahol mindenkit kirabolnak. Harmadik útvonal délről, Chiguatából, ahol ezek az akadályok nincsenek.

Eldöntöttük, hogy következő nap Chiguata felől vezető nélkül nekivágunk a hegynek. Kiraboltuk a főtéri szupermarket ásványvíz- és üdítőkészletét. Vettem egy chompát (kötött gyapjú-pulóvert); olyan meleg, hogy azóta sem volt alkalmam hordani.

Reggel kimentünk autóbusszal Chiguatába (2900 m), és toronyiránt nekivágtunk a hegynek. A hegylábfelszín könnyen járható, alig emelkedik, néha szakadékszerű vízmosásokat kell keresztezni. Van bizonyos növényzet, néhol egy-egy fa, de főleg kaktuszok, amelyek nagyon kellemetlenül beleakadnak az ember lábába. A Misti állatvilágának érdekes tagja egy jó kétcentis dongó, amelyiknek egycentis "fullánkja" van. Rengeteg van belőlük. Egyikünket se csípték meg, talán nem is tudnak csípni (a fullánk nem a potrohukon, hanem a fejükön van; vérszívással sem igen foglalkozhatnak, mert ezen a kopár hegyen nem sok szívható vér akad), de nagyon ijesztően néznek ki. Egyet agyonütöttünk.

Ezer méter emelkedés után még mindig úgy nézett ki, mintha az egész hegy előttünk volna. Itt kezdett meredek lenni az út, elfogyott a növényzet. A hegy központi kúpján jártunk, ami nagyon finom, selymes fekete vulkáni hamuból áll. 4500 méternél sátoroztunk. Kutyaházi rosszul lett, valószínűleg a magasságtól. Kénytelenek voltunk visszafordulni.

Chiguata közelében egy elegáns peruival találkoztunk, aki szép fehér lovon ült. Elbeszélgettünk vele úti terveinkről. Elismerően megjegyezte: Maguk nagyon szépen beszélnek spanyolul! - A maga lova is! - válaszoltuk.

Titicaca-tó

Következő nap autóbusszal továbbutaztunk Punóba. Az út jó háromszáz kilométer, aszfaltozás csak az első 15 és az utolsó 60-80 km-en van. Chiguatánál kidurrant a busz kereke. Csere után egy szerpentinen felkígyóztunk a Picchu Picchu oldalába, azután láttunk egy madarakkal teli sóstavat, még egy nagy vulkánt (Ubinas). Az út közepe táján áthaladtunk egy 4600 m magas hágón, a Misti sziluettjét innen láttuk utoljára. Juliacánál értük el a Titicaca tó partját. Juliacának az a híre, hogy ott nem szabad leszállni a buszról, mert mindenkit kirabolnak. Este megérkeztünk Punóba. Puno tele van szocialista jellegű egészségügyi plakátokkal. Ezek rendkívül férfiközpontúak. Nem azt mondják például, hogy: "Asszony, ha terhes vagy, menj el a terhesgondozóba", hanem "Ember, ha a feleséged terhes, küldd el a terhesgondozóba". Találtunk egy olcsó szálláshelyet, ahol kipróbáltuk az ötletes dél-amerikai találmányt, az elektromos fűtőszállal fűtött vizű zuhanyozót. Majd azzal múlattuk az időt, hogy felváltva kizártuk egymást az erkélyre fázlódni. Végül véletlenül kizártuk magunkat a szobából a folyosóra, a fogadós sokáig piszmogott, mire sikerült felfeszítenie a zárat.

Reggel kimentünk a kikötőbe. Taquile szigetére akartunk ellátogatni. Taquile egy néhány száz lakosú sziget a Titicaca-tó közepén. Megközelítése a taquileiek hajójárataival lehetséges, a punói hajókat a taquileiek nem engedik kikötni. Megállapodtunk egy taquilei hajóssal, és útnak indultunk a sziget felé.


A Titicaca tó 3822 m magasan fekszik, tehát 25 méterrel a Nagy-Harangos-csúcs fölött, területe a 14-szerese a Balatonénak. A tó nevezetességei az úszó szigetek, ahol az uro indiánok laknak. Egyébként a környék lakosai, a taquileiek is, az ajmara néphez tartoznak. A szigetek totora nádból állnak, az alsó oldaluk folyamatosan rohad, felülről folyamatosan kerül rájuk az új réteg. Az emberek nádkunyhókban laknak. Meglátogattunk egy úszó szigetet, s háromnegyed órát töltöttünk ott, de az egész egy skanzenre emlékeztetett inkább.

Taquiléig 3-4 óra a hajóút. A legtöbb látogató még aznap visszatér Punóba, mi azonban úgy döntöttünk, hogy megalszunk a szigeten. Taquilén nincs fogadó, magánházaknál lehet aludni, a mi elszállásolásunkat maga a capitão vállalta (nem ingyen). Nincs továbbá autó, bicikli, ló, kutya. Utcák se nagyon vannak, van egy főtér néhány házzal, templommal, a többi ház elszórva van a szigeten, köztük keskeny ösvényeken, néhol kőkerítéseken átmászva kell közlekedni. Így a kutyákat nem is hiányoltuk. Felmentünk a főtérre, és megmásztuk a templom tornyát. A lépcső olyan meredek volt, hogy a torony belseje inkább kéményre emlékeztetett. Azután felsétáltunk a sziget legmagasabb pontjára (4050 m a tengerszint fölött). Így másztuk meg hárman életünk első négyezres csúcsát (Böncös már járt a Toubkhalon).

Este a kapitány házában aludtunk, egy különálló melléképületben. Vacsorát is kaptunk, ami Kutyaházi gasztronómiai ötletei ellenére viszonylag ízletes volt. Éjszaka egy azonosíthatatlan állat kaparászott meglepően hangosan a szobában.

Következő nap rövid partitúrát tettünk a szigeten, majd a délutáni hajóval visszatértünk Punóba. Este kipróbáltunk egy biciklis riksát.


Esküvő Punóban

Még egy napot eltöltöttünk Punóban. A főtéren és a főutcán petárdadurrogtatással kísért vidám felvonulás volt. Meglátogattuk a piacot, ahol láttuk az étkezési céllal árusított tengerimalacokat. Böncössel ki akartunk menni Sillustani romvárosba, befizettünk egy félnapos (délutáni) buszos kirándulásra. A busz minden szálloda előtt megáll, és felveszi az utasokat. A dél-amerikai szokásoktól eltérően a busz ezúttal a kijelöltnél hamarább indult, így én, aki pontosan érkeztem, lemaradtam róla. Böncös járt a furcsa, felfelé szélesedő sillustani sírtornyoknál.

Cuzco

Következő napon autóbusszal továbbmentünk Cuzcóba. Az út végig aszfaltozott volt. A busz egy félórára a hírhedt Juliacában is megállt. Itt egy helybeli mindenáron el akart nekünk adni egy alpakaprém ágytakarót, ami nagyon szép és nagyon olcsó is volt, de nehézkes lett volna heteken keresztül hátizsákban cipelni. Ezt látva az árus még többet engedett az árból, és 8 solért (600 Ft) is ideadta volna. Ennyi pénzért igazán kár volt szegény alpakát agyoncsapni. A cuzcói úton is átkeltünk 4500 m fölötti hágón, ahonnan szép ötezres csúcsokat lehetett látni. Egyszer elromlott valami, s egy órát álltunk az út mellett, minden falutól távol. Perceken belül ott termettek az árusok, s furcsa módon meleg ételt is hoztak.

Este volt, amikor beérkeztünk Cuzcóba. A buszállomás messze van a főtértől. Gyalog indultunk el befelé. Mindjárt megszólított minket egy helybeli, és addig nem tágított, amíg el nem mentünk az általa vezetett fogadóba. Döntésünket nem bántuk meg, s hangulatos kuckónk mellett tíz napon át kitartottunk.


Cuzco látképe

Cuzco vitán felül a legszebb azok között a városok között, amelyeket Peruban meglátogattunk, de az általam ismert európai városok közt se sok vetélytársa akad. 3300 m magasan fekszik, de nem veszik körül olyan látványos hegyek, mint Arequipát. Környékének jellemző színe a vörös, a hegyek kopárak, néhol eukaliptusz erdők vannak. Az eukaliptuszfának az az előnye, hogy ki lehet vágni és utána kihajt a tövéről, az általunk látott erdőkben a fák szép szabályosan kettesével egy-egy fatönkről nőttek. Cuzcónak 300 ezer lakosa van, mégsem mutat nagyvárosi jelleget, teljesen egységes a városkép, szinte nem akad modern épület. Viszonylag tiszta is. Egyik részében az utcák még az inka időkből származnak, itt a házak falainak alsó három-négy métere óriási szögletesre faragott kőtömbökből egyberótt vakolatlan kőfal, fölötte fehérre meszelt vályogfal következik. Van egy híres tizenkét sarkú kő. Szép faerkélyek vannak, és normálisnak kinéző ácsolt háztetők. A másik városrész már a gyarmatosítás után épült, itt már a földszinti falak is fehérek.

Cuzco tele van templomokkal, kolostorokkal, múzeumokkal, ezeket nem is tudom mind felsorolni. Derekasan végigjártuk majdnem mindegyiket. Lehet venni egy tíz napra érvényes Cuzco bérletet, amelyik majdnem minden cuzcói látványosságra és a környékbeli romokra is érvényes, így a kultúrprogram nem is olyan drága. A katedrálist éppen renoválták, de így is be lehetett menni. Érdekes műtárgy a katedrálisban az az utolsó vacsora-kép, ahol az apostolok sült tengerimalacot esznek. Elkezdtük egymást biztatni, hogy próbáljuk ki mi is ezt a perui csemegét. Egyik nap az étteremben láttuk, hogy egy olasz társaság tengerimalacot (cuy) rendelt, de az asztalnál inkább a fényképezőgép csattogott, mint a kés-villa. Hivalkodásban a katedrálist is felülmúlja a jezsuiták főtéri temploma, ennek udvarából nyílik az érdekes természetrajzi múzeum. Azután a Coricancha, az inka uralkodók palotája, amelyet a spanyolok dominikánus kolostorrá építettek át, de az inkakori részek most is látványosak.


A La Compañía-templom

Az egyik Cuzco fölötti dombon emelkedik a Sacsayhuaman erődítmény, egy hatalmas kőtömbökből álló, többszintes labirintus.

Cuzco egyébként tele van turistákkal, és be is rendezkedett a turisták fogadására. Rengeteg az étterem, köztük európai, távolkeleti stb. jellegűek. Ezek is egészen olcsók. Többször vacsoráztunk mexikói étteremben, van olasz étterem is, de a mézes pizza után nagyon gyorsan szaladni kellett. Rengeteg az emléktárgyüzlet. Az utcán lámákat és alpakákat sétáltató kecsuákkal lehet találkozni, akik minden idegentől elvárják, hogy lefényképezze őket és ezért fizessen.

Inka romok Cuzco környékén

Cuzcóból két egynapos kirándulást tettünk. Első alkalommal Pisacba látogattunk el. Ez 30 km-es távolság. Cuzco környékén mindenhová aszfaltozott út vezet. Pisac talán ezer lakosú falucska, a főtéren hatalmas vásár volt. Messze a falu fölött, egy hegy tetején áll a pisaci romváros, ahová hosszas lépcsőmászással lehet feljutni. Szinte az eleven sziklából faragták ki az ősi várost. Két városrészét alagút köti össze. Egy részében most is folytatódik a régészeti feltárás. Lehet látni alig megközelíthető, majdnem függőleges hegyfalba vájt sírkamrákat.


Pisac látképe

A másik kirándulásra egyedül mentem. Autóbusszal kimentem a Tambo Machay romhoz, és onnan gyalog jöttem vissza a városba.

Tambo Machay egy forrás köré épült, a forrás rituális tisztálkodásra szolgált, az éppen ott levő fehér turistacsoport ki is próbálta ezt a funkciót. Innen néhány száz méterre egy kisebb inka erődítmény Puca Pucara. Innen több kilométert kellett gyalogolni a Qenqo nevű nevezetességig. Útközben találkoztam egy helybelivel, aki szép fehér lovon ült. Megkérdeztem tőle, messze van-e Qenqo. Mondta, hogy igen messze, talán fél órát is kell gyalogolni, de öt solért felülhetek helyette a ló hátára. Sajnos nem tudok lovagolni, így nem fogadtam el az ajánlatot. Qenqo előtt volt még egy inka létesítmény, egy hatalmas szikla, benne barlanggal, a sziklába vájt lépcsőkkel, az inka uralkodó pár sziklából kifaragott trónszékével. Itt is ajánlkozott egy fiú, hogy körbevezet. De azután elkezdett kiabálni, hogy hé fiúk, gyertek gyorsan, itt egy gringo, egyedül van és biztos sok pénz van nála stb., úgyhogy rövid úton le kellett ráznom. Qenqo innen már nem volt messze. Ez is egy sziklából kivájt szent hely. A sziklatömb 50-60 m hosszú és tíz méter magas lehet. Több folyosó, alagút vezet benne, némelyik zárt, némelyik felül nyitott. A szikla mészkő (bár nem fehér, hanem elég sötét szürke), karros, késpengeszerű éles gerincekkel, hasadékokkal, lehet a tetején is mászkálni, nagyon érdekes. Itt belépéskor senki sem nézte meg a bérletemet, így kellemetlen érzésem volt, hogy majd meg fognak szólítani, és követelik rajtam. Megjelent egy rendesen öltözött és komoly arcú ember, gondoltam, majd ő fogja követelni a bérletet. Rám köszönt, hogy "Konicsiba", majd mindenki által láthatóan vizelni kezdett. Ezen az útvonalon az utolsó rom a Sacsayhuaman, amit néhány nappal korábban már megnéztünk.

Macchu Picchu

A Macchu Picchuba vezető Inka Ösvényre (Camino Inca) hárman indultunk el, mert Kutyaházi nem érezte jól magát. Úgy számoltuk, hogy három nap alatt lehet végigjárni az útvonalat. Megbeszéltük, hogy Kutyaházi három nappal később utánunk jön, és Macchu Picchuban találkozunk.

A vonat sztrájk miatt nem közlekedett, ezért busszal indultunk el. Érintettük Pisacot, onnantól kezdve az Urubamba völgyében, a híres szent völgyben haladtunk. Urubambában át kellett szállnunk egy másik autóbuszra. Ez Ollantaytambóig vitt bennünket. Ollantaytambóban megnéztük a híres inka erődítményt, amely meredek, sziklás hegyoldalra épült, rengeteg teraszból áll, nagyon látványos. Ehhez az erődhöz fűződik a spanyolok és az indiánok között lezajlott nagy csata, amelynek során az indiánok vízzel árasztották el a spanyolok által elfoglalt teraszokat.

Ollantaytambónál véget ér a műút. A következő húsz kilométert egy teherautó platóján tettük meg. Ez nem stoppolás, fizetni kellett érte. Hármunkon kívül legalább tizenöt perui utazott a platón. Útközben láttuk az 5700 m magas, ragyogó havas Veronica csúcsot. Sokkal látványosabb, mint az Arequipa környéki hegyek. Ezzel a kocsival a 82. km nevű vasútállomásig jutottunk, tovább nem is vezet út, csak vonattal lehetne továbbmenni. Mi ezt a pontot választottuk túránk kiindulópontjául. A turisták többsége a 88. km-től szokott indulni, a kilométereket Cuzcótól számolják. Ezt a vasúti szakaszt nem érintette a sztrájk.

Ekkor már estére járt az idő, ezért nem indultunk hosszabb gyaloglásra, hanem egy kilométerre az állomástól letáboroztunk. Táborhelyünk az Urubamba folyó mellett volt. A Macchu Picchuba vezető vasút végig a folyó partját követi, a folyó 2500--2200 m magasságban folyik. Ezzel szemben az Inca Trail délre halad a folyótól, jó pár kilométerre eltávolodik tőle, a Salcantay hegy oldalában vezet. A Salcantay 6271 m magas, biztosan gyönyörű, de egyszer sem sikerült meglátnunk a csúcsot. Az ösvény legmagasabb pontja 4200 m. Az útvonal több kisebb inka romot is érint, de ezek egyike sem olyan érdekes és látványos, mint a korábban Cuzco környékén látottak. Azért érdemes volt megállni a romoknál.

Mint mondottam, első este a 82-es km közelében, az Urubamba mellett táboroztunk. Reggel azután elindultunk felfelé az Urubamba egyik mellékvölgyében, s elértük Huayllabamba falucskát. Ez az egyetlen falu az egész inkaösvény mentén, lakói üdítőital-árusításból (szemérmetlenül drága) és a túlságosan közel sátorozó turisták meglopásából élnek. Azért mi nem is sátoroztunk a falu mellett, hanem az egyre meredekebbé váló ösvényen továbbmnetünk a 4200 méteres hágó felé. 3500 m magasan kereszteztünk egy szép hegyi esőerdő foltot. A hágó előtt táboroztunk, 4000 m magasságban. Ezen a napon nem lehettünk elégedettek kilométerteljesítményünkkel.

Következő reggel Böncös kisütötte, hogy most már jó lesz sietni, nehogy Kutyaházi előbb érjen Machu Picchuba, mint mi, tehát ezen a napon a híres romváros közvetlen közelébe kell jutnunk. Ezért Böncös és Alexandra egész nap lehetetlen tempóban rohantak, én meg, aki lassabb vagyok, kilométerekkel mögöttük kullogtam. Átmentünk a 4200 m magas hágón, ahol igazi magashegységi jellegű szél fújt, majd egy 4000 méteresen, ahol egy szép kis tengerszemet is láthattunk. A hágó után hirtelen megváltozott a táj jellege, a gyér magashegyi növényzetet felváltotta a sűrű, buja hegyi esőerdő. Az ösvény majdnem vízszintesen vezet egy meredek hegyoldalban, nem sokkal a gerinc alatt. Alatta, fölötte áthatolhatatlan sűrű növényzet. Itt még komoly kilátás is volt. Aztán leszállt a köd. Elértük a harmadik hágót, ez a legalacsonyabb, 3700 m magas. A gerinc túloldalán még sűrűbb volt a köd. Böncös itt megkegyelmezett és úgy döntött, hogy letáborozunk, nehogy a nagy ködben leessünk valahová. Ez egy hivatalos táborhely, ahol sokan sátoroznak; ilyen volt az előző éjszakai hely is, de ott alpakákat is lehetett látni. Úgy számoltunk, hogy innen még 2 órát kell gyalogolni Machu Picchuig.

Azt beszéltük meg, hogy reggel korán felkelek és elindulok, későnkelő barátaim pedig amikor tudnak, azután majd a romoknál találkozunk. El is indultam reggel 6-kor, egyedül. Az út jellege az előző délutánira hasonlított: kikövezett ösvény az egyébként járhatatlan hegyoldalba vágva. A hegyoldal roppant meredek és hihetetlenül sűrű növényzet borítja. Néha ki lehetett látni az Urubamba folyó kanyarjaira. A táborhelytől meredek lépcsősor vezetett lefelé, azután 2500--3000 méteres magasságban vezetett az út. Ezen az útszakaszon szaglóérzékem jelentős fejlődését tapasztalhattam. Az érzett szagot először saját magamnak tulajdonítottam, ami nyugtalanító volt, mert bár két napja gyalogoltam százszázalékos páratartalomban húszkilós hátizsákkal, de a szag ehhez képest is túlzottnak tűnt, így komolyan aggódni kezdtem, hogy esetleg oszlásnak indultam. Azután szembe jött két indián teherhordó, hátizsák helyett óriási ládákat vittek, két-három ember csomagját cipelték.

Ezután egy őrház következett, ahol be kellett fizetni az Inca Trail részvételi díját, ha jól emlékszem, 60 solt (20 dollár). Ebben benne foglaltatik a Machu Picchu belépti díja is. A teherhordóknak nem kellett fizetniük. Újabb néhány kilométer után egy kis gerincen átkelve feltárult előttem a romváros, mögötte a Huayna Picchu sziklacsúcsával. Ezt nem lehet leírni, ezt látni kell, át kell élni.

Az utolsó pár száz méteren találkoztam olyan turistákkal, akik szembe jöttek (az egész Inka Ösvényen nem jött szembe senki). De ők sem akarták visszafelé teljesíteni a túrát, csak egy távoli képet akartak készíteni.

Machu Picchu bejáratánál van egy turistakomplexum, étteremmel, eszpresszóval. De úgy van elhelyezve, hogy nem zavarja a látképet. Itt adnak egy belépőcédulát, amelyikkel egy nap alatt többször is be lehet lépni a romvároshoz (és közben kimenni egy üdítő erejéig).

Mindjárt felmásztam a Huayna Picchu nevű csúcsra. Ez az a függőleges sziklacsúcs, amelyik minden Machu Picchut ábrázoló fénykép háttereként szerepel. A sziklafalba vájt lépcsőkön keresztül lehet megmászni, a csúcs közelében van egy barlang, amin a felfelé menőknek át kell mászni, lefelé más utat jelöltek ki. Nem veszélyes az út, de tériszonyosoknak nem ajánlanám. Lefelé jövet találkoztam Böncössel és Alexandrával.


Összesen 5-6 órát bolyongtunk a romváros labirintusában. Megnéztük az egykori templomokat, a sziklabörtönt, a három kapujú házat, a harminckét sarkú követ (ebben Machu Picchu felülmúlja Cuzcót); az Intihuatana nevű, egyetlen fekete sziklából kifaragott valamit, amelynek a rendeltetése máig ismeretlen, talán napóra lehetett.

Machu Picchu egyébként európai szemmel nem tekinthet vissza nagyon hosszú múltra, a 15.-16. században használták néhány évtizeden keresztül. Nem tudni, mi volt a település funkciója. Volt olyan elmélet, hogy ez volt a régi dokumentumokban Vilcabambának nevezett erőd, ahová az utolsó, a spanyolok ellen fellázadó inka uralkodó, Manco Inca menekült. Nemrég azonban feltártak egy másik romvárost, és újabban azt azonosítják Vilcabambával. Machu Picchunak talán kultikus szerepe lehetett.

Machu Picchuból egy szerpentin út vezet le az Urubamba völgyébe, a vasútállomáshoz. Ezen az úton gyalog vagy autóbusszal lehet lemenni. Volt ott egy kisfiú, aki minden kanyarnál harsány "Hey, good-bye" kiáltással üdvözölte az utasokat, azután átvágott a lejtőn, és előbb ért a következő kanyarhoz, mint az autóbusz. Azután az állomás előtt felszállt a buszra, és összegyűjtötte az utasok adományait. Remélem, nem történt baja, amikor egy későbbi alkalommal a busz lezuhant a meredek hegyoldalon.

Cuzcóba nem lehetett vonattal eljutni, mert a sztrájk még mindig tartott, Ollantaytambóban autóbuszra kellett átszállni. Cuzcóban találkoztunk Kutyaházival, ő közben meggyógyult, aznap járt ő is Machu Picchunál, de elkerültük egymást.

Cuzcóban jöttem rá, hogy a Machu Picchu-i túra alatt elfelejtettem bevenni a maláriatablettát, és így esetleg elveszítettem a több hét alatt kialakuló védettséget. Pedig most lett volna rá igazán szükség, hiszen még csak most készültünk az alacsonyan elterülő trópusi erdőkbe, ahol a maláriaszúnyog honos. Ezért elmentem egy orvosi rendelőbe. Ott azt mondták, hogy a malária ellen van egy injekcióban beadható védőoltás is (Magyarországon nem tudnak erről?), de azt nekem nem tudják beadni, mert tízes csomagokban kapják és a csomagot csak akkor bontják meg, amikor összegyűlik tíz oltásra váró ember. Menjek el egy másik rendelőbe, ahol aznap van malária-szakrendelés. Elmentem a másik orvoshoz, kivártam a soromat. Megmérték a magasságomat és a súlyomat (utóbbi már jóval kevesebb volt, mint otthon), azután az orvos azt tanácsolta, hogy ne adassam be magamnak az oltást, hanem szedjem tovább a tablettát a hét egy másik napján, és nem lesz semmi bajom. Igaza is lett.

Vettem egy nagyon szép kiállítású könyvet, amelyik rengeteg fényképpel illusztrálva mutatja be az ország városait, nevezetességeit, történetét, híres embereit (ők többnyire katonák voltak). Ez nem volt racionális döntés, mert így még sokat kellett cipelni a többkilós könyvet, amely aztán elég viharvert állapotban érkezett meg Magyarországra.

Utazás Pucallpa felé

Este autóbusszal továbbutaztunk Cuzcóból. Első úticélunk Andahuaylas volt. Az út nagyobb része már földút, műút csak Cuzco közvetlen környékén van. Abancaynál a rendőr már nem elégedett meg az utaslistával, hanem le kellett szállnunk (csak négyünknek), és bemutatni az útleveleket.

Reggel megérkeztünk Andahuaylasba, ahol egy napot akartunk eltölteni. De úgy találtuk, hogy Andahuaylas túlságosan kicsi, szegény és unalmas hely, így azonnal továbbutaztunk Ayacucho felé. Ennek nem örültem, mert már amúgy is elég rosszul voltam a busz rázásától, és azután az ayacuchói buszon hánytam is.

Ayacucho maga is csaknem 3000 méteres magasságban épült, közben az út átvezet egy 4000 m fölé emelkedő hegységen, amelyiknek a neve a térkép szerint Keresztelő Szent János-hegység. Ez a hegység roppant unalmas, fennsíkszerű, és teljesen azonosan kinéző hátak és völgyek váltogatják egymást. Minden völgynél azt hittük, hogy átjutottunk a hegységen, de újak és újak jöttek. Azután végül mégis megérkeztünk Ayacuchóba. Találtunk egy olcsó szálláshelyet, ahol fürdőszoba is volt, de a tisztasága kívánnivalót hagyott maga után, így csak nekem volt kedvem lezuhanyozni.

Addigra rendbejött a gyomrom annyira, hogy elkezdtem biztatni társaimat, hogy kóstoljuk meg a sült tengerimalacot, ami Peru hegyvidéki részén nemzeti eledelnek számít. Annál is inkább, mivel már csak egy-két napig maradunk a hegyvidéken, ahol ezt az eledelt autentikusan el tudják készíteni. Már cuzcói étlapokon is találkoztunk a tengerimalaccal (peruiul cuy, spanyolországi spanyolok nem ismerték ezt a szót), de ott drága volt. Ayacuchóban aztán végre találtunk egy olyan éttermet, ahol elég olcsón kínáltak cuyt is. Böncössel rendeltünk cuyt, Kutyaházi és Alexandra nem tudták elszánni magukat.

Meg kellett állapítanunk, hogy a tengerimalac gasztronómiai értéke igen csekély, ugyanis gyakorlatilag nincs rajta hús. Én körülbelül egy mm vastag izomréteget tudtam leszedni a hátsó combról, Böncös a bordáin is talált valamit. Egyébként az egész csont és bőr. Ayacuchóban a tengerimalacot mindenestől megsütik, a szőre már nincs rajta, de a bőr és a belső szervek megvannak. Egy tengerimalacot két embernek hoznak ki, a fogakból meg lehetett állapítani, hogy ugyanannak az állatnak a két felét kaptuk. Ezek után senkinek sem tanácsolom, hogy agyoncsapja és megegye dédelgetett tengerimalacát.

Hogyan mondják spanyolul, hogy "János leesett"? Juan cayó.

Reggel továbbutaztunk Ayacuchóból, Huancayóba. Az út gyakorlatilag végig földút volt. Majdnem végig a Mantaro völgyében haladtunk, ez az Amazonas egyik forrásága.

Az út során érdekes zenei élményekben volt részünk. Hallottunk egy dalt, amelyben egy férfi sírással küszködő hangon panaszkodott szerelmi bánatáról. A peruiak felháborodtak a zene minőségén, és követelték, hogy a sofőr tegyen fel egy másik kazettát. Ez meg is történt. A következő dal Simonról, a nagy férfiúról (el gran varón) szólt. Az elején egy ember lassan azt énekli, hogy Simon megszületett a kórházban. AZután elmeséli az élete történetét, közben egyre gyorsabb lesz a zene, egyre több hangszer szól, többen is énekelnek. Végül visszatér az eredeti dallam, és azt hallhatjuk, hogy Simon meghalt a kórházban. Kutyaházinak és Böncösnek nagyon megtetszett ez a dal, és Huancayóban szereztek is egy ilyen kazettát. Később meghallgatta a dalt egy spanyol anyanyelvű barátunk, és elmagyarázta, hogy Simon férfi létére szoknyában járt, rúzst használt, és az apja, amikor találkozott vele, nőnek nézte. Azután Simon 30 éves korában meghalt egy furcsa betegségben, és nem siratta meg senki.

En la sala de un hospital, de una estraña enfermedad murió Simón.
Es el verano del ochenta y seis, al enfermo de la cama diez nadie lloró.
Simón, Simón, Simón.

Találkoztunk egy perui asszonnyal, akit nagyon érdekelt Európa, és hosszan elbeszélgettünk vele. Ő maga is járt Európában, mégpedig a még egységes Jugoszláviában. Azt kérdezte, Magyarország Jugoszláviához hasonló-e. Meg hogy Magyarországon lehet-e halat kapni, hiszen nincs az országnak tengere. Meg hogy ismerik-e a tengerimalacot. Mondtuk, hogy ismerik, de nem eszik meg, de mi már Ayacuchóban megkóstoltuk. Erre megmutatta a tengerimalac-húst, amit úti elemózsiaként magával hozott. Ez az óriás változat húsa volt, amelynek 2 kg a vágósúlya.

Huancayóba délután érkeztünk. A város modern, és nem különösebben érdekes. Azért megnéztük a főtéren álló templomot. Kipróbáltuk a helyi ételkülönlegességet, a huancayói krumplisalátát, azután elmentünk egy pizzériába.

Reggel, vasárnap lévén, láthattunk egy katonai díszszemlét. Én a helyi múzeumba is elmentem. Délben indult tovább autóbuszunk Pucallpa felé (700 km, 24 óra). Limában figyelmeztettek minket, hogy Tingo María térségében a közbiztonság olyan, hogy csak nappal szabad utazni.

Egészen Tingo Maríáig jó volt az útminőség. Huancayo után udvariatlan voltam, és nem adtam át a helyemet egy idősebb és igen kövér asszonynak, aki ezért beleült az ölembe. De szerencsére elég hamar le kellett szállnia.

Érintettük La Oroyát, amely a perui vaskohászat központja. Infrastrukturális fejlettségét jellemzi, hogy Limából vasúton is elérheti. Ez a világ legmagasabbra vezető vasútja, 4800 m-es magasságot ér el. La Oroya egyébként roppant sivár és lepusztult hely, mindenfelől teljesen kopár mészkősziklák veszik körül.

Junínon is áthaladtunk. Itt zajlott le a perui függetlenségi háború egyik nagy csatája. Ennek emlékére ezt a megyét (amelynek Huancayo a székhelye) erről a különben jelentéktelen településről nevezték el.

Junin környékén felszállt a buszra egy fokhagymaárus; ilyennel már Arequipa közelében is találkoztunk. Fokhagymasűrítményt árult, és hosszan ecsetelte a készítmény minden tekintetben áldásos hatását. Megkérdezte, jártunk-e Machu Picchunál. Ezután felhívta a peruiak figyelmét arra, hogy a régi peruiak, akik rendszeresen fogyasztották a fokhagymát, olyan épületeket emeltek, hogy még 500 év után is eljönnek az emberek a világ másik végéből, hogy lássák. Amt pedig ma fokhagyma nélkül építenek a peruiak, az 50 év múlva összedől.

Következő állomásunk Cerro de Pasco volt. Ez 4300 m magasan fekszik, és állítólag a világ legmagasabban fekvő ilyen nagyságú városa. Ez is nagyon sivár hely. Esett a hó.

A buszon video is volt, és Cerro de Pasco után fel is tettek egy játékfilmet, amelyben egy rokonszenves asszonynak a Fényes Ösvény terrorszervezettel támadtak egyre komolyabb súrlódásai, végül meg is gyilkolták. A Fényes Ösvény tevékenységének éppen ezen a vidéken volt a központja.

Érintettük az 1900 m magasan épült Huánucót. Itt a buszra felszálló gyerekektől vettem egy üveg perui üdítőt. Ez nagyon rossz ízű volt, a gyerekek meg követelték rajtam az üres üveget (viszaváltható), így végül a fele löttyöt is visszaadtam nekik.

Éjfél körül megérkeztünk Tingo Maríába. A film addigra végetért, a képernyőt és a videomagnót a sofőr kiszerelte a kocsiból és biztonságba helyezte a buszállomáson.

Nem sokkal Tingo María után, egy San Isidro nevű helyen, felszállt a buszra az ismeretlen katona.

El soldado desconocido

Tingo María és Pucallpa között három olyan hely van, ahol minden buszt megállítanak és igazoltatják az utasokat. Tingo María mellett a hadsereg, félútnál a flotta, Pucallpa mellett a rendőrség tart fenn ilyen állomást.

Néhány perccel azután, hogy továbbengedtek a katonai ellenőrzőponttól, leállított bennünket egy géppisztolyos katona. Elégedetten megállapította, hogy a busz tele van. Felszállt a buszra. A busz olyan, hogy a vezetőfülke fallal van elválasztva az utastértől, az utasok a vezetőfülkén át szállnak fel, de menet közben nem látnak be a fülkébe. Hallottuk, hogy a katona fenyegetőzik és vitatkozik a sofőrrel. A sofőr azt mondta, hogy "si quiere matar, mata a mí" (ha ölni akar, öljön meg engem). Állítólag az is elhangzott, hogy "habrá matanza" (gyilkolás lesz, vagy disznóölés, esetleg disznótoros).

Azután körbejött (umkam) egy kalauzféle ember egy zsákkal, és kérte, hogy az utasok tegyenek bele pénzt. Beletettem a nálam levő perui pénzt (ez nem volt sok, a készpénz nagyobb részét dollárban tartottuk). A katona összeszámolta a pénzt, azt mondta, hogy nem elég, és újból körbeküldte a kalauzt. Harmadszorra maga is bejött az utastérbe. Megörült, hogy külföldiek (gringos) is vannak az utasok között. Egyenként elkezdte leszállítani az utasokat, és végigtapogatta őket, hol rejtegetnek pénzt. Bizonyos mennyiségű pénzt eldugtunk különböző helyekre (én az üléshuzat alá, a többiek nem tudom, hová). Böncöst és Kutyaházit is leszállította és elvette a náluk levő pénzt. Alexandrának sikerült úgy öszekucorodnia, hogy a katona nem vette észre, hogy ő lány, és talán azt sem, hogy európai. Nekem nem kellett leszállnom, de a katona követelte a további pénzt, és akkor odaadtam neki, amit az üléshuzat alá eldugtam.

Ezt követően a katona azt mondta, hogy "itt lányok vannak nekem" (muchachas para mí), és ráparancsolt az egyik lányra, hogy szálljon le a buszról. A lány ezt nem akarta megtenni. Akkor a katona két figyelmeztető lövést adott le a busz mennyezetén keresztül. A lány leszállt a buszról, és a katona valószínűleg erőszakoskodott vele (ezt nem láttuk). Mint később megállapítottuk, az egyik golyó éppen Kutyaházi hátizsákján keresztül távozott, ezt a kárt a biztosító megtérítette.

A katona azzal is fenyegetőzött, hogy a férfiakkal is erőszakoskodni fog. Azt mondta, hogy ennyi ember között biztosan van buzi (maricón), és hogy ki az, hát azt első pillantásra meg lehet állapítani. Sorra szemrevételezte az utasokat, de végül nem választott ki senkit. Talán ő maga sem volt az.

Végül a katona megparancsolta, hogy egy utas adja oda neki a nadrágját, egy másik pedig az ingét. Átöltözött a kapott ruhadarabokba, majd leszállt a buszról és eltávozott. Magával vitte a régi ruháit is. Négyünktől összesen több mint ezer dollárt zsákmányolt, a készpénzen kívül más nem érdekelte, megmaradtak a fényképezőgépek és a videokamera is.

Az incidens körülbelül másfél órát, éjjel fél egytől kettőig tartott. Közben a katona különböző parancsokat adott a sofőrnek is (álljon meg, induljon el, forduljon meg, tegyen fel zenét, állítsa le a zenét). A többszöri megfordulásra valószínűleg azért volt szükség, mert a katona tudta, hol a következő ellenőrzőpont.

A következő ellenőrzőponton elmondtuk a flotta katonáinak, mi történt. És hogy biztos, hogy a rabló nem közülük, hanem a szárazföldi haderő katonái közül való volt. Felszállt egy tiszt, ügyetlenül betárazta a géppisztolyt, és megvizsgálta a mennyezeten keletkezett lyukakat.

Hajnalban kisebb városokat is érintettünk, ahol további utasok is felszálltak. Volt köztük egy hittérítő, aki elmondta, hogy börtönben volt egy bűncselekmény miatt (por un delito), de ott megtért Krisztus hitére, és vallási megvilágosodását most másoknak is tovább akarja adni.

Amazónia

Pucallpába a délelőtti órákban érkeztünk. Ez egy százezren felüli város, amelyet csak egy irányból lehet közúton elérni. Továbbmenni csak hajóval lehet. A háromszázezer lakosú Iquitos csak többnapi hajóúttal érhető el.

A busz egyik utasa, az, aki az ingét odaadta az ismeretlen katonának (addigra szerzett másikat), elhatározta, hogy a segítségünkre lesz. Segített olcsó szállást találni: elvitt minket a helyi evangélikus misszióhoz, ahol fejenként és éjszakánként 2 solért (150 Ft) szállhattunk meg. Olyan is volt a szállás. A szobának nem volt se ajtaja, se ablaka, mégis négyen laktunk benne. Az ajtót egy függöny helyettesítette. Semmilyen bútor sem volt a szobában. Az épületben rengeteg shipibo törzsbeli indián lakott, az udvaron szabad tűzön főztek. Volt zuhany is, WC is (na jó, budi), de nagyon piszkos.

Segítőtársunk eljött velünk a rendőrségre is. A kapuban álló őr nem volt hajlandó beengedni bennünket. Ugyanis a rablás a vízválasztó (divisorio) nyugati oldalán, tehát Leoncio Prado százados járás területén történt (ki emlékszik még az elsőként látott szappanoperára?), ez a kapitányság pedig csak a Portillo ezredes járás területén történt bűnügyekben illetékes. Menjünk vissza Tingo Maríába Leoncio kapitányhoz, majd ott megtehetjük a feljelentést.

Tingo Maríába semmi kedvünk sem volt visszamenni, érthető okokból. Egyébként utóbb azt is hallottuk, hogy Tingo María a kábítószerkereskedelem fellegvára, tele van bűnözőkkel, és mindennaposak a véres leszámolások. Mivel Peruban hivatalosan nincs halálbüntetés, a tingo maríai rendőrök az elfogott bűnözőket a helyszínen agyonlövik. Viszont a feljelentést már csak a biztosítás miatt is meg kellett tennünk.

Perui ismerősünk erre is tudott megoldást. Működik a városban egy jogvédő szervezet, amely olyan ügyekben nyújt segítséget, hogy pl. a férj veri a feleségét, vagy a rendőrök megverik a gyanúsítottat stb. Mivel itt is egy katona önkényeskedett civilekkel szemben, ez is a jogvédők profiljába vág.

A jogvédők fel is vették a vallomásunkat. Közben valaki értesítette a sajtó és a helyi televízió képviselőit. A szűk helyiség megtelt újságírókkal, kamerát is hoztak. Életemben először nyilatkozhattam tévéseknek. Állítólag szerepelt is a tudósítás a helyi híradóban. Ezt nem láttam, de két helyi újságban címlapon szerepeltünk. Az egyik újság fényképpel is illusztrálta a rablótámadás hírét. A fénykép a jogvédő szervezet helyiségének ajtaját ábrázolta.

Tettem még egy próbát a rendőrséggel. Pucallpában van a rendőrségnek egy másik épülete is, ahová minden további nélkül beengedtek. Elmondtam, hogy egy rablásról akarok bejelentést tenni. Beküldtek egy tiszthez. Néhány mondat után a tiszt kijelentette, hogy itt nem rablásról, hanem útonállásról van szó, és most nem tudja felvenni a jegyzőkönyvet, jöjjek vissza másfél óra múlva. Nem mentem vissza.

A jogvédők által kiállított jegyzőkönyvet postán küldtük el az ügyészségre. Előkerültek a bűncselekménnyel kapcsolatos tárgyi bizonyítékok is: két töltényhüvely és három fel nem használt géppisztolylőszer. Hogy ez utóbbiakat perui segítőnk a buszon találta-e, vagy máshonnan szerezte, nem tudom. A perui tanácsára a lőszereket is betettük az ügyészségre küldendő borítékba. Lehet, hogy a Balogh László-féle incidensért a hanyag perui posta a felelős?

Pucallpa nagyon párás, meleg hely, állandóan izazdtunk. Az utcákat elborítja a vörös por. A villanyoszlopokon dögevő, fekete madarak ülnek (a nevüket nem tudom).

Az emberek nagyon barátságosak és érdeklődőek. Többségük mesztic. Volt, aki azt kérdezte, japánok vagyunk-e. Más az iránt érdeklődött, csakugyan létezik-e olyan ország, ahol nyáron hónapokig világos, télen pedig hónapokig sötét van. Volt, akit az érdekelt, milyen pénz van a mi országunkban, és milyen árfolyamon váltják. Megállapította, hogy a forint nagymértékben elértéktelenedett (demasiadamente desvalorizado). Csak azt nem tudta, hogy a forint 53 év alatt jutott el a 200-valahány forintos dollárárfolyamig, míg a perui nemzeti valuta, az új sol (1 dollár 3,4 sol volt akkoriban) csak 1991-től létezik. 1991 előtt az inti volt a hivatalos pénz (1 új sol 1000000 intit ér), míg 1986 előtt a régi sol (1 inti 1000 régi solt ér).

Vannak a városban indiánok is, akik főleg a shipibo törzshöz tartoznak. Az asszonyok bárgyú arccal járkálnak az utcán, spanyolul nem tudnak, kéregetnek vagy indián csecsebecséket árulnak. Vettem tőlük néhány növényi magvakból készült nyakláncot.


Shipibo asszony

Voltunk a kikötőben. Volt egy olyan elképzelésünk, hogy hajón megyünk tovább az Ucayali folyón. Contamanába ment volna hajó. Megnéztük a hajót, és elment a kedvünk ettől a kirándulástól.

Yarinacocha

Az üres szobában töltöttük az éjszakát. Másnap délben az icaihoz hasonló taxival kimentünk a néhány kilométerre fekvő Yarinacochába. Ez a település az Ucayali (az Amazonas egyik forrásága) egy holtága mellett van.

Yarinacochában egy egyszerű fogadóban vettünk ki szobát. Érdekes volt az épület belső dekorációja: a falakat méteres hosszúságú, fából készült hal, lepke és bogár díszítette. Sajátos megoldás volt az is, hogy a WC-fülke ajtaját nem belülről, hanem kívülről lehetett bereteszelni.

Itt találkoztunk két hajóssal, akikkel megalkudtunk, hogy háromnapos hajóútra kivisznek négyünket az Ucayalira. Az alku úgy szólt, hogy több utast nem vesznek fel a hajóra. Ez utóbbit nem tartották meg, mert az utazásra velünk jött egy fiatal francia orvos és limai barátja is. Délután rövid sétát tettünk a közeli erdőtűzhöz.

Este cevichét vacsoráztunk, ez a fűszeres halétel igen ízletes. Éjszaka patkánnyal találkoztam a fogadó udvarán: ezt az állatfajt most először sikerült természetes környezetében megfigyelnem. Azóta sor került második találkozásra is, mégpedig Porto történelmi városnegyedében.

Reggel felszálltunk a kis hajóra. A két hajóssal, a francia orvossal és a limaival nyolcan voltunk a hajón. A limai elmondása szerint ősei között egyaránt voltak spanyolok, olaszok, indiánok, kínaiak és afrikaiak; ő maga nagy termetű, világos bőrű, de afrikaias arcfelépítésű ember volt. A fából épült, kis merülésű hajóban volt egy csónakmotor, amelyhez hosszú rúddal kapcsolódott a hajócsavar. Az út során számtalanszor törtek el különböző alkatrészek, de a hajósok szerencsére kellő mennyiségben hoztak pótalkatrészt.

Az út első szakaszán a körülbelül kétszáz méter széles holtágon hajóztunk. Itt sikerült folyami delfinekkel találkoznunk. Négy-öt delfin úszkált nyugodtan a hajó körül, a fejüket nem emelték a vízszint fölé, csak púpos hátuk volt látható.

Ezt a holtágat egy alig tíz méter széles csatorna köti össze az Ucayali főágával. A csatorna tele van kidőlt fákkal, faágakkal. A hajósoknak többször is a vízbe kellett ugraniuk, hogy kiszabadítsák a fatörzsekben megakadt hajót. Itt juanes-t kaptunk enni, ami egy nagy levélbe becsomagolt rizsgombóc, benne csirkehús-darabokkal. Az étel neve Keresztelő Szent János levágott fejére utal.

Az Ucayalihoz közeledve a csatorna kiszélesedett és sekélyebbé vált. Több ízben mindannyiunknak ki kellett szállnunk, és a vízben gázolva tolni a hajót. Más hajókkal is találkoztunk, ők is hasonlóan jártak.


Elakadt a hajó

A főágon utolért bennünket az esőerdők vidékét jellemző záporeső, nagy szél is volt. A hajósok az eső ellen kifezsítettek egy ponyvát, de nem sokat használt. A főág jó egy kilométer széles.

Este egy meszticek lakta faluban szálltunk meg, egy helybeli családnál, akik lábakra épített faházban laktak. Függőágyakban alszanak, a szoba közepén álló nyitott tűzhelyen főznek. Van televíziójuk, azon nézik az aktuális dél-amerikai szappanoperát.

Megismerkedtünk egy Angelo nevű vadásszal. Elmondta, hogy egy mahasz-t lőtt (jó hír a CD-másolatok készítőinek), és meg is kínált bennünket a mahasz húsával.

Itt rengeteg a szúnyog, a helybeliek szúnyogháló alatt alszanak. Nekünk nem volt szúnyoghálónk, ezért azt a tanácsot kaptuk, hogy állítsuk fel sátrainkat a szobában.

Angelo krokodilra akart vadászni, de nem volt csónakja. A hajósok megalkudtak vele: elviszik vadászni az ő hajójukon, de akkor mi is mind vele tarthatunk.

Reggel a hajóval továbbmentünk a faluból, és elindultunk felfelé a Callaría folyón, amely kb. 50 méter széles. Néhány helybeli csónakból dinnyét árult, vettünk is belőle. Ennek meg is lett a következménye, Böncösnek nagyon gyorsan partra kellett rohannia és eltűnnie az erdőben.

Később kiszálltunk egy indián (vagy inkább mesztic) faluban. Megmutatták nekünk a cölöpökön álló házakat. Sok háznál tartanak nagytestű papagájt, vagy apró majmot. A majmot pórázon tartják, de nem a nyakára kötik a pórázt, hanem a derekára, a hegymászók beülő kötéséhez hasonlóan. Megkezdődött a zápor. A falu közepén elcsúsztam, és hasraestem a sárban, a helybeliek nagy derültségére.

Néhány kilométernyi hajózás után megérkeztünk egy újabb faluba. Az eső még zuhogott. Néhány kisgyerek fürdött a sáros vízben. Böncös és Kutyaházi fürdőnadrágra vetkőzve felmentek a faluba, míg Alexandrával kivártuk azt az öt percet, amíg elállt az eső.

Találkoztunk a falu fiatal tanítójával. Ő kecsua származású, Ayacucho vidékére, a hegyekbe való, onnan helyezték ide, s bizonyos ideig kénytelen ittmaradni. Büszkén megmutatta a cölöpökre épült, egytantermes iskolát. Érdeklődéssel kérdezgetett a mi országunkról. Megkért, hogy írjunk neki egy szószedetet a legfontosabb magyar szavakból, mert minél több nyelven szeretne néhány szót megtanulni. Azután többen is megpróbálták hangosan kimondani a leírt szavakat, aminek során kiütközött a magyar és a spanyol nyelv közötti hangtani különbség. Hogy mondják magyarul, hogy "bueno"? Jó. Jú! Nem jú, jó! Persze, úgy mondjuk, jú!


Mi fán terem?

Horgásztunk is a Callaríában. A horgászbot egy faágból, egy darab madzagból és egy horogból állt, csalétekként haldarabokat használtunk. Se damil, se orsó, se úszó. Kutyaházi és Böncös egy óra alatt legalább tíz piranhát fogtak. Nekem mindig elvitte a piranha a csalétket a horogról. A piranhák vacsoraként végezték, levest főztek belőlük. Nem merem azt a szót használni, hogy "halászlé", azért ez messze elmarad a tiszai mögött.

A krokodil

Késő este elkísértük Angelót a krokodilvadászatra. Láttuk, hogy a hajó aljában sok tenyérnyi nagyságú, lapos, korongszerű hal pattog, s úgy gondoltuk, hogy ezeket Angelo csaléteknek akarja magával vinni. De nem, a halak véletlenül ugrottak be a folyóból a hajóba.

Angelo szigonnyal vadászott, a puskáját nem is hozta magával. Elmondta, hogy nemrégiben néhány európai turista szórakozásból puskával krokodilra vadászott, több krokodilt lelőttek, de mind elsüllyedt, s nem tudták megtalálni.

Negyedóra múlva megláttuk az első krokodilt. Csak a szeme volt a vízszint fölött. Angelo leállított motorral a krokodil közelébe manőverezte a hajót, a kézi szigonnyal célbavette az állatott, s eldobta a fegyvert. Mellément, a krokodil nagy csobbanással eltűnt a folyóban. Ez a jelenet tíz-tizenöt perces időközökkel még ötször megismétlődött. A hetedik krokodilt végül eltalálta a szigony.

A krokodil nem védekezett, nem vergődött. Angelónak minden Kampf nélkül sikerült a hajóba emelnie. Fiatal állat volt, száz-százhúsz centiméter hosszú. Kétségtelenül életben volt, négy lábán állt, fejét felemelte, borostyánsárga szeme tágra nyílt. A hátsó combját érte a szigony. Úgy tűnt, a sérülés nem mély, nem is vérzett különösebben. Angelo fél méter hosszú kést vett elő.


Nem lett belőle táska

A véres jelenetekre vágyó olvasóknak, akárcsak néhány bekezdéssel korábban, itt is csalódást kell okoznom. Figyelmükbe ajánlom viszont Feliciano Espolarte izlandi útleírás´t. Megkérdeztük Angelót, hogy mennyire látja súlyosnak a krokodil sérülését, és feltétlenül ki kell-e végezni a rokonszenves ragadozót, és arra biztattuk, kegyelmezzen meg neki. Unszolásunkra Angelo visszadobta a krokodilt a vízbe. Több krokodillal nem találkoztunk, visszatértünk a faluba, ahol a délutáni nyelvleckére sor került.

Éjszaka hosszan és aggódva elemezgettük a krokodil kilátásait, és végül arra a megnyugtató eredményre jutottunk, hogy valószínűleg túlélte sérüléseit. Pedig eredetileg gyilkos szándékkal voltunk iránta. Azóta bizonyára szép nagy állattá növekedett. Aki a Callaríában fürdőzve találkozik vele, adja át üdvözletemet és mondja meg, hogy én küldtem fájdalomdíjként.

A krokodilkalandot követő napon a hajóval visszamentünk Yarinacochába. Útközben a legérdekesebb látnivaló egy a miénkhez hasonló hajó volt, amely kigyulladt és többméteres lángokkal égett. A tüzet végül skerült eloltani, senki sem sérült meg, és a hajó sem süllyedt el, de a motor valószínűleg végérvényesen tönkrement. Az egyik hajótöröttet (hajóégettet) felvették a mi hajónkra, de enni nem kapott. Később szétszaggatunk egy halászhálót, amivel bizonyára sok hal életét mentettük meg, némileg jóvá téve előző napi tetteinket. A vízállás most is alacsony volt, ezért tolni kellett a hajót, aminek során Böncös combig süllyedt a fekete iszapba.

Pucallpában elegem lett a nomád körülményekből és a többnapi mosdatlanságból a harmincvalahány fokos melegben, ezért elmentem aludni egy szállodába (1000 Ft egy éjszakára), ahol le tudtam zuhanyozni. A többiek kitartottak a papok üres szobája mellett.

Még egyszer Lima

Következő reggel visszaindultunk Limába. Világosban haladtunk át a veszélyes övezeten. San Isidrót most is érintettük, igazoltattak mindenkit, láttuk a katonákat, és találgattuk, melyikükkel találkoztunk néhány nappal korábban. Egy katona felszállt a buszra, magával hozta a fegyverét is, és bevitette magát Tingo Maríába. Tingo María után még egyszer igazoltattak, ezúttal egy elég gyanakvó természetű rendőr, de végül ő is elhitte, hogy nem kábítószer-beszerzés céljából járjuk a vidéket.

Már éjszaka volt, amikor átkeltünk a 4800 m magas Ticlio hágón, ahol a világ legmagasabb vasútvonala vezet (de mi busszal voltunk). Hajnali ötkor érkeztünk meg Limába, ahonnan azután három napig nem is mozdultunk ki.

Ennek a három napnak az eseményeit most már nemigen tudom szétválogatni.Útitársaim egész nap pihentek, én azért elmentem néhány helyre a városban. Egyébként a szállodában rengeteg állatot (papagájt, teknősbékát, kígyót, talán majmot is) tartottak, akik jórészt szabadon járkáltak a házban. Nekem a magaslati helyeken semmi bajom sem volt, amikor azonban lejöttünk a tengerszintre, eldugult és megfájult a fülem. Első alkalommal elég könnyen helyrejött (talán a lövés hangjától?), most azonban három napig fájt.

Vettem egy darab szappant, amit azután útitársaim kicseréltek néhány használt narancshéjra, és gondosan visszacsomagoltak. Amikor észrevettem, rájuk gyanakodtam, ők azonban olyan látható őszinteséggel tagadták bűnösségüket, hogy visszamentem az üzletbe az árussal kötekedni.

Voltam a Mújica Gallo múzeumban. Ez legalább tíz kilométerre van a városközponttól. Most lehetett csak látni, hogy Lima milyen óriási kiterjedésű, és milyen sok benne az egészen előkelő villanegyed. A Mújica Gallo múzeumban két óriási gyűjtemény látható, az egyik a spanyol hódítás előtti aranykincseketmutatja be, míg a másikban a világ minden tájáról való fegyverek (pisztolyok, puskák, kardok), katonai egyenruhák és katonai relikviák láthatók, köztük több híres náci politikus pisztolya. Magyarországot egy 1950-es évekbeli ormótlan katonai pisztoly képviseli a múzeumban.

Voltam a katonai térképészeti intézetben is, ez nyilvános, bárki bemehet. Az ország több mint feléről még nincs rendes katonai térkép. Van itt egy nyilvános könyvtár is, de ott olyan gyanakvóan nézegettek, hogy elég hamar eljöttem.

Voltam az állatkertben is, amely a perui állatvilágra korlátozódik. Van egy sivatagi, egy magashegyi és egy őserdei részlege. Az állatkert keretein belül működik a bányászati múzeum.

Cordillera Blanca

Következő napon újra elindultunk Limából, ezúttal észak felé, Ancash tartományba. Ancashban emelkednek Peru legmagasabb hegyei, köztük a 6700-valahány méter magas Huascarán. Ancashban két párhuzamos hegyvonulat van, a magasabb Fehér-hegység és vele párhuzamosan a Fekete-hegység, az is eléri az ötezer métert.

Először a kopár tengerparton haladt a busz, azután nekiindultunk a Fekete-hegység hágójának. Nem sokkal a hágó alatt megálltunk egy pihenőhelyen. Az étterem előtt, az országúton éppen egy disznót daraboltak. Lehet, hogy az ismeretlen katona erre akarta felhívni a figyelmünket? Bent az étteremben egy furcsa, nagy fülű báránnyal találkoztunk, aki szabadon járkált az étteremben, a konyhába is bement, de onnan kidobták. (Lehet, hogy a következő alkalommal már bent tartották?) 4080 m magasan van a hágó. Onnan már láthatók a Fehér-hegység csakugyan fehér csúcsai.

A busznak a végállomása Huaraz volt, ez Ancash tartomány fővárosa. Itt csak enni és ennivalót vásárolni álltunk meg. Azután egy kisebb busszal továbbmentünk Yungayba. Yungay egy szomorú eseményről ismert, 1970. május 31-én egy szörnyű katasztrófa következett be itt: a Huascarán oldalán leszakadt egy jégfal, és a jég meg a kőtörmelék lezúdult a meredek hegyoldalon, és betemette a várost. Majdnem mindenki ott pusztult, csak azok menekültek meg, akik éppen a temetőben tartózkodtak. Az elpusztult terület azóta is üresen áll, a várost valamivel távolabb építették újjá. Yungayban aludtunk.

Reggel még megvolt a város. Kimentünk a régi város romjaihoz. Megvan még a temető, közepén egy azóta készült Krisztus-szoborral. Egyébként csak néhány falmaradvány áll. Láthatók még egy összegyűrt autó (Volkswagen bogár) maradványai. Egy idősebb férfi furcsa csúcsos süvegben (nem illetlenség egy temetőben?) virágokat öntözött. Elmondta, hogy akkor éppen kint volt a futball vb-n, és utána nem volt hová hazamennie. A romoktól jól látható volt a bűnös is, a 17 km-re emelkedő, ragyogó Huascarán.


A Huascarán csúcsa

A Fehér-hegység belső része nemzeti park, elég borsos beléptidíjat kell fizetni. Felvitettük magunkat busszal a nemzeti park kapujáig, a Llanganuco-völgy bejáratáig, 3400 m magasra. Elindultunk gyalog a völgyben. A völgy elég tágas, műút és turistaösvény vezet benne. Kétoldalt meredek sziklafalak határolják, a szikláktól nem lehet fellátni a havas csúcsokig. Amikor egy mellékvölgyben mégis fel lehetett volna látni, akkor meg felhő takarta el őket. Egyszer-egyszer mégis kibukkant a felhők közül a 6300 méteres Huandoy csúcs.


A völgy fő nevezetessége a két Llanganuco tó. Körülbelül olyan forgalmuk van, mint a Budai-hegység egy-egy nevezetesebb pontjának. A tavakon túl azután már alig lehet emberrel találkozni. Túl a tavakon, 4000 méteres magasságban sátoroztunk.

Reggel sikerült a patakban úgy elmosogatnom a piszkos edényeimet, hogy többé nem is tudtam utolérni őket. Azóta bizonyára a Llanganuco tó fenekén nyugszanak.


A Cordillera Blanca hágója

Reggeli után (dél körül) nekiindultunk a Fehér-hegység (Cordillera Blanca, Faragó Imre szerint Fehér-kordillera) 4800 méteres hágójának. Közben Kutyaházin ismét jelentkezett a magassági betegség, hányt. Ezen a hágón szerencsére autóval is járható hágó vezet át, így sikerült lestoppolnunk egy mikrobuszt, amelyik átvitt a hágón egészen Colcabambáig. Colcabambában Kutyaházi úgy döntött, hogy a következő járművel visszamegy Yungayba. Böncössel és Alexandrával úgy döntöttünk, hogy elgyalogolunk a 4800 méteres Santa Cruz-hágóig, ahonnan már látható a 6000 m fölé emelkedő Alpamayo csúcs, amelyet egy szavazáson a világ legszebb hegycsúcsának választottak meg. Őrült tempójú gyaloglás után 4300 méternél ránk sötétedett. Felvertük a sátrat, közelünkben táborozott le néhány tizenéves korú indián teherhordó is.

Reggel nem sikerült időben felkelnünk, így nem folytathattuk utunkat a hágó felé. Éjszaka hó is esett. Sátorbontáskor a sátrat több bika vette körül, a piros overallban elég kellemetlen volt közöttük mozogni. Visszagyalogoltunk Colcabambába, majd busszal visszamentünk Yungayba. Ott találkoztunk Kutyaházival, aki közben jobban lett. Este tűzijáték volt a városban.

Következő nap busszal visszamentünk Limába, útközben megnéztük a "Tökéletes katona" című filmet. Este már csak arra maradt időnk, hogy megvegyük az ilyenkor szokásos ízléstelen ajándékokat. Vettem egy aranyszínű lámafigurát, hátán zöld kristályokkal (vsz. malachit), aminek hazaérésig a fele lepergett; egy "tumi" stilizált emberáldozati kést, szintén aranyat utánzó színben; és egy bőrdíszmű kést, rajta stilizált tengerimalaccal (cuy), ha a kést mozgatom, mozog a malac szeme, a penge brazil gyártmány.

Reggel kimentünk a repülótérre. Böncöst sikerült lebeszélnünk arról, hogy magával hozza a még Arequipában beszerzett kokaleveleket. Azután megérkezett a repülőgép, és São Paulo és Frankfurt érintésével visszatértünk Budapestre.